Sorozatunk első tagja, a Magyar Királyi Honvédség R/1 adó-vevője

Az alacsony teljesítményű, háton hordozható berendezést alapszinten használták. Hullámterjedelme 4.980-tól 7.250 Khz-ig terjedt. Fontos közbevetni, a magyar gyártású készülékek jelzőtárcsáin soha nem frekvencia, hanem folyószám szerepelt – így az R/1-es 611-677-ig volt hangolható. A távírászokat külön kis átszámító füzet segítette a munkában. Minderre a korabeli vezérkar szerint két okból volt szükség: egyrészt el akarták kerülni, hogy – az akkoriban még csak feltételezett – harcok során az ellenség birtokába került készülékek támpontot adjanak azok frekvenciájára. Másrészt úgy vélték, a számokat sokkal egyszerűbb értelmeznie a rádiótechnikában járatlan bakáknak, mint a Kiloherzeket.

Az R/1 kapcsolási rajza a HTI 1943-as könyvéből

Visszakanyarodva a készülékre, a tizenegy kilogramm tömegű R/1 amplitúdó-modulált (AM) távbeszélő üzemben dolgozott, de alkalmas volt Morse jelek vételére is. Táplálása 4,5 és százhúsz Voltos száraztelepről történt, üzemideje egy négyes adás-vétel viszony mellett hetvenöt órát tett ki. Azaz egy garnitúra áramforrás, napi tíz órás használatot feltételezve egy hétre volt elegendő. A négy Voltos fűtés áramfelvétele kétszáz, míg az anódé négy milliamper volt. Hatótávolsága sík terepen hat-nyolcszáz, míg hegyek között, erdőben négyszáz méter körül mozgott. Az egy adó és négy vevőcsövet tartalmazó berendezést két perc alatt lehetett telepíteni. Kiszolgálásához egy ember kellett.

Az R/1 lapja a HTI könyvéből

A hírközlő eszközt nagy titokban fejlesztették és gyártották. A ködösítésre jellemző, hogy aktív alkatrészeit, azaz az elektroncsöveket nem a szokásos, hanem katonai módon jelölték: az adó a tizenhatos, míg a vevőéi a hetes számot kapták. Az R/1 rövidhullámú oszcillátora a környezeti hőmérséklet hatására kis mértékben „elmászott”, azért a vétel fokozott figyelmet igényelt. A távírász egy úgynevezett beszélőszerelvényt használt, amelyet egy mikrofonból és két hallgatóból szereltek össze. Utóbbiak egyike a szakaszparancsnoknak biztosított befigyelési lehetőséget. A rádiót öt-öt fogással kellett üzembe helyezni és lehangolni – működtetése egyszerű lehetett, mert visszaemlékezések szerint a honvédség csekély technikai tudással bíró tagjai is néhány óra alatt megértették használatát.

A katonai fejlesztők, Jáky és Kerényi sokat vitatkoztak azon, hogy keret- vagy botantennát használjanak a távbeszélőhöz. Kerényi ezredes az utóbbi megoldás mellett tette le a garast, mert emlékezett rá, hogy a „világháborúban”, Piave mellett nagyon megkeserítette a híradó bakák életét a rádióra szerelt huroksugárzó, amely kúszás közben minden ágba beleakadt. Jáky ugyan elismerte ezt a problémát, ám kifejtette, a rugalmas acéllapokból készült ívantenna sokkal jobban bírja az igénybevételeket – akár autóval is áthajthatunk rajta –, mint az egymásba dugható, üreges tagokból álló botantenna. E mellett ezek sugárzási tulajdonságai is jobbak, mint a másiké. Mindezen érvek hatására végül az utóbbi rendszeresítését határozták el.

Az MKH R/1a készüléke

Bár e készülék „utódját”, az R/1a-t időben lényegesen távolabb, 1941 derekán alkották meg, technikatörténetileg mégis ide kívánkozik annak ismertetése, hiszen elődjének modernizált változata volt. Az a-jelű verzió külalakjában megegyezett a másikkal, ám belseje már nyolc elektroncsövet tartalmazott, és nem csak távíró vételre, hanem adásra is alkalmassá tették. Táplálása 1,25 és 120 Voltos száraztelepről történt – ezekkel nyolcvan órát tudott dolgozni –, hatótávolsága pedig minden terepen legalább két kilométerre nőtt. E készülékeket jó hatásfokkal és közmegelégedésre használták a második világháborúban.

S végül zárásként álljon itt a készülékek ára és gyártott mennyisége. Egy 1941/42 fordulóján összeállított jelentés szerint az R/1-ből ezerhétszáz-harminckilenc darabot készített az Ericsson Villamossági Rt. és a Telefongyár Rt. háromszázhetven Pengős egységáron.

Az R/1a a Telefongyár Rt. terméke volt, a cég 1941. augusztusában adott árajánlata darabját 926 Pengőért kínálta a honvédségnek. A HM összesen 2.840 példányt rendelt belőle. A hajdani nyilvántartások sajnos nem adnak eligazítást, mennyi került ebből valóban átadásra. Irányadó lehet, hogy a fentebb említett irat szerint a megrendelés kiadásától számítva hét-nyolc hónap kellett az üzemnek a gyártás előkészítésére. Tudomásunk szerint a minisztérium 1941 decemberében szólította föl a firmát, minél hamarabb kezdje meg a munkát. Mivel a cég havonta húsz-harminc készülék átadását vállalta, s 1944 novemberében már nem dolgozott, a rendelkezésre álló huszonhét-huszonnyolc hónap alatt sem készülhetett kilencszáz darabnál több.

Zárásnak pedig egy apróság: a rádiós könyvekben-körökben itt-ott hivatkozott Bernard János név engem takar. (Az említett úr az 1957-ben elhunyt anyai nagyapám volt.) Amikor ez a folyam egy másik orgánumban nyomdába került, akkor munkahelyemen nem uralkodtak olyan viszonyok, hogy a nevemmel felvállalhattam volna a cikkeimet. Hála Istennek azonban ma már békésebb viszonyok járnak, így nem okoz gondot e téren semmi. S koránt sem utolsó sorban: mivel pénzt nem kaptam értük, hanem ingyen és barátságból készítettem az egészet, magamtól bátran annyit idézek, amennyi jól esik. 

Mára ennyi fért bele, de hamarosan folytatjuk

Baráti 73!
Rádiós
http://ha5kdr.hu