Egy eredeti lap a HTI R/2-re vonatkozó könyvéből

Ugyan a sorban a második, de a hajdani fejlesztési rendben a harmadik elem volt az R/2-es rendszeresítése. E berendezés gyakorlatilag a nemrég tárgyalt R/1 nagyobb teljesítményű ellenállomása, egyszerűbben fogalmazva testvére volt: hullámterjedelme (611-677 folyószámon, azaz 4.987-től 7.250 Khz-ig) és üzemmódja (Amplitúdó-modulált távbeszélő és távíró) megegyezett azzal. A közös hangolású adó-vevő egy fémdobozban kapott helyet, tömege csaknem tizenhat kilogrammot tett ki. Táplálása egy 160 Voltos anód és egy 5 Voltos fűtőtelepről történt – amennyiben kezelői ügyeltek arra, hogy az adás és a vétel aránya ne haladja meg az 1:4-et, egy garnitúra áramforrással száz óráig lehetett bekapcsolva tartani. Fő tervezője az előző írásokban számos alkalommal említett Kerényi István volt.

Az R/2 adó-vevő

A rádióból érkező jelek a korábban már bevált, rugalmas acéllapokból összeállított keretantennára jutottak. Amennyiben ezek a katonák egymásra irányították, hatótávolsága saját típussal AM-ben sík terepen kétezer, hegyen ezer méter volt. Távíróban ugyan ezeket a viszonyokat figyelembe véve háromezer és ezerötszáz méter adódott. Ha az R/2 R/1-el létesített kapcsolatot, úgy bármilyen üzemben és földrajzi körülmények között ezer-ezerkétszáz méterre tudtak vele elszólni eleink. Mindenképp érdemes ide iktatni: teljesítménye csekély 0,25 Watt volt – összehasonlításképp: egy zseblámpaizzó kettő-négy Wattot fogyaszt, ám az ember legfeljebb csak néhány méterre lát el vele.

Kezeléséhez egy fő kellett, telepítése gyakorlott bakával másfél-két percet vett igénybe – ám ha nem csak rövid periódusokban, hanem több órán át egy helyről használták, a kifáradás miatt három embert osztottak mellé. Háton, országos járművön, lovon (úgynevezett középsaroglyán) és gépkocsin is lehetett szállítani.

Még egy lap a HTI könyvéből

Forgalmazáskor tilos volt a keret irányába állni, de az sem tett jót neki, ha szuronyt vagy sisakot raktak a ládájára. Érdekességként elmondható: egykorú szemtanúk beszámolója szerint Budapest ostroma során néhány alakulatnál levették róla a keretantennát, s helyette hosszú drótot csatlakoztattak a hüvelyekbe. Az átalakítást nem központilag rendelték el, hanem öntevékeny rádióamatőrök hajtották végre. Így az R/2 hatótávolsága többszörösére nőtt – az már más lapra tartozik, hogy a telepek hamar elfogytak, s mivel azokat a harcok alatt pótolni nem tudták, a jó ötlet sajnos nem sokat ért.

Fejlesztése 1936-elején indult, s az eredményes csapatpróbák után 1937-ben már rendszerbe is állították. Gyalogzászlóaljaknál, géppuskás és kerékpáros századoknál használták – zászlóaljanként és századonként egy-egy darabot. Az R/2-t a Standard Villamossági Rt. és a Telefongyár Rt. állította elő kilencszáznyolcvanhat Pengős egységáron. Egy, a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet által 1943-ban összeállított jelentés alapján tudható, összesen ezerhatszáz-kilencven ilyen rádiót vett át a honvédség. A gyártásra való felkészülési idő a megrendeléstől számítva fél esztendő volt, s utána havonként nyolcvan-száz készüléket adtak át a Daróczi úti Híradó Szertárnak.

Az R/1 kapcsolási rajza

Az R/2 adója egy LO-410 típusú ikercsővel (titkos katonai jele: 5) volt felépítve, amelynek egyik oldala mint a jeleket előállító oszcillátor, másik fele pedig modulátorként működött. Amennyiben távíróüzemre kapcsolták, az anódfeszültséget szaggatták meg a Morse-jelek ütemében. Négy fokozatú vevője a kor színvonalán álló, úgynevezett szuperheterodin elven működött. A TKK-2 és TKK-4 jelű csövek fedett katonai kódja 2 és 7 volt. Tervezői már a hitelesítésre is gondoltak: ezt szolgálta a koppantás. E furcsa hang akkor keletkezett a fülhallgatóban, amikor a kisugárzott jel és a mérőfrekvencia megegyezett. Amennyiben a távírász a koppanást nem ott hallotta, ahol várta, akkor egy külön, a rádióhoz bőrfüllel hozzákapcsolt kulccsal pontosítani tudta a skálát. Mindez – értve alatta a korrekció lehetőségét – harci körülmények között óriási előnynek számított, hiszen nem kellett folyamatosan (és találomra) keresgélni a parancsnokságot vagy a szárnyakon küzdő csapatokat, hanem azok mindig azon a folyószámon álltak, ahová előzőleg megbeszélték. (A modern katonai rádiózásban ezt a módszert hívják keresés és utánhangolás nélküli összeköttetésnek. Igaz, a mai berendezések már messze pontosabbak, mint elődjeik – ám nem szabad elfelejteni, a korban jónak számító paraméterekkel bíró R/2-t egy olyan állam hadseregének mérnökei fejlesztették ki, amelyet mesterségesen igyekeztek elzárni a legújabb katonai-tudományos eredmények használatától és alkalmazásától.)

Szóbeli közlések szerint 1942 végén újabb másfél ezer darabos szériára adott megbízást a minisztérium, ám az üzemek a nyersanyaghiány miatt először hallani sem akartak a megrendelésről. Idővel mégis sikerült velük egyezségre jutni, de az érintett társaságok így is csak 1944 elejére ígérték az első példányokat, legkevesebb másfél ezer pengőért. Ez lett az úgynevezett R/2a, amelynek áramforrása egy százhúsz Voltos anód és egy 1,25 Voltos fűtőtelep volt. Erről egy a négyes adás-vétel arány mellett hetven órát tudott működni. Hatótávolsága duplája volt elődjének. Az a-változatból az ismert politikai és katonai okokból legfeljebb néhány száz készülhetett. A termelés ellen hatott, hogy a hozzávaló alkatrészek többségét Németországból kívánták beszerezni, ám a partner maga is szorult helyzetben volt, így alig-alig szállított. E sorok írójának tudomása szerint az R/2a-ról sem kapcsolási rajz, sem fénykép nem maradt fönt. (A szerző éppen ezért arra buzdítja olvasóit, amennyiben akad ilyen anyaguk, osszák meg vele.)

Mára ennyi fért bele, de hamarosan folytatjuk!

Baráti 73!

Rádiós
http://ha5kdr.hu