Tizenhatnapi bujdosás az orosz erd?kben.

2007, február 21 - 18:57 | tothfzs

TIZENHATNAPI BUJDOSÁS AZ OROSZ ERD?KBEN    1941. június 27. hajnali 4 óra. A 2/3. vadász század parancsnoki rajával szigorú készültségben vagyok. Gyönyör?ek ezek a hajnali órák itt a Kárpátok lábainál. A mai reggel különösen szép, már csak azért is, mert ma indulunk el?ször a Szovjet ellen komoly, támadó feladattal, hogy a tegnap Kassa ellen intézett orvtámadást megtoroljuk. A felh?zet kissé alacsonyan fekszik a Tisza völgyében. Nyugat felöl, mintha valami vihar közeledne. Hamarosan elered és mind er?sebben zuhog az es?. Szerencsére nem tart soká. Háromnegyedhét körül felszakadnak a felh?k és 7 óra 10 perckor századom rajai végig száguldhatnak is repül?tér pázsitján. 7 óra 15 perekor meglátjuk a nyugat fel?l közeled? bombázó osztályt. Zárt kötelékben kanyarodunk a jó öreg Ju. 86-os és a Ca. 135-ösökb?l álló bombázó egység felé, Kölcsönös billegtetéssel üdvözöljük egymást. Irány Stanislaw! Századom feladata a bombázókat közvetlen kíséréssel biztosítani az el?nyomulás útvonalán, a bombázása alatt és a visszatérés útvonalán. A parancsnoki raj jobb kísér?je vagyok. Figyelem századparancsnokomat, vitéz Szobránczy Aladár századost. Egészen sz?k köteléket repülünk, és jól látom a Cr. 42. nyitott üléséb?l örökké mosolygó arcának minden mozdulatát. Er?sen figyeli a bombázókat, mert ahogy a Kárpátok magas gerince felé emelkedünk, mind s?r?bb a felh?zet és mind rosszabb a látás. Most lefelé mutat egy keresztbe húzódó hatalmas gyephavasra. Rábuktatjuk gépeinket és kipróbáljuk géppuskáinkat. Kilenc foszforcsík pár fut bele a hegyoldalba. Puskáim remekül m?ködnek. Azután lassan elmaradnak a magas gerincek és már az ezerágú Bistryca kanyarog alattunk. Átléptük a határt! A köteléket tágítjuk és most már inkább a légteret figyeljük, mint egymást. Jobbra, a távolban két hatalmas felh?torony között egy városkát látok el?t?nni. Valószín?leg Nadworna - gondolom magamban. A bombázók er?sen süllyednek. Megnézem az órám, már 25 perce repülünk, Stanislaw valahol itt van el?ttünk, de a mind s?r?bb felh?zett?l nem látok semmit el?re. Vannak pillanatok, amikor a bombázók is elt?nnek szemeim el?l. Nekik a felh?zet alá kell süllyedni, hogy bombatámadásukat végrehajthassák. Most kissé tisztul a látás. Meresztem a szemeimet, de sehol sem látok nagyobb várost. A vezérgép fordulni kezd és most ötlik szemembe Stanislaw. Közvetlen fölötte, vagyunk. Az els? bombázóraj most húz el alattunk. Hirtelen éles csattanást hallok és jobbra-balra kapkodom a fejem, hogy megtaláljam a csattanás okát. Kis fekete füst-felh?t fedezek fel gépem mögött. Megint egy csattanás, azután még egy és most már csak úgy remeg a leveg? a körülöttünk százával robbanó légvédelmi gránátoktól. Az amúgy is felh?s égbolt, mintha szepl?s volna a sok, fekete füstpamacstól. Ide-oda billegve repülök, hogy a légvédelem nehezebben célozhasson. De azután, eszembe jut, hogy ez a t?z tulajdonképpen nem is nekünk szól, hanem a bombázó bajtársaknak. - Most ocsúdom föl a t?zkeresztség els? ijedtségéb?l. - Persze, hiszen odalent bombatámadás van - és gyorsan a földét kezdem nézni. Pazar látvány tárul szemeim elé. A kioldott mázsás bombák fekete gejzírként fröccsennek a magasba. Füstjük lassan száll tova s helyükben rombolás, t?z és mély kráter marad. És a rajok még mindig jönnek. Úgy húznak egymás után, mint hatalmas, haragvó madarak és szüntelenül oldják pusztító sorozataikat Stanislaw városára. Ellenséges vadászokat sehol sem látok, viszont a légvédelmi t?z iszonyú méreteket ölt. Minduntalan „gyufaszagot” érzek. A leveg? szinte megtelik a s?r?n robbanó gránátok szagával. Jól látom a légvédelmi ágyúk torkolattüzét. Egyik gépünk hirtelen fejre áll és zuhanni kezd. Zuhan egyenesen egy gépágyús állásra. Foszforcsíkjai már messzir?l elindulnak és lövedékei ott porzanak a gépágyú körül. Ez csak századparancsnokom lehet - gondolom magamban - és gyorsan kiválasztok magamnak én is egy gépágyút. Megnyomom a f?billenty?t és izgatottan figyelem puskáim egészséges m?ködését. Olyan ujjongó öröm fog el, hogy alig tudom, abbahagyni. Éles íven fordulok és még egyszer rájuk csapot. Hullanak az oroszok, mint a pelyva. Itt az állomás. - No ennek is egy sorozatot! Hirtelen magamhoz térek az els? komoly vadászat önkívületéb?l. Felnézek, - hol vannak a bajtársak, de egyet se látok. - No én jól itt ragadtam! A város egész légvédelmének tüze pokoli kíséretet küld körém. - El innen, ez az els?, mindegy, hogy merre, csak ki innen ebb?l a pokolból. Gépemet felrántom és cikkcakkban közeledem a felh?k felé. Idegöl? pillanatok, de hál Istennek nem tart soká. Már benn is vagyok a legs?r?bb „zaftban”. Nem látok semmit, de sebaj, ?k sem látnak engem. Jólesik mélyet szippantani a friss leveg?b?l. -Hanem most nézzük, hogy miel?bb hazakeveredjünk - biztatom magam. Gépem nincs felszerelve vakrepül? m?szerekkel s így igen nehezen sikerül a szükségszer? m?szerek segítségével egyensúlyban tartani gépemet. Különösen irányt?mmel van sok baj. Sehogy sem akar megnyugodni. Állandóan körben, forog, és ha egyszer megáll, azt csak azért teszi, hogy a következ? pillanatban ellenkez?leg kezdjen d forogni. Keresem a napot hátha, valahol áttetszik a s?r? ködtömegen, de nem találom és a felh?nek csak nem akar vége lenni, pedig magasságmér?m, már 4000 méter körül mutat. No most mégis kezd világosodni, és hirtelen vakító fehérség vesz körül. Hatalmas, kumulusz tornyok között találom magam. A jeges leveg? pirosra csípi arcomat. Az az érzésem, hogy irányt?m most is pontatlanul mutat, tehát nyilván elromlott. Igyekszem irányomat lehet?leg egyenletesen az ösztönöm után tartani. Utólag visszagondolva talán baj nélkül jutottam volna haza, ha közben nem találkozom szembe egy magyar felderít?géppel. Els? pillanatban azt hiszem ellenség és gyorsan utána fordulok, ? is fordul és akkor látom meg rajta a magyar felségjelet. Mellérepülök és mutogatok neki, hogy rossz a „kompaszóm”, nem tudom, hol vagyok és merre van az irány hazafeléi... Erre a pilóta, is meg a megfigyel? is kezével int arra, amerre ?k repülnek. Ismét felh?be kerülök, és a felderít? elt?nik szemem el?l. Amikor ismét kijutok bel?le, alattam már havas hegycsúcsokat látok, majd egy folyóvölgye. Ez a Kárpátok, - gondolom - az a, folyó, amott meg a Tisza lehet. Mellette vasútvonal vezet Követem a vasút irányát és nemsokára egy kisebb város kerül elém. Temploma és egész kinézése kissé oroszos, de ilyen számtalan van Kárpátalján. Térképemen sehogy sem tudom megállapítani, hogy hol lehetek! Elhatározom, hogy alacsonyra ereszkedem az állomás fölé és megpróbálom elolvasni a felírást. Gázt le - és máris csúsztatok az állomásra. Egész alacsonyan, minimális sebességgel húzok el felette és meresztem a szemem, de a felírást nem tudom elolvasni - Cirill bet?k! A következ? pillanatban s?r? puska- és géppuskaropogást hallok, bal szárnyamból szilánkos forgács vágódik ki. Bevágom a gázt, motorom felb?g és máris mögöttem az ominózus hely. - Mi volt ez! - nem értem... Csak nem tévesztettek össze egy Ratával... Alig vagyok 200 m-en. Mintegy 10 km-rel odébb egy másik városka mellett repülök, amikor bal fel?l közvetlen közelb?l megszólal egy gépágyú. Tüze szinte perzseli arcomat. Most már biztos, hogy Oroszországban vagyok! Felrántom gépemet és függ?legesen zuhanok rá a gépágyúra. Lövedékeim végig korbácsolják lövészeit. Az utolsó pillanatig lövöm ?ket. Egyik puskám szól csak, a másikban akadály van. A rácsapás alatt már nincs id?m újra ismételni. - No, ezek se tüzelnek többet! Ismét felrántom gépeimet és most jobbról szólal meg egy másik gépágyú. A harc hevében hangját alig hallom. Nagy csattanás rázza meg a gépet és motoromból d?l a füst. Alig kapok leveg?t a keser? szagtól, és a szemeim megtelik maró könnyel. Eltaláltak! Motorom ráz, köpköd, kihagy és már alig húz valamit. Jéghideg fut végig gerincemen. Itt, ezek közt az eleven ördögök között kényszer leszállni... Alattam hatalmas erd?ségek, néhol egy-egy tisztás. H?séges motorom utolsót nyög, azután a légcsavar lapátjai lassan megállnak. Kiugrani már nem tudok, mert alig- vagyok 50 méteren. Balra egy tisztás, vigyázva arra fordítom süllyed? gépemet és a következ? pillanatban nagy reccsenéssel földet érek. Bal futóm elkapott egy árkot, de sebességem oly kicsi, hogy átvágódni már nem tudott. Gyorsan kiugrom és el?szedem pisztolyomat. A homlokom sajogni kezd és csak most jövök rá, hogy a leszállásnál alaposan, beleverhettem a szélvéd?be. Kicsit vérzik is. Els? gondolatom a gépet felgyújtani! Egy asszony és egy kisgyerek fut felém az erd?b?l. Figyelem ?ket. Most megállnak és nem mernek közeledni. A kisfiú s?r?n hányja, magára a keresztet. Intek nekik, hogy jöjjenek közelebb. Erre már bátrabban indultalak felém. Még nem érnek hozzám, amikor megelevenedik az erd? széle. Férfiak rohannak felém oroszos viseletben. Megnyugtat, hogy nem katonák, de er?sen markolom pisztolyom agyát. Kiszámolom magamban, hogy csak öt lövést adhatok le rájuk, a hatodikat magamnak tartom. Elfogni nem engedem magam. Lassan mind hozzám érnek és tisztelettudóan körbeállnak. Kíváncsian mutogatnak a felségjelre s kérdik: "Ungar"?... Bólintok, hogy – igen. Élénken mutogatnak távolabbra s gyors beszédükb?l csak azt az egy szót értem, hogy bolsevik, bolsevik... Az egyik fiatalember rossz magyarsággal megszólal: "Gyere... gyere és mutat az erd? felé. Elhatározom, hogy velük megyek, végre is itt nem állhatok sokáig, mert a városkától alig vagyok 6-8 km-re. Az oroszok látták, hogy leszálltam, minden pillanatban itt lehetnek. Most már közös er?vel gyújtjuk fel a gépet. Pillanatok alatt hatalmas lángtenger az egész gép. Majdnem elsírom magam, amikor h?séges gépem - mellyel már két esztend? óta repülök - a t?z martaléka lesz. Már percek óta futunk mind mélyebben az erd? belseje felé és közben állandóan hallom az el nem használt l?szer távoli pukkanásait. Elakadó lélegzettel követem az ukránokat, közben állandóan az az érzésem, hogy követnek. Hátra-hátra nézek és ziháló tüd?vel, csetelve -botolva futok tovább. Sehol sincs út, csak a fákat kerülgetve rohanunk el?re. Az avar csúszik és már-már úgy érzem, nem bírom tovább, amikor egy s?r? bozótban megállunk. Két puskás ukrán hever a földön. Kísér?im pár szóval elmondják történetemet, mire mindkett? igen barátságosan üdvözöl. Az egyik puskás - név szerint Mihail Tokár - elég jól beszél németül. Térképemen megmutatja, hogy Bukovinában a Majdan erd?ségben vagyunk, Ispas falu közelében. A két város, ahol - belém l?ttek, Wiznitz és Kuty. Megkínálnak kenyérrel, de arra már nem jut id?, hogy el is fogyasszam, mert egy asszony érkezik futva hozzánk és elfúlva súgja: -Bolsevik! Bolsevik! Gyorsan rám dobnak egy rövid, rongyos, zöld lódenkabátot, fejembe nyomnak egy ócska, piszkos kalapot és már ugrunk is szerte-széjjel, árkon-bokron keresztül, be a s?r?be. Én Tokár után rohanok, nehogy egyedül maradjak, mert már fütyülnek is körülöttünk a lövedékek. Az oroszok hamar rátaláltak a füstölg? gépre és onnan a magas f?be gázolt nyomainkon utánunk eredtek. És megkezd?dött a hajsza, hegynek föl, völgynek le, nyomunkban a vérszomjas, félvad bolsevistákkal. Életemnek talán legszörny?bb óráit éltem itt át. Reggel 9 órától déli 12 óráig futottunk - ömlött rólam az izzadság és megváltás volt egy árokban ivóvizet találni, amivel t?rhetetlen szörny? szomjúságomat olthattam. Egy erdei, kis tanyaház kertjének végében, s?r? csalános bokrok között végre megpihenünk. Tokár egy sajátságos - madárhangot utánzó - füttyöt hallat, mire óvatosan el?bújik egy bizalomgerjeszt?, széles vigyorgású, nagydarab, öreg ukrán. Tokár sokáig beszél vele. Én leülök, mert a lábizmaim egész megmerevedtek a szörny? meger?ltetést?l. Torkom száraz, szemeim égnek és úgy érzem, ha egy pillanatra lehunynám, rögtön elaludnék. Az öreg visszamegy a tanyaházba, majd rövid id? múlva kenyérrel, vajjal és egy köcsög vízzel tér vissza. Hálásan nézek ráncos arcába és állati mohósággal esem neki a sok finomságnak. Délután 2 óra tájban átadnak két jól megtermett ukrán legénynek, akik szintem nagy óvatossággal, pisztollyal a kezükben közelítenek felénk és bújnak be hoznánk a bokrok aljába. Ezek egyikét is Tokárnak - Dmetro Tokárnak - hívják. Úgy látszik, errefelé gyakori ez a név, mert nem volt rokona el?bbi kísér?mnek, Mihail Tokárnak. Megkezd?dik ismét a vándorlás a hatalmas erd?ségekben. Most már azonban sokkal kellemesebb, mert nem kell futnunk, mint délel?tt. Új kísér?im is kerülik az utakat, s?t mindig a legs?r?bb bozótost választják utunk irányául. Este 6 órára elérkezünk egy nagyon s?r? erd? részhez. Csendben megállunk, Dmetro Tokár tört németséggel közli velem, hogy most sok rossz emberhez visz. ? el?re megy, én csak várjak rá itt türelmesen. Azutáni ugyanazt a különös füttyöt hallatja, amit már el?bbi kísér?mt?l - Mihail Tokártól - is hallottam és nesztelen léptekkel elt?nik szemeim el?l a s?r? bozótban. Egyedül maradok. Leheveredve a földre, elvonul el?ttem az egész mai nap. Eszembe jut a repül?tér, a bajtársak, az otthon, a hazám... Vajon hazajutok-e még valaha! Fáradt és elkeseredett vagyok, jóllehet hálát kell adnom a Mindenhatónak, hogy nem Kuty kell?s közepén kényszerleszálltam, mert azóta bizonyára már rég megnyúztak volna azok az ördögök ... És egyáltalán hova visz engem ez a Tokár, azt mondja: "sok rossz ember"… Gyenge zajt hallok a közelemben. Feszülten figyelek, de csak Tokár érkezik vissza és int, hogy jöjjek vele. Párszáz méter után egy s?r? bozóttal körülvett tisztásra érünk, ahol a földön 10-20 ukrán tanyázik, ócska pisztolyaik és puskáik ott hevernek kezük ügyében. Azt hiszem, valami rablóbandába kerültem. Most már egyáltalában nem bízom megmenekülésemben... Intenek, hogy üljek le. Leülök. Gyanakvó, kíváncsi szemmel nézegetnek, különösen az egyik - aki a társaság fejének látszik - meresztgeti raja er?sein, mandulavágású szemeit Térdein deszkára feszített fehér vászonra ceruzával cirill bet?ket rajzol. Máig sem tudom, mi célból. A körülöttünk lév? fák ágain lógnak tarisznyáik, paplanszer?en bélelt, kopott kabátjaik s egyéb felszerelésük. Ritkán váltanak szót egymással, elgondolkodva merednek maguk elé. Alkonyatkor felszedel?dzködnek és intenek, hogy menjek velük. Úgy látszik puskákkal, b?ségesen el vannak látva, mert az ént kezembe is nyomnak egy ?srégi mordályt. Kétcsöv?, elöltölt?s, kakasos, öreg jószág. Repedt agya rozsdás dróttal van összefogva. Kezelésére jelekkel gondosan kioktatnak. Ez némiképp megnyugtat, mert ha rosszban törnék a fejüket - gondolom - puskát mégsem adnának a kezembe... Vajon hova megyünk! - Talán egy éjszakai „vállalkozásra”... Libasorban lépegetünk egymás után. Az erd?re lassan leszáll az est A kontúrok mind szürkébbek és rövid id? múlva már csak az el?ttem haladó ukrán hátát tudom megkülönböztetni a vaksötét környezett?l. S?r? bozótosban állunk ismét meg és letáborozunk. Tarisznyáikból el?kerül az ennivaló, engem is megkínálnak. Vacsora után mindnyájan rágyújtunk egy cigarettára. A cigaretta parazsa misztikus fényt vet egy-egy szippantásnál barázdás arcukra. Az éjszakai erd? apró zajait csak halk suttogásuk zavarja, miközben hol egyik, hol a másik d?l el a fák tövében a haraszton, s pár perc múlva egészséges horkolásuk jelzi álmukat. Én is elnyújtózom egy bokor aljában, fejem alá gy?röm sz?rmés pilótamellényemet és az egész napi hajsza és izgalom következtében, hamarosan elnyom az álom. Reggel újra fölszedel?zködünk, hogy ismét másik rejtekhelyet keressünk. Még mindig nem vagyok tisztában azzal, hogy hová vetett jó - vagy balsorsom… Ez a nap is állandó vándorlással telik el. Oroszokkal sehol nem találkozunk. Harmadnap 1941. június 29-én, vasárnap - látogatót kapuink. Magas, széles homlokú, villogó szem?, turistaruhás férfi kerül elénk. Az egész társaságon - egyszerre izgalom lesz úrra és vezérük - Tokár Dmetro - katonásan, "vigyázzállásban" jelentkezik nála. Tokár természetesen rólam is említést tett és kés?bb az idegen int nekem, hogy kövessem. A csoporttól távolabb megáll és bemutatkozik. Sajnos, jó hangzású nevét már elfelejtettem. T?le tudom meg, hogy ukrán nacionalista szervezethez kerültem, amilyen számtalan bujkál a környez? erd?kben. Ezeket ? mind sorra látogatja, mint az összes nacionalista szervezetek vezére és kitartásra, meg nem alkuvásra buzdítja ?ket. Ez a csoport már több mint négy hónapja él bujkálva az erd?ségekben. Halálosan, gy?lölik a bolsevizmust és nemzeti önállóságra törekednek. Céljaik elérésében fanatikusan hisznek és azok megvalósulásáért semminem? áldozattól sem riadnak vissza. Tizenhat napon át, éltem együtt ezzel a csoporttal. Kint voltunk az erd?n éjjel-nappal, az id?járás szeszélyeivel mit sem tör?dve. Szakadt ránk az es?, folyt alattunk a sár és mi csak mentünk, folyton-folyvást egyik rejtekhelyt?l a másikig. Órákon át, gubbasztottunk szótlanul a lucskos bozótban vagy aludtunk fáradt, mély álommal, ha épp ránk esteledett. Kéttagú jár?rök keresztül-kasul járták az erd?t, állandóan hozták új híreiket és ügyeltek a pihen? csoport biztonságra. A vezér parancsát úgy teljesítették, mint a légfegyelmezettebb katonák. Naponta kétszer, s?t néha háromszor is változtattuk rejtekhelyünket, számtalan kilométereket begyalogolva. A csodálatos az volt, hogy a reggel elindult jár?r különleges füttyjeleik segítségével ilyenkor is mindig pontosan megtalált bennünket. Az élelmiszert éjjel hozták a környez? falvakból. Kukoricakenyér, vaj, túró, erdei szamóca, méz és tojás volt a menü. A sorrend nem volt fontos. Mindig udvariasan megosztották velem, élelmiszerüket és bár sohasem kértem semmit t?lük, ?k sohasem feledkeztek meg rólam. Gyakran apróbb sérülésekkel és titokzatos arccal tértek vissza portyázásaikról. Ilyenkor zsebeik tele voltak a légújabb típusú orosz, nyeles kézigránátokkal, l?szerrel és vállaikon modern orosz puskák lógtak. Egyszer egy vadonatúj géppisztolyt hoztak magukkal. Ilyenkor mindig tudtam, hogy ezekért a kincsekért egypár bolsit a másvilágra küldtek. A bolsevisták egyébként nem feledkeztek meg rólam teljesen. A jár?rök jelentették, hogy a géproncsot ?rség ?rzi. Úgy látszik arra számítottak, hogy az éhség majd csak el?hoz rejtekhelyemb?l. Az erd?t vadászkutyákkal ellátott lovas jár?rök kutatták utánam. Ezek ellen igen elmésen védekeztek az ukránok. Az utakat és ösvényeket elkerülték, de ha néhol át is vágtunk valamelyiken, a sor végén, haladó Dmetro a zsebéb?l el?húzott zacskóból er?s paprikával szórta be nyomainkat. Kérdésemre elmagyarázták, hogy a nyomozó kutya a paprikát felszippantja és az a finom szaglálást hosszú id?re teljesen tönkre teszi. Éjjeli pihen?helyünket is tovább-indulás ell?tt mindig meghintette paprikával. Azt a délutánt sohasem fogom elfelejteni, amikor az, eddig lopakodva közeled? jár?rök hangos csörtetéssel, vidáman kiáltozva, tértek vissza hozzánk. Els? pillanatban nem tudtam, mi történhetett, hiszen a nyelvüket nem értettem. Az oroszok visszavonultak kelet felé és mi azonnali elindultunk egy kies, gyönyör? fekvés? hegyi falucska irányába... Mindnyájan lázasan öltözködünk Azaz, hogy csak ukrán bajtársaim húznak ünnepl?t, mert nekem nincs más ruhám, mint ami épp rajtán van. De azért a körülményekhez képest én is kicsinosítom magam. Megszólal a kis keleti fatemplom rég elnémult harangja és élen az eddig- féltve rejtegetett sárga-kék ukrán nemzeti lobogóval - megindulunk, hogy pap nélkül, de hála teli szívvel mondjunk köszönetet az Istennek szerencsés megmenekülésünkért... Történetem ezzel véget ér. 1941. július 13-án, vasárnap délel?tti szívélyesen búcsút vettem derék megment?imt?l és két ukrán legénnyel bekocsiztam Vijnitba, ahonnan egy román hegyivadász ?rnagy tovább juttatott Kolomeátba. Századom azóta ide már áttelepült. Bajtársaim, akik már lassan beletör?dtek elt?nésembe, most összevissza öleltek a váratlan viszontlátás örömében és oly sok szeretettel vettek körül, hogy az átélt szörny?ségeket azon nyomban elfelejtettem. A fent írás a Magyar Szárnyak 1943. évi számában jelent meg, Kázár László fhdgy. (1915-1977) feljegyzései alapján: vitéz Járomy Árpád százados írta. Egykori újságban megjelent írás kicsit kiszínezi a lelövés körülményeit, mert bajtársai látták, hogy a repül?gépét légvédelem eltalálta (Cr.42 V-217) továbbá látták, hogy Kázár hdgy. a kényszerleszállást követ?en a gépet elhagyja. Egyes leírások szerint Kázár az elt?nését követ? tizedik napon tért vissza - az eseményre visszaemlékez?k többsége tizenhat napot jelöl meg, de amennyiben csak tíz napot is töltött az ellenséges vonalak mögött, teljesítménye akkor is egyedülállóan kimagasló. (Magyar Királyi Honvéd Légier? pilótái közül ellenséges területen történt kényszerleszállást követ?en többen is szerencsésen visszatértek, de ezek csak egy-két naposak voltak.)

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

Navigáció

Partnereink

Tizenhatnapi bujdosás az orosz erd?kben.