Folytatjuk tehát sorozatunkat – ezúttal az R/3-as készülékkel.

Az R/3 állomás mint mozgó vezetési pont egy honvédségi terepjáróba szerelve

Az R/3 első terveit 1932-ben vetették papírra a Haditechnikai Intézet és a Rádiószertár munkatársai. Főbb műszaki jellemzői szerint frekvenciaterjedelme 2.570-5.010 Khz, azaz 293-613 folyószám közé esett. Ez gyakorlatilag a 116,7-től 59,8 méteres rövidhullámú tartományt jelentette. A már létező R/1-es készülékkel három, s az akkor még csak csak papíron lévő R/2-vel hat folyószámon tudott kommunikálni. (Azaz ekkora volt közöttük az átfedés.) Az adó és a vevő egy dobozban kapott helyet, üzemmódja AM és távíró (CW). Kétféle, egy (az R/1-nél már bemutatott) nyolcvan centiméter átmérőjű keret- és egy úgynevezett T-antennára dolgozott: utóbbi egy három méter magasra kifeszítendő és tíz méter hosszú sugárzó volt, amely kiegészült egy, a készülékház földelőpontjához kötött hasonló méretű dróttal, amelyeket ötven centis fakarók tetején rögzítettek, s pontosan az antenna alatt vezettek végig. (Ez az úgynevezett ellensúly.)

A rugalmas acéllapokból álló, bőrbe vart keretsugárzóval hatótávolsága sík terepen és Morse jelekkel tíz, a T-vel harminc kilométer volt. Távbeszélő használata esetén keretantennával öt, a másikkal tizenöt kilométerre lehetett vele elszólni. Hegyvidéki viszonyok között ezeket a számokat általában kettővel kellett elosztani. Érdemes közbevetni: az R/3 mindezt roppant csekély teljesítménnyel valósította meg, hiszen új elektroncsövekkel is legfeljebb 1,53 Wattot (!) tudott magából „kipréselni” – összehasonlításképpen érdemes végiggondolni: egy zseblámpaizzó kettő Wattos, s fénye meddig elég? S még valami, amelyről mindenképp büszkeséggel kell megemlékeznünk: a magyar polgári és katonai mérnökök olyan eszközt alkottak, amelynek érzékenysége CW-ben elérte az egy mikrovoltot: túl azon, hogy ez akkoriban szenzációszámba ment, a műszakilag kevéssé érzékenyeknek érdemes leszögezni, ezt az szintet sajnos számos, ma gyártott távol-keleti „lom” sem képes megugrani. Az R/3 egyébként olyannyira kiválóra sikeredett, hogy még az ötvenes évek végén is használták egyes példányait. (E sorok írójának a könyvtárában például található Rákosi-címeres R/3-as leírás.)

Az R/3 kapcsolási rajza

Az R/3 két prototípusát a Standard Rt. készítette el. A gyártás előtt két darab német katonai rövidhullámú adó-vevőt rendeltek, amelyekkel több kísérletet végeztek. Minderre azért volt szükség, mert ezt a hullámtartományt akkoriban még nem teljesen ismerték, s a Daróczi úti szertár parancsnoksága tapasztalatokat kívánt szerezni ezen a frekvenciasávon. A munka csaknem fél évig, az első R/3-ak elkészüléséig tartott.

Az R/3 állomás magasantennája

A hadvezetés a két nullszériás darabot csapatpróbának vettette alá: az egyiket Budapesten, a Központi Híradóiskolában, a másikat Szombathelyen, az ottani laktanyában állították föl. Fontos közbevetni: ekkor nem az utóbb hozzájuk rendszeresített antennákat, hanem nyolcvan méter hosszú sodronyokat használtak sugárzónak. A távolság messze meghaladta a száz kilométert. Az összeköttetést távírón pontosan délben, szóban kettőkor vették fel, s egész sötétedésig kiválóan ment minden, ám a Napnyugta elgyengítette, majd teljesen megakasztotta a beszélgetést. Kerényi és Irillsam alezredes hibára gyanakodott: telefonon megbeszélték, hogy éjszaka apróra szétszedik a két rádiót, s másnap reggel újra próbálkoznak. Hogy mennyit pihentek, arról nem szól a fáma, ám annyi a visszaemlékezésekből tudható, hat órakor gyengén, az idő előrehaladtával pedig egyre erősebben hallották egymás jeleit, később pedig beszélgetni is tudtak – de a szürkület ismét tönkretett mindent. Utóbb, már a Daróczi úti szertár könyvtárában ülve és a szakfolyóiratokat tanulmányozva rájöttek, a a tesztüzem alatt a terjedés, és nem a „technika ördöge” játszott velük. A próbákat ennek figyelembevételével folytatták az Alföldön, a Mátrában és a Bükk-hegységben.

Az R/3 adó-vevő fényképe a HTI 1943-as könyvéből

A rádió ellátására 3,6 Voltos akkumulátor és százharmincöt Voltos száraztelep szolgált. Tartozott hozzá egy kézi hajtású generátor, amellyel az akkumulátorokat lehetett tölteni. Az izomerőre alapozott áramfejlesztő 5,2 és 260 Volt egyenfeszültséget szolgáltatott: a tekerőt kezelő katona egy műszeren tudta ellenőrizni, megfelelő fordulatszámon pörgeti-e a kart. Vevőjében öt, úgynevezett szuper rendszerbe kapcsolt elektroncső, míg adójában három „uborkásüveg” kapott helyet. Kiszolgálását három katona végezte. Szállítását kézi cipelésénél három, lovasított kivitel esetén két egységben oldották meg. Telepítése keretsugárzóval öt, magasantennával tíz-tizenöt percet vett igénybe. Súlya tiszteletet parancsoló: az adó-vevő tíz dekagramm híján tizenkilenc, a generátor 19,2 míg az összecsomagolt magasantenna 10,3 kilogrammot nyomott. Az R/3-at hosszas tesztelés után 1935/36 fordulóján rendszeresítették. Hadtest szinten működtették, ám anyagi okok miatt a csapatok csak a harmincas évek végén jutottak hozzá nagy számban. Ez volt egyébként a Magyar Királyi Honvédség első, távvezérelhető rádiója: a parancsnok egy tenyérnyi áramkör segítségével – az alkalmazott kábel minőségétől függően – ötven-hetven méterről is adásra tudta kapcsolni a készüléket. Ez számos előnnyel járt: egyrészt ha az ellenség bemérte, s megpróbálta kilőni az adó-vevőt, akkor telitalálat esetén sem sérült meg senki. Ezen túl akár sátorból, vagy megfelelő erősítő közbeiktatásával kisebb telefonhálózatról is lehetett dolgozni vele.

Rádiós
http://ha5kdr.hu