A könyv alapján a vaskeresztet biztosan kézhez kapta, ha jól emlékszem, a lövészgödörbe vitte neki egy német tiszt. A többit nem tudom, hogy ténylegesen megkapta e, de feltételezem, hogy igen.

És akkor ide is bemásolom, amit a fórumba írtam: Kedves Tagtársak! Azt hiszem, ebben a fórumban volt szó Sebő Ödön - A halálra ítélt zászlóalj c. remek művéről, mely nem regény, hanem visszaemlékezés a Kárpátok védelméről, és a viszontagságos visszavonulásról. Ezzel kapcsolatban elhangzott az is, hogy eltűnt a könyvesboltokból.

Remélem újat mondok, örömmel jelenthetem, hogy elég sok példányt láttam ma a Fehérlófia könyvesboltban.

1085 Budapest, József u. 2. (4-6 villamossal a Baross utcáig, a megállótól pár méterre van a bolt.)

http://www.feherlofia.hu

Érdemes beszerezni, és elolvasni, nekem az egyik kedvenc könyvem, többször olvastam már újra.

"Elhunyt vitéz Sebő Ödön
2004. május 9-én, vitéz Sebő Ödönre emlékeztünk a gyimesbükki római katolikus templomban, május 10-én, temetése napján, reggel hét órakor ugyancsak ott mondattunk misét lelki üdvösségéért.

Ki is volt Sebő Ödön? Miért gondolunk hálával rá mi, gyimesbükkiek?

Ezekre a kérdésekre szeretnék néhány mondatban válaszolni. Sebő Ödön 1920-ban született és a Ludovika Akadémia hallgatójaként 1942-ben avatták hadnaggyá. 1944. szeptember 23-án a szovjet hadsereg, az átállt román haderővel két helyen is átlépte a trianoni magyar határt. A magyar 2. hadsereg rövid, elkeseredett csatákban vereséget szenvedett. Ugyanakkor azonban a Csíki-havasokban, a Gyimesi-szorosban és környékén még tartotta magát és védte az ősi határt a 32. hegyi határvadász zászlóaljhoz tartozó harccsoport, Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alatt. Hősiesen és olyan sikeresen harcolt, hogy a szovjet parancsnokság nagy erőket sejtett Gyimesbükk környékén. Az ezeréves határnak ezt a szakaszát Sebő Ödön mihályszállási és gyimesbükki őrse próbálta megvédeni a rázúduló, aránytalanul nagyméretű szovjet túlerővel szemben. A gyimesi harcok három hétig tartottak. A Keleti-Kárpátok átjáróiban már mindenhol betörtek a szovjet csapatok, de Gyimes még mindig tartotta magát. A Gyimesi-szorosból való kitörés után Sebő Ödön a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként a rábízott katonákat továbbvezette a Székelyföldön, állandó harcban, „halálra ítélt zászlóaljként".

Akik tehetik, olvassák el könyvét, melynek címe: A halálraítélt zászlóalj (Gyimesi-szoros, 1944).

Emléke legyen áldott, nyugalma csendes! "

Hargita Népe 2004. május 12. szerda, XVI. évfolyam 109. szám

Kisebb részletek a könyvből:
http://donci.blog.hu/

Csudálatos , hogy ilyen Magyar katonákról így megemlékeznek . Sajnos olvasva a könyvet , szerintem sem kapta kézhez a kitüntetéseit.

Igaz, Malétert "benéztem". A helyes dátum mindkettőjüknél 1942. 12.06.

Ha már Bacardi szóba hozta a kitüntetéseket, érdekesek a könyvben leközölt adományozói. Egyszerű "sajtpapírok" még a lovagkeresztnél is. Az is érdekes, hogy nagyon szűk intervallum alatt nyerte el kitüntetéseit. Nem véletlenül!

Egyszer valaki, aki (állítólag) ismerte azt mondta, hogy ténylegesen nem kapta meg a darabokat, csak a papírokat. Meg tudja ezt valaki erősíteni vagy fals info?

Ezt erősíti meg a sematizmus is!

Még egy történet róla. Volt egy barátja, sajnos most nem ugrik be a neve, ő is ott szolgált a hegyekben. Na Sebő elgyalogolt gyakran ehhez a barátjához derékig érő hóban, a székelyföldi igen durva hidegekben, úgy hogy este amikor megállt úgy aludt, hogy lábbal mindig tudjon egy fát rúgni a tűzbe. Aztán találkozás utána hazagyalogolt. Erre az alatta szolgáló székely legények is megjegyezték, hogy az hadnagy úr igazán nagy ember. Imádták is.

Balázs

Sebő Ödönt 1942. XII. 6-án avatták hadnaggyá, Malétert pedig 1942. VI. 18-án.

Még annyit, hogy a német parancs úgy szólt, hogy fedezze a visszavonulást. Erre ő azt válaszolta, hogy ő a magyar határt fogja védelmezni. Mint kiderült ezzel sokkal többet értek a menekülő német és magyar alakulatok, mert így ki tudott menekülni onnan mindenki. A szovjetek pedig azt hitték, hogy egy egész hadsereggel állnak szemben, pedig tényleg csak egy zászlóalj szintet elérő, szedett vedett csapat volt. Ők úgy beásták magukat, hogy egész a debreceni csatáig tartották a helyet, akkor vonultak csak vissza, akkorra már csak az állomány fele maradt meg. Akkor úgy vonultak el, hogy pl. Sebő mikor már sokáig nem aludt, úgy ment, hogy a lova farkát fogta, és gyaloglás közben szundított el. Mindezt olyan viharban, amilyet rég láttak már arrafelé.

Ahogy láttam ott a hegyeket, el is képzeltem az eseményeket. És el lehet hinni, hogy onnan nem lehetett kiverni őket!

Üdv
Balázs

Augusztus elején én is meglátogatom ezt a kopjafát :-)
Dióhéjban a könyvről. Sebő Ödön és "kis csapata" volt az utóvéd amikor Erdélyből a német-magyar csapatok visszavonultak. Ők fedezték a visszavonulókat, miután a Gyimesi szorost feladni kényszerültek a bekerítés veszélye miatt.

Én is nagyon szeretem, sajnos csak kölcsön kaptam, de ha valaki látja valahol szóljon! Az a fotó nem csak szinezett, de retusált is, mert a könyvben is látható zászlósi fotójából van átalakítva+a kitüntetések rászerkesztve...:-) De elég jól sikerült, meg kell hagyni!