Az 1944 őszén Kárpátaljáról elhurcoltak egyszerű magyar emberek voltak, akiket a megyei tanács (közgyűlés) már rehabilitált, de az ukrán állam ezt mind a mai napig nem tette meg – írta kedden az ungvári Igazi Kárpáti Igaz Szó című lap.

„Talán úgy gondolják, örüljünk, hogy beszélhetünk róluk, csakhogy nem tartozunk köszönettel azért, mert megemlékezhetünk halottainkról” – mutat rá írásában Tóth Viktor, aki szerint az illetékesek talán úgy vélik, hogy semmi közük az egészhez. De ezzel – teszi hozzá a szerző – az akkori hóhérokat „mentegetik”, ugyanazokat, akik az 1930-as évek ukrajnai éhínségéért is felelősek. Az éhínség áldozatai előtt éppen most hajtottak fejet országszerte, ám az 1944-ben elhurcoltakkal eddig nem volt ilyen kegyes az ukrán állam. Pedig – a cikkíró szerint – az ő életüket is ugyanaz a terrorgépezet szakította félbe, s lényegében csak annyiban különböznek a 30-as évek áldozataitól, hogy nem ukrán nemzetiségűek voltak.

A lap kiemeli: ma Ukrajnában számos jel utal arra, hogy a nemzetállam kiépítése zajlik, s ennek egyenes következményeként hátrányos megkülönböztetés éri a nemzetiségeket. „Ha Szolyvára (az áldozatok emlékhelyére – a tud. megj.) gondolunk, azt látjuk: az állam nemcsak az élő, hanem az elpusztított magyarokat – a mártírokat – is diszkriminálja” – állapítja meg a szerző, megjegyezve, hogy az ilyen dolgok jelzik leginkább, mennyire demokraták, európai gondolkodásúak egy ország vezetői, amely nem tegnap, hanem 17 éve nyerte el a függetlenségét.

Ismét elutasította a Katynban 1940-ben meggyilkolt lengyel tisztek rehabilitálását a moszkvai városi bíróság - közölte a sajtóval kedden az orosz fővárosban Anna Sztavickaja, az áldozatok hozzátartozóinak ügyvédje.

Kilátásba helyezte, hogy a kérdésben a Európai Emberi Jogi Bíróságához fordulnak.

Az áldozatok hozzátartozóinak jogi képviselői azt kérték, hogy a bíróság vizsgálja felül az egyik kerületi bíróság korábbi döntését, amellyel az elzárkózott a rehabilitációtól, de a keddi ítélettel a városi bíróság helybenhagyta az első fokon hozott ítéletet.

A katyni eseményekről - lengyel katonatisztek 1940-ben történt tömeges lemészárlásáról - első ízben 1992-ben kerültek elő szovjet dokumentumok a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) különleges archívumából, annak is az 1. számú dossziéjából, amelyet kizárólag a párt főtitkárai használhattak. Akkor Borisz Jelcin államfő javasolta az alkotmánybíróságnak, hogy a dokumentumokat az SZKP ügyében folyó jogi eljáráshoz csatolják.

Az iratok alátámasztották, hogy az egykori Szovjetunió különböző területein, köztük a Szmolenszki területen lévő Katyn mellett több mint 20 ezer lengyel sorkatonát és tisztet lőttek agyon. Az áldozatok között nagyon sok, a háború elején mozgósított értelmiségi volt, akiket akkor ejtettek hadifogságba, amikor a Vörös Hadsereg 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum alapján átlépte Lengyelország keleti határát. Az első tömegsírokat már 1943-ben megtalálták.

Moszkva nem vállalta a felelősséget a gyilkosságokért, s a németeket vádolta a mészárlás elkövetésével egészen 1989-ig, noha már az 1980-ben megkötött szovjet-lengyel ideológiai, tudományos és kulturális együttműködési megállapodás közös történész-bizottság alapítását irányozta elő a Katynban történtek vizsgálatára.

Az SZKP archívumából előkerült dokumentumokat nem sokkal megtalálásuk után átadták Lengyelországnak.

Az orosz legfőbb katonai ügyészség 2006 februárjában úgy ítélte meg, hogy az agyonlőtt lengyel hadifoglyok nem tekinthetők a politikai repressziók áldozatainak, mivel már nem állnak rendelkezésre dokumentumok arról, hogy miért vonták felelősségre őket, és így nem vonatkoztatható rájuk a rehabilitálási törvény. A rehabilitációt elutasító későbbi ítéletek arra is hivatkoztak, hogy nem azonosították az áldozatokat, s az elkövetők sem ismertek.

(MTI nyomán)