A 41 Mintájú távbeszélő készülék ismertetése

Az elmúlt években egyre több TBK-1-es készülék került a gyűjtőkhöz. Sokan kerestek meg, segítsek e muzeális berendezések feltámasztásában. Bízom benne, hogy az alábbi rövid ismertető segíti a kollégák munkáját. Egy kérés: a szövegben sok a szóismétlés, de ezeket kéretik elnézni, mivel szakszövegről van szó.

Az 1938-ban alkotott, és 1940 végén rendszeresített 41 M (Mintájú) berendezés egy bakelit dobozban foglal helyet. Súlya 6,5 kilogramm. A készülék alkatrészei, a telep és a kézi beszélő kivételével egy fémvázra vannak erősítve. A váz a tokhoz két, úgynevezett elveszíthetetlen csavarral rögzül. A telep a tok bal oldalán, egy lehajtható fedéllel koronázott lyukban kapott helyet. A fedélben található a földelőnyárs, a zárszerkezet alatt pedig a 41 M csavarhúzó. (Ez egy vékony, furcsa alakú vaslapocska.) A telefonkagylón – amely egy három pólusú érintkezővel csatlakozik a TBK-1-hez – a beszélő és a hallgató fedele lecsavarható – így cserélhetőek az alattuk lévő szelencék. A csengetésre egy induktor szolgál, amely a forgatás mértékétől függően 100-150 Voltos feszültséget szolgáltat a V1 és V2 pontokon. (Óvatosan, mert nagyon ráz!) Mozgatására egy csavarral rögzíthető hajtókar szolgál, amelyet a doboz jobb oldalán található, rugós lemeztaggal fedett nyíláson át erősíthetünk az induktor tengelyére. E kar a málházott állapotban a telepfedél hüvelyében kap helyet. Csengője váltóáramú. A szerelvénylap fedelén látható a V1, V2 vonal és az F földszorítót. A telepcsatlakozók a teleprekesz fedele alatt találhatóak. A váz kiemelése előtt a szorítókból a zsinórokat ki kell szedni. A telefon eredeti telepe kettős duralelem vagy egy úgynevezett lélegző (szuszogó) elem volt. A telep sarkainak bekötése közömbös. Feszültsége három Volt – mivel a régi „áramtárolók” ma már beszerezhetetlenek, ide ma két ceruzaelem is megteszi. A villámhárító – amely nagyon fontos apróság – egy csillámlemezzel szigetelt szénpár, amely a vázban foglal helyet.
A szerelvényfal közepén található kapcsolónak három állása van. A KT állásban a TBK-t a távbeszélő központ látja el a szükséges beszédárammal, azaz ez a megoldás csak központi csatlakozás esetén használható. Mivel tökéletesen működőképes K-10-es vagy nagyobb központ nem nagyon akad magánkézben (vagy ha mégis, tulajdonosai az eredeti leírások hiányában nem igen tudják használni), ezt a megoldást nem szívesen ajánlom. Túl azon, hogy a vezeték ráz (60 Volt és jelentős a csengőáram is), ráadásként könnyedén tönkre lehet tenni a hálózatot.
A HT állás helyi telepet jelent. Bemutatókon, hadijátékokon ezt a verziót célszerű alkalmazni.
Az E állás esetén a berendezés a vonal minőségének ellenőrzésére szolgál. A kapcsoló itt gyárilag nem rögzül, azt egy aprócska rugó minden esetben visszanyomja. Ezen állásban a beszélő, a hallgató, az induktor és a csengő, valamint a vonal üzembehelyezéséről győződhetünk meg. Utóbbi esetben azonban csak a hálózat szakadását érhetjük tetten.
A villáról néhány szó: ez egy kihajtható fémváz, amelyre a kézibeszélő helyezhető, ha azt épp nem használjuk. A szerelvénylap alatt a villa egy kapcsolót működtet, amely ki és bekapcsolja a készüléket. Ha a kézibeszélő nincs a helyén, a csengő a hívásra nem szólal meg.
A TBK-1 használata: nyissuk ki a fedelet, vegyük ki a kagylót, dugaszoljuk be, hajtsuk ki a villát és tegyük rá a kézibeszélőt, a kart pedig tekerjük be az induktor nyílásába. Kettős távvezeték esetén a V1 és V2 jelű szorítókat kell használnunk. Egyes vezeték esetén csak a V1-et kötjük be, míg a V2-t az F-et egybefűzzük és az innen kiágazó zsinórt a földelőkaróhoz csatlakoztatjuk. A nyársat minél mélyebben lenyomjuk a talajba, a kapcsolót pedig HT állásba tesszük. A TBK-1 kétvezetékes rendszerben (a kábel minőségétől függően) 500-1500, egyvezetékesben minimum 300 méterig használható megbízhatóan. Működhet ezen túl is, de ehhez már némi trükkök szükségesek.
(A TBK-1 e mellett még egyéb módokon – például közbenső készülékként vagy rendes, tárcsás telefonként – is használható, de ezeket most azért nem írom le, mert ilyesmit ma már bemutatókon sem alkalmaznak. Ennek oka az ismerethiány, illetve az eredeti kiegészítő berendezések hiánya.)
Ellenőrzés (E állás): a kapcsolót E-be tesszük, az induktort megforgatjuk. Ha a saját csengő szól, a vonal nem szakadt. A kézibeszélőt fülünkhöz emeljük, a beszélőváltót a kagylón lenyomjuk és erőteljesen belefújunk a mikrofonba (kifújás próba). Ha ezt a hallgatóban is halljuk, a készülék is rendben van.
Beszéd: hívás előtt az induktort erőteljesen megforgatjuk – erre az ellenállomás csengője jelzést ad. A beszélőnek a forgatás alatt a villán kell pihennie! Tekerés után felemeljük a kagylót, s figyeljük, a másik fél bejelentkezett-e? Ha nem, addig ismételjük, míg a másik fél felveszi a telefont. Ha beszélni akarunk, a kagylón lévő kapcsolót lenyomjuk. A telep kímélése miatt ezt csak akkor tegyük meg, ha valóban beszélünk.
Fontos figyelmeztetés: két vezetékes rendszerben sem árt a földelés. Ugyan nem kötelező, de megéri, különösen, ha vihar közeleg. Az F szorítót egy rövid, és lehetőleg vastag zsinórral összekötjük a villával, s azt a földbe mélyen lenyomjuk.

Ha valakinek egyéb kérdése van, tegye föl, s arra a legjobb tudásom szerint igyekszem majd válaszolni.

73!

Miklós