Rádiógy?jtés

Csaknem két évtizede gy?jtöm a katonai kommunikációs berendezéseket, s örömmel látom, hogy e szép hobbi iránt egyre többen érdekl?dnek. Az alábbi cikkben néhány praktikus, a hobbi során használható jó tanácsot szeretnék adni azoknak, akik a jöv?ben ilyen irányban szeretnék b?víteni kollekciójukat. El?re bocsátom, az írás mindenféle nagyzolás nélkül született – mindez annál is inkább igaz, mert a józan ítélet? emberekhez hasonlóan úgy vélem, a tökéletes tudást ebben a témakörben sem lehet megszerezni. Egyszer?bben fogalmazva olyan „papnak” tartom magam, „aki holtig kíván tanulni” – s ezen az úton csak kell? alázattal lehet végigmenni. Ugyanakkor nem hallgathatom el, örömmel látnám, ha az egyéb témákban jártas Tagtársak hasonló cikkekben mutatnának irányt az érdekl?d? kezd?nek. Hiszen egyebek mellett ezért jött létre ez az oldal...

Mindenek el?tt nem árt leszögezni: könny? dolga, ha tetszik, behozhatatlan el?nye van a katonai kommunikációs berendezések gy?jt?jének a többi hobbistával szemben, hiszen e készülékeket nem hamisítja senki. (Nem is lenne nagyon értelme.) Azaz bárki teljes biztonsággal válogathat az elé kerül? tárgyakból, lévén itt minden az, ami rá van írva, illetve az, aminek látszik.
Ám miel?tt valaki úgy dönt, a jöv?ben erre a területre kívánja erejét koncentrálni, nem árt tisztáznia magában, „él?” vagy „holt” gy?jteményt szeretne összehozni. A holt alatt a nem használt illetve nem üzemel? (vitrinbe való), míg az él? alatt a minden funkciójában tökéletesen m?köd?, akár rádiózás céljára is igénybe vehet? (aktív) készülékeket értem. A döntés nehéz, ám „él?” gy?jteményt csak annak javaslok, aki legalább minimális szinten tisztában van az elektronika, a rádiózás és a telefontechnika alapfogalmaival, illetve akad olyan szakember a környezetében, kinek segítségével a kezd? lépéseket megteheti. Az internet és a viszonylag olcsón és gyakorta beszerezhet?, rádióamat?röknek szóló húsz-negyven esztend?s tankönyvek jó támpontot nyújthatnak a tanulásban. Saját tapasztalatból ugyanakkor azt kell mondanom, aki nem érez magában kell? kitartást az elektromos törvények elsajátításához, az mindenképp a „holt”, üvegfal mögé való verziót válassza, lévén, a másik sokkal több keser?séget okoz majd neki, mint örömöt. (Annyit pedig egy hobbi sem ér, hogy súlyosan megsérüljünk, ne adj Isten meghaljunk miatta. Gondolok itt els?sorban az áramütésre: egy 1,5 (másfél!) Voltos elem képes akkora áramjegyet égetni az óvatlan kézre vagy ujjra, amelynek nyoma nem múlik el sohasem, egy rosszul bekötött 12 Voltos autóakkumulátorral pedig már egy kisebb házat is fel lehet robbantani!)
A második lépés a gy?jteménnyel lefedni kívánt korszak belövése. Az egyéb hobbiknál alkalmazott hagyományos id?beosztás itt annyiban módosul, hogy rádió és a telefon viszonylag friss találmány, így nagyon öreg tárgyakról (hirtelen a fegyverek és a kitüntetések jutottak eszembe) nem beszélhetünk. Mivel a legtöbb embernek a választást – nyomatékkal mondva e szót: – sajnos anyagi lehet?ségei határozzák meg, célszer? körbejárni ilyen irányból is e kérdést. A kezdetekt?l az els? világháború végéig terjed? id?szak vezetékes katonai technikája óriási szerencsével és nem kevés pénzel is csak gyenge részleteiben szerezhet? be. A nagy háború végét?l 1945-ig terjed? rész eszközei drágán, de „viszonylagos” b?séggel állnak a gy?jt? rendelkezésére, míg a második világháború utáni berendezések szinte kivétel nélkül és reális áron vásárolhatóak meg.
Ide kívánkozik: a katonai telefontechnika viszonylag sz?k terület, ennek ellenére hazánkban alig néhány ember foglalkozik vele teljes kapacitással. Akinek minimális (fizikai) hely áll rendelkezésére, annak ezt a vonalat javaslom – többek közt azért is, mert jó korszakot kiszemelve aránylag rövid id? és alacsony anyagi befektetés mellett jelent?s gy?jtemény hozható létre bel?le.
Amennyiben a rádiók felé kacsingatunk: 1920-as évek el?tti katonai készülék a leggazdagabb magángy?jt?knél sem gyakorta fordul el?, de a világ legjelent?sebb múzeumai sem dicsekedhetnek s?r?n ilyesmivel. (E sorok írója húsz év alatt egyetlen, 1916-ban gyártott magánkézben lév? amerikai katonai vev?t látott – azt is csak fényképen. Az els? világháborúban a központi hatalmak által használt „hordozható” adó-vev?kb?l tudtommal egy sem maradt, s az antant rádióiból is legfeljebb egy-másfél tucat létezhet.) A harmincas évekb?l már akadnak készülékek – igaz, leginkább a múzeumok polcain. A háború alatti rádiók általában nagyon ritkák és roppant (olykor irreálisan) drágák. Az 1945 utáni kelet- és nyugat-európai, illetve amerikai technika kis szerencsével és kell? kitartással emberi árakért hozzáférhet?, míg legb?ségesebb merítést az ötvenes-hatvanas évekt?l tehet a gy?jt?. (Akár világviszonylatban is.)
Természetesen illik azt is elhatározni, melyik ország (térség) termékeit részesítjük el?nyben. Jó tanácsként elmondható, semmiképp ne az 1945 el?tti német és magyar vonalat válasszuk. (Elegend? körbenézni a neten: német elektronikát szinte soha, vagy ha mégis, alsó hangon nyolcszáz-ezer euróért kínálnak – s akkor még nem beszéltünk a szükséges szakirodalomról és egyéb kellékekr?l. Magyar gyártmányokból az ismert katonai és politikai okok miatt itthon legfeljebb ötven-száz példány maradt, amelyek kilencvenöt százalékban a gy?jt?k féltett, „nem forgalomképes” kincsei.) Kereken kimondva: aki mégis ezt a szegmenst választja, annak rengeteg kiadásra és éjjel-nappali netetbújásra, piacjárásra kell felkészülnie. (De még így is jó eséllyel borítékolható, hogy néhány, „átlagos” eszköznél többet nem fog tudni beszerezni.)
Öröm az ürömben: az angol és amerikai háborús technikát szép számban és még elérhet? áron kínálják eladásra t?lünk Nyugatra. Ennek az az oka, hogy mintegy tíz esztend?vel ezel?tt felszabadították a második világháború végén zárolt készleteket, s azok szó szerint elárasztották a piacot.
Visszakanyarodva az él? vagy a holt eszközök kérdésére: a tranzisztort 1947-ben találták föl, tömeges elterjedése pedig a hatvanas-hetvenes évekre tehet?. Ebb?l következik, hogy a régi katonai (és polgári) rádiók elektroncs?vel üzemelnek – mindez pedig teljesen más szemléletet igényel, mint a mai miniatürizált technika. Azaz aki nem ért az „uborkásüvegekhez”, az kénytelen megelégedni a holt, vitrinbe való technikával. (Nem elhanyagolható részlet a csövek ára sem: e sorok írójának akad olyan hatvanöt éves m?köd? vev?je, amelybe egy darab használt „tube-t” kett?száz (!) euróért kínálnak. S ez még egy olcsó ajánlat…)
Ha valaki e sok „elrettentés” ellenére mégis az „él?” mellett teszi le a voksot, el kell döntenie, hogy csak hallgatódzni, vagy adni is akar a beszerzett rádiókkal. A német minta nyomán készült magyar hírközlési törvény szerint a fülelést nem tiltja semmi, ám a hallott információt (amennyiben azt nem hírszóró adón sugározták szét) nem közvetítheti másnak. Adásra szabadon kizárólag a 27 Megahertzes CB és a 446 MHz-s PMR sáv használható. (Az utóbbi nem nagyon jön szóba, lévén, ilyen frekvencián üzemel? katonai készüléket én még nem láttam külhonban sem. Persze ett?l még biztos létezik ilyesmi.)
Tapasztalataim szerint a legnagyobb hazai és külhoni gy?jt?k egyben rádióamat?rök is. Azaz ha valakinek az a „perverziója” támad, hogy egy Lorenz vagy MK-I.-es rövidhullámú kütyüvel távírózzon 3,5 MHz-n, akkor le kell tennie az amat?rvizsgát.
A rádiókkal egyenrangú fontossággal bír a szakirodalom beszerzése is: ma e téren a legb?vebb kínálat angol és német nyelven érhet? el, de feljöv?ben van az orosz és a francia vonal is. Magyarul 2000-ig sajnos csak elenyész?, alacsony példányszámban kibocsátott és gyakorta kétes min?ség? könyvek foglalkoztak a katonai hírközléssel. Újabban a Rádiótechnika évkönyveiben Balás B. Dénes és lelkes amat?rök tollából jelennek meg ilyen tárgyú írások. Korábbról mindenképpen ki kell emelni Vörös Béla nyugállományú híradótiszt és f?iskolai tanár úttör? munkáját, aki hosszas elhallgatás után a nyolcvanas évekt?l kezd?d?en írt számos, hihetetlen alapos és precíz cikket a Haditechnika cím? lapba. Ezek a jelent?sebb közkönyvtárakban vagy a neten megtalálhatóak. Mostanság pedig jó szívvel ajánlhatóak a Haditudósító cím? lapban közölt dolgozatok.
S még valami: régi telefonoknál még csak-csak lehetséges, ám rádióknál szinte képtelenség teljes készletet összehozni. Ennek fizikai okai is vannak: egy R/8-as adó teljes súlya hatszáz kilogramm felé járt, de egy kisebb R/7-es is mindenestül legalább százötven kilogrammot nyom. Kivétel talán az apróbb gyalogsági rádiók esetében lehet – bár be kell vallanom, a legkorábbi, teljes készlettel bíró adó-vev?, amelyet volt szerencsém látni, 1952-ben készült.

Zárásként pedig álljon itt egy személyes megjegyzés: ha valaki erre a hobbira adja fejét, mindenképp a hatvanas-hetvenes évek technikájával célszer? kezdenie. Az ilyen korú, javítás nélkül is m?köd? berendezések szinte teljes körben, szakirodalommal és elérhet? árakon hozzáférhet?ek. Egy-egy R-107-es, R-326-os rádió, TBK-69-es telefon vagy K-30-as központ az alapok elsajátítására és a katonai rádiózás/telefonozás megkedvelésére tökéletesen megfelel. Nem utolsó sorban pedig beszerzésük folytán az ember bekerülhet abba a körbe, amelynek segítségével egy valóban párját ritkító gy?jteményt mondhat majd magának élete alkonyán.

73!

Rádiós