A felújított 433-as számú páncélnaszád az Orosz Föderáció Fegyveres Erőinek Központi Múzeumában

...A hajók egy része visszatért. A 131. számú páncélnaszád előrenyomult. A tűzfüggönyön és a hídon áttörve elérte a hídfőt és szerencsésen végrehajtotta a rábízott feladatot, elnémította a parton lévő tűzfészket és partraszállított 22 deszantost. (Ahogy mi már láthattuk, a hídfőt nem érte el, és a deszantosokat, nem tudni hova, partra tette...)
A visszafelé úton a páncélnaszádot az ellenséges tüzérség felfedezte. Hamarosan három találat érte: a parancsoki hídnál, a toronyban és a gépházban.
A páncélnaszád elkezdett vízbe süllyedni. A parancsnok megparancsolta a legénységnek, hogy hagyja el a hajót. Azonban a legénység néhány tagja, beleértve a kapitányt is, sérült volt és nem tudtak hosszan a vízben tartózkodni.
Látva, hogy a vég elkerülhetetlen, a parancsnok azt kiáltotta: -
"Matrózok, élve ne adjátok meg magatokat! Mentsétek magatokat és készüljetek a harcra. Üssétek agyon a német-fasiszta megszállókat mind egy szálig! Mondjátok meg a feleségemnek, hogy a Hazámért haltam meg!"...

A hős kapitány és matrózai nem ágyban, párnák közt haltak meg. Következzen az Esztergomi deszant c. fejezet befejező része.

Az első naptól kezdve a Partvédő Egység tüzérsége fedezte a hídfőhöz vezető utakat. De a konkrét támadásokat a deszantosoknak kellett visszaverni.
Különösen nehéz volt a helyzet a műútnál. A. P. Szaenko hadnagy két negyvenötösénél - pokoli volt. A tüzérek, bár beásták az aprócska ágyúikat, de a tüzelő fegyvert elrejteni nem lehetséges. Egész sorozatnyi lövedék füstkitörései újra és újra beborították az ágyúállásokat. És, amikor a füst eloszlott, az irányzó az irányzéknál mindent láthatott, és sietve elvégezte a számításokat a "negyvenötösüknél". De a német ütegekkel nem lehetett vitatkozni. Ott az űrméret is nagyobb volt, és az állások is valamilyen dombtetőn voltak. A két ágyú közül az egyik hamar kiesett a szolgálatból, és vele együtt halt meg a kezelőszemélyzete is..
Nyugat felől a büntetőszázad fedezte az utat. Mihelyt a büntetőszázadosok a deszant hídfőjében találták magukat, hamis bátorságuk és tettetett fegyelmezetlenségük úgy lehullott, mint a héj. Minden századnak, mely az úton harcolt, saját védelmi körzete volt. A harcosok mindegyik században sietve kiásott lövészgödrökben rejtőztek, kezdetben nem rendelkeztek közös árkokkal, de a sorsuk közös volt. Ha egyikük nem tart ki - a másikat elkerülhetetlenül elsöpri a hátulról érkező csapás, felőrölve az áttörő tankok lánctalpaival, szétszaggatva a kíméletet nem ismerő német gyalogság által.
Kétségtelen, hogy a büntetőszázadosok lelkiismeretesen harcoltak. Sokan közülük igyekeztek a harcban mutatott bátorsággal jóvátenni bűneiket, ami miatt ebbe a különleges egységbe kerültek. Sokan voltak ott olyanok, akik meglátták az előttük álló lehetőséget arra hogy jeleskedjenek a harcban olyasmiben, mint a nagyfokú bizalom és becsület.
Az objektivitáshoz tudni kell - amikor a harcra került sor - ezek a fickók méltóképpen harcoltak. Az első nap a hídfőben négy német tank gyalogosokkal támogatott támadását verték vissza.
Szekeres Mária magyar történésznek köszönhetően, aki magyar nyelven publikálta "Táti hídfő" című könyvét, lehetőséget kaptunk arra, hogy betekintsünk azokba a dokumentumokba, melyek az ellenséges oldalon készültek. A Dél hadseregcsoport hadinaplójába 1945. március 20-án az alábbi bejegyzést tették: -
"A ellenség zászlóaljnyi létszámmal deszantot tett partra a Duna déli partján és hídfőállást foglalt el Nyergesújfalutól 7 kilométerre keletre. Az ellenség állásai ebben a körzetben erőteljesen meg vannak erődítve és áttörésükre tett próbálkozásaink sikertelenek voltak. Ahhoz hogy ezeket az állásokat áttörhessük, a fő csapást Körtvélyes mellett kell megtenni... Az ebből a főirányból mért csapással együtt, az ellenség figyelmének elvonására, fokozni kell a nyomást északi irányból, Tokod és a dunai sziget felől..."
És később ebben a dokumentumban: -
"...A tengerészgyalogos zászlóalj Tátnál történt partraszállásáról és az ellenségnek a deszant felé irányuló erős nyomásáról a front déli és keleti szektorában 9:45-kor telefonbeszélgetés zajlott a német szárazföldi erők vezérkari főnökével, G. Guderian vezérezredessel, mely az Esztergomtól keletre lévő frontvonal harcrendjének megszilárdítását javasolta..."
Ezen dokumentumok alapján látjuk, hogy az ellenség tudta, hogy a hátában nem közönséges harcosokból álló zászlóalj szállt partra, hanem tengerészgyalogosok, és a 144. zászlóalj állásait, melyek kisméretű gyalogsági ásók segítségével készültek, "erőteljesen megerődítettnek" hitték?!
De a mi parancsokságunknak sem volt könnyebb. Megbizonyosodva arról, hogy az Esztergom körzetében körülzárt ellenséges erőket nem lehet egyetlen nap alatt megsemmisíteni, a parancsnokság elhatározta hogy megerősíti a 144. zászlóaljat, és március 21-re virradó éjszaka a hídfőbe szállítja feltöltésként D. D. Martinov őrnagy 305. tengerészgyalogos zászlóalját. De az ő zászlóalja egész nap a frontvonalon harcolt, próbálva szárazföldön átjutni a deszanthoz. A zászlóalj harcból való kivonása és a páncélnaszádra való felszállás helyére átjutása elég nehéz feladat volt és a tengerészgyalogosok csak március 21. 00:15-kor érkeztek meg Basaharcra, ahol a deszant csoport páncélnaszádjai várták őket. A beszállás csak 2:00-ra fejeződött be, és 5 perc múlva a páncélnaszád, 360 deszantossal, 12 tonna lőszerrel és élelemmel a fedélzetén elindult arra az útra, melyen előző este az ellenség hátába vitték a 144. zászlóaljat.
De a németek már jelentősen megerősítették a frontvonalon lévő folyami védelmi állásokat. Az Esztergomi híd sűrű füstfelhőbe volt burkolva. Az ágyú- és aknatűzben manőverezve, a deszantot szállító páncélnaszád elkezdte keresni az átjárót a felrobbantott híd alatt. A füstfelhőben való hosszú tartózkodás kimerítette a hajók személyzetét, az átjárót nem sikerült megtalálni, és a partraszállás parancsoka, K. I. Butvin korvettkapitány a bázisra való visszatérés mellett döntött.
A Dél hadseregcsoport számunkra már ismert hadinaplójába a német törzstiszt március 21-én az alábbit jegyezte be: -
"Az ellenség 20 deszanthajóval, melyből három meg lett semmisítve, megerősítette csapatait a Nyergesújfalutól 5 km-re keletre lévő hídfőjében."
Valójában, az Esztergomi hídhoz csak 5 hajó ment, és nem 20. És kettő pusztult el közülük, nem három. Mindazonáltal, elismerésünk a német megfigyelőknek, akik a folyót éberen figyelték.
Így öt hajónak - három páncélnaszád és két aknaszedő hajó - sikerült önállóan túljutni a hídon. De a ködfüggönyből való kimenetel során a hajók elvesztették egymást és csak három hajó érte el a hídfőt. De deszantosok csak a 433. számú páncélnaszádon voltak, melyet V. I. Iljan hadnagy irányított. Ezen a hajón volt a hajózó egység parancsnoka, a Szovjetunió hőse, K. I. Vorobjev főhadnagy is.
Ők 60 főt tettek partra a hídfőben és lőszeresládákat rakodtak ki, felvették a sebesülteket és még aznap éjjel az Esztergomi hídnál áttörtek a frontvonalon a sajátjaikhoz. És a velük együtt áttörő 324. számú páncélnaszád a tüzérségi támogató egységből feljebb ment a folyón, ahol német komppal találkozott, melyet erőteljes légelhárító ágyúk fedeztek, és tüzet nyitottak rá.
Ekkor a páncélnaszád parancsoka L. M. Lugovoj főhadnagy életét vesztette, de a csapatnak, túlnyomó részt sebesülten, sikerült visszatérnie hajóján a bázisra.
Nehezebb és tragikusabb volt az Esztergomi hídnál áttörő 131. számú páncélnaszád sorsa. Parancsnoka G. A. Murzinov főhadnagy volt. A frontvonal áttörése után nem több, mint két-három kilométert haladva a folyón Murzinov partra tette a deszantosokat a folyó jobb partján. A 144. zászlóalj hídfőjéig nem kevesebb, mint nyolc kilométer maradt, de a deszantosok erről nem tudtak. Arról, hogy a páncélnaszád "nem vitte" őket a jóval távolabb lévő helyszínre, még elképzelésük sem volt. Úgy tűnt, hogy a 144-esek hídfője valahol a közelben van. De körülnézve megértették, hogy ez nem így van.
Szerencsére ezt a csoportot a 305. zászlóalj törzsfőnöke, I. J. Csalij őrnagy vezette. Vele volt a géppuskás szakasz egy része N. G. Mocsalin hadnagy vezetésével, a felderítőszakasz A. Abdulaev vezetésével, a törzsfőnök mindkét segédtisztje - az 1. számú segédtiszt V. Dzen kapitány és a 2. számú segédtiszt M. A. Sziszoev hadnagy.
Hogy mennyire szokatlan volt ez a csoport, meg lehet ítélni abból, hogy a deszantosok közül hárman - N. G. Mocsalin, M. A. Sziszoev és D. D. Vonljarszkij az elmúlt harcokban mutatott hőstettekért és kiválóságokért fel lettek terjesztve a Szovjetunió Hőse címre, és ez a cím ekkor már adományozva volt számukra.
A németek hátában hagyva, sajátjaikkal való összeköttetés és a területről készült térkép hiányában, I. J. Csalij őrnagy elhatározta a frontvonalon keresztül való visszatérést. Ez az egyetlen irány, melyet pontosan ismert. A frontvonal vizuálisan megfigyelhető volt a lövések villanásai és a világítórakéták alapján, melyeket a németek éjszakánként fellőttek.
A világosabb napszakot a hegyen lévő erdőben kivárva, Csalij csoportja a frontvonalhoz ment. Elöl ment a felderítő D. D. Vonljarszkij 1. fokozatú törzsőrmester, határozott és bátor ember, aki még egy kicsit németül is tudott. A frontvonalhoz közelítve a deszantosoknak sikerült néhány német katonát foglyul ejteniük, akiket magukkal vittek. 
A legnehezebb dolog, mint kiderült - a frontvonalon való átkelés volt a sajátjaikhoz.
A frontvonalon lévő katonáink, észlelve hogy valamilyen emberek közelítenek feléjük, tüzelni kezdtek, a németek hátából visszatérő deszantosok pedig, tudva hogy előttük sajátjaik vannak, nem reagáltak. I. Csalij őrnagy a szerzőhöz írt levelében ezt az epizódot így mutatta be: -
"...Elhatároztuk, hogy a semleges övezet mentén haladunk, mely a sajátjaink és a németek állásait választotta el. Vonljarszkijjal mentünk elöl, magam mellett tartottam, mint nélkülözhetetlen segédet. Végül megláttunk egy páncéltörő ágyút. Az ágyú mellett egy katona állt, hangtalanul. Akkor előkerült egy másik és megparancsolta: - "Állj, kik vagytok?"
Azt feleltük, hogy tengerészek, hogy volt egy sikertelen deszant, hogy átmegyünk a frontvonalon és saját dandárunkhoz megyünk. A tüzérek megparancsolták hogy tegyük le a fegyvereket és egyikünk menjen hozzájuk. Megparancsoltam, hogy tegyék le a fegyvereket és magam mentem a legidősebb tüzérhez, megmutattam neki az igazolványomat és elmondtam, hogy mi történt velünk. Ezután a határőr zászlóalj törzséhez küldtek minket. A stábnál elláttak minket élelemmel és a dandár törzséhez küldtek minket. Ott megmutattam a térképen az útvonalunkat, átadtam a foglyokat és némi felderítési adatot..."
Hozzá kell tenni, hogy Ivan Jakovlevics Csalij mindezt a szerző kérésére 44 évvel az Esztergomi deszantművelet után jegyezte le, de elmondta, hogy mindenre kellő részletességgel és a valóságnak megfelelően emlékszik.
A Szovjetunió hőse M. A. Sziszojev, aki I. J. Csalij őrnagy egykori segédje volt a felderítésben és részt vett ennek a csoportnak a németek hátában történő vándorlásában, nem ilyen alapossággal, de megemlítette a levelében barátját, D. D. Vonljarszkijt: -
"...Sikertelenül szálltunk partra. A hajót találat érte és egy mocsárban találtuk magunkat. 18 főt választottak ki. (pontosítjuk: Csalij levele alapján 31 fő. A flottilla adatai szerint, úgy hiszem, még pontosabban - ők is feljegyeztek egy adatot a naszádra való felszálláskor és 22 főt számoltak).
Az erdőbe mentünk és ott németekkel találkoztunk. Eldobtam egy gránátot. (a levél margóján D. D. Vonljarszkij kézírásával ráírva: "Igaz"). Megsebesítettem egy katonát, és egy tiszt leugrott a szikláról. Utána a géppisztolyommal végeztem a némettel és beszaladtunk a hegyen lévő erdőbe... Azután éjjel mentünk. Emlékszel, elfogtunk két német katonát. Jól választottunk. Minden sikerült. Élve és sértetlenül... 1978. március 8."
Van még egy visszaemlékezés, amely Mihail Andrejevics Sziszojev nevéhez kötődik.
Kercsben, a 83. dandár veteránjainak találkozóján a bankett asztalnál felállt M. A. Sziszojev, a Szovjetunió Hőse és ezt mondta: - "...Gyima Vonljarszkij leleményessége nélkül nem lehetnénk itt ma ennél az asztalnál..."
Egy olyan katonabajtárs szájából, aki nem túl bőkezű szóban és írásban egyaránt, egy ilyen dícséret jelentős értékkel bír.
G. A. Murzinov főhadnagy 131. számú páncélnaszádjának sorsáról a "Szovjet Haditengerészeti Flotta háborús útvonala" negyedik kiadásában az alábbiakat közlik: -
"Március 21-én éjjel a deszantművelet során páncélnaszádjaink az Esztergomi híd térségében az ellenség szívós ellenállásával találkoztak.
A hajók egy része visszatért. A 131. számú páncélnaszád előrenyomult. A tűzfüggönyön és a hídon áttörve elérte a hídfőt és szerencsésen végrehajtotta a rábízott feladatot, elnémította a parton lévő tűzfészket és partraszállított 22 deszantost. (Ahogy mi már láthattuk, a hídfőt nem érte el, és a deszantosokat, nem tudni hova, partra tette...)
A visszafelé úton a páncélnaszádot az ellenséges tüzérség felfedezte. Hamarosan három találat érte: a parancsoki hídnál, a toronyban és a gépházban.
A páncélnaszád elkezdett vízbe süllyedni. A parancsnok megparancsolta a legénységnek, hogy hagyja el a hajót. Azonban a legénység néhány tagja, beleértve a kapitányt is, sérült volt és nem tudtak hosszan a vízben tartózkodni.
Látva, hogy a vég elkerülhetetlen, a parancsnok azt kiáltotta: -
"Matrózok, élve ne adjátok meg magatokat! Mentsétek magatokat és készüljetek a harcra. Üssétek agyon a német-fasiszta megszállókat mind egy szálig! Mondjátok meg a feleségemnek, hogy a Hazámért haltam meg!"
Így a matrózok a fogságba esés helyett inkább a Dunai halált választották. Egyedül csak a Boriszov fiúnak sikerült megmenekülnie és ő mesélt a 131. számú páncélnaszád legénységének hőstettéről."
A 144. zászlóalj megsegítésének sikertelen kísérletéből visszatérve D. D. Martinov 305. zászlóalja csatlakozott a 83. dandár Esztergom felé nyomuló harci egységeihez, és menet közben bekapcsolódtak a harcba. Még egy rövid pihenő sem jöhetett szóba.
A dandárban a tengerészgyalogosok úgy vélték, hogy a mélyen az ellenség hátában lévő hídfőben partraszállt 144. zászlóalj lőszer és tüzérségi támogatás nélkül elpusztul, ezért mindeki szomjazott a harcra: - "Előre! Ott is a mieink pusztulnak!" - Ez lett az általános jelszó azokban a napokban.
És a hídfőben a 144. zászlóalj számára a bekerítésben való harc második éjszakája véget ért.
Azért, hogy a deszant erőt az úttól kiüthessék, a németek nehéztüzérséget vonultattak fel. A deszantosoknak nem volt mivel felelniük erre. Még a németek könnyű ágyúit is teljesen veszélytelenül vonultatták fel közvetlen irányzásra. Őket elérhették volna a deszantosok páncélelhárító fegyverei, de a páncéltörősök a lőszert tankok visszaveréséhez tartogatták.
Minden tűzcsapás után német gyalogosok emelkedtek fel.
Széles foltos kabátban, ritka láncban lépkedtek a német gránátosok a műutat védő 1. század állásaihoz. Az ellenséges harckocsizók bátortalanul vezették gépeiket a gyalogosok mögött, félve a tankelhárító fegyverek pontos lövéseitől.
Az első század lövészeinek vonala mögött helyezkedett el A. M. Arutjunov három aknavetős szakasza. A deszantosok újra meg újra hallották az aknavető személyzet parancsokának, V. A. Gablija őrmesternek a hangját. Erőteljes kaukázusi akcentussal vezényelt: - "Cél - ..., töltés - ...- Az ellenségre - tűz!"
Néha, abháziai temperamentumának teljes erejével hörögte: - "Fiacskáim, a tetves fritzekre, tűz!". Varlam Alekszejevics Gablija a 42. évében járt, így majdnem minden tengerészgyalogos a fia lehetett volna...
Amikor a tüzérségi tűz az első század állásaira abbamaradt, újabb roham kezdődött. Az életben maradt deszantosok csendben vették ki gránátjaikat, géppisztolyaikat, puskáikat, melyet a por és piszok elől addig maguk alá rejtettek. Óvatosan elővette lövészárkának mélyéről a páncélelhárító fegyvert Nyikolaj Pocsivalin. Nehezen gurította elő géppuskáját Nyikolaj Alpejev hadnagy.
A láncok jelentést tettek a veszteségekről. A sebesültek a helyükön maradtak, nem volt kivel elküldeni őket a segélyhelyre - minden harcos be volt osztva. És a sebesültek, a legsúlyosabbakat kivéve, folytatták a tüzelést az árkaikból.
A hetykén lépkedő németek számára, akik láthatóan határozottan meg voltak győződve arról, hogy a tüzérség megtisztította az útjukat, az árkokban rejtőzködő lánc nem tűnt veszélyesnek.
Az ellenséges katonák közeledtek, átlépve a télire megnyírt szőlőbokrokon. Hangosan beszélgettek egymással. A legváratlanabbul érte őket a deszantosok össztüze.
Alpejev géppuskájának jólirányzott tüze alatt a lánc felbomlott, sokan próbálták magukat a földre vetni és lefeküdni a szőlőbokrok között. De parancsoktól sürgetve mind azt remélték hogy eljutnak a lövészárkokig. A deszantosok tisztán látták feszült arcukat. A láncokban a szakaszparancsnokok kiadták az ilyenkor kiadható egyetlen parancsot: - "Gránátokkal, tűz!"
A német lánc maradékai földre vetődtek és az ellenséges katonák hátrafelé kúsztak.
Az útnál nehéz volt, de nem volt könnyebb a század balszárnyán a Duna partján sem. Ott állt géppuskájával Andrej Kovtun tengerészgyalogos. A kettes számú Szadik Bej Gadzsaliev elvesztésével, egyedül tartotta tűz alatt a Dunánál lévő sziklákat. A németek nem egy alkalommal próbáltak meg megkerülni őt ebben a szakadékban, de ő úgy tartotta az állását, hogy a harcok után kifejezetten oda jártak a német katonák holttesteit megnézni, akik a hídfőbe tartottak sziklák alatt.
I. G. Prokopenko őrmester szakaszparancsokhelyettes erről írt a szerzőnek: - "... én, az Ön parancsa szerint Kovtun géppuskázhoz kerültem, és felváltva kezdtünk tüzelni, és egyidejűleg kiterjesztettük a lövészárok-cellát a szikla felé (a szikla alatt lyukat ástunk). A németek már a sziklánál voltak és próbáltak felmászni hozzánk. Akkor gránátokat dobtam rájuk - kézit és páncélelhárítót, amilyen volt, és Kovtun géppuskatüzet lőtt..."
A németek egész nap nem hagyták abba a próbálkozást, hogy áttörjenek az 1. század állásaihoz. Elpusztult a második 45 mm-es ágyú.
A csata közepén a németeknél rohamlöveg tűnt fel, valamilyen sosem látott méretű. Lassan haladt a deszantosok frontvonalával párhuzamosan. 
A páncéltörősök számára elérhetetlen ágyú úgy morajlott, mintha a méreteivel fenyegetné őket. Akkor megfordult, és széles csövével fenyegetőzve néma csőszájának sötét torkát egyenesen az árkokra irányította. Egy lövés, és a füsiketítő robbanás egész kazal földet emelt az égbe. A rohamlöveg lassan közeledett, időnként megállt, csövét végigvezette az árkok vonalán.
Egy ilyen ágyú frontpáncélját a páncéltörősök puskája nem viszi át. A PTR-esek egyelőre álcázták magukat és vártak. És a német rohamtüzérek keresték őket: amíg a PTR-ek épek a német harckocsizók féltek a deszantosok árkaira rámenni.
Végül, a zajos masina egy enyhe fordulatot csinált és némileg megmutatta az oldalát. Nyikolaj Pocsivalin irányzó könyedén megszabadította az álcázástól a PTR-jét és, anélkül hogy a villalábra állította volna, közvetlenül a brusztverről hosszasan célzott. Azután lőtt - először, másodszor.
A rohamlöveg oldalpáncélján szikrák villantak, majd füst jelent meg. A nehéz löveg azonnal megfordult és teljes sebességgel Tát községbe gurult. A házak között hosszú ideig égett a teljes deszantos védelem örömére.
Maga Nyikolaj Pocsivalin a szerzőhöz írt levelében ezekkel a szavakkal írta le azt a napot: - "...Jobbra voltam tőled, és tőlem jobbra - egy géppuska volt. És a géppuskások mögött, kicsit jobbra - 45 mm-es ágyúk. A második napon, amikor a negyvenötmillimétereseket elnémították, a tankokat főleg nehézpuskákkal kezdték visszaverni. Azon kívül, hogy én felgyújtottam egy tankot és egy önjáró löveget, és kivontam a forgalomból 2 vagy 3 tankot..."
Lehetőségünk van arra, hogy idézzünk Nyikolaj Pocsivalin egy másik leveléből, mely Szekeres Mária "Táti hídfő" című  Magyarországon kiadott könyvében jelent meg: -
"...Az volt az érzésünk, hogy a németek az utolsó tartalékaikat vetik harcba. De a mi erőnk is a végét járta. A szemem láttára pusztult el mindkét páncéltörő ágyúnk.
Az elsőt a tüzérek száz méternyire a tüzelőállásuk mögé vonszolták a bokrok közé. Az ágyú látható volt és a németek, nem tudva, hogy már el van némítva, sokat lőttek rá és hosszú ideig. Azután egy nehéz lövedék szétzúzta az utolsó páncéltörő ágyúnkat és a tankokkal való küzdelem teljes súlya a páncéltörőseink vállán nyugodott.
Az ellenséges tankok mind közelebb jöttek az árkainkhoz. Asik hadnagy - a deszant csoportunk parancsoka - megparancsolta, hogy pusztítsam el az elöl jövő tankot. És én elintéztem.
Majd sikerült egy német géppuskafészket megsemmisítenem a hozzánk legközelebb eső épület pincéjében. Következő alkalommal, már estére, a németek hozzánk irányították a rohamlövegüket, és nekem sikerült elintéznem.
A következő napon a németek megpróbáltak megkerülni minket a Duna felől. Azon a helyen a védelmünk sokkal gyengébb volt. A folyó partján ment végig a tank és nekem sikerült kiütnöm. A német gyalogságot gránátokkal vertük vissza. Ekkor nem messze tőlem lövedék robbant fel, a fejem megsebesült, és elsőre azt gondoltam, hogy elvesztettem a látásomat, de később magamhoz tértem és a látásom visszatért. Utána újra tüzeltem a páncéltörő fegyveremből..."
Érdekesség, hogy Nyikolaj Mihajlovics Pocsivalin levelét magyar nyelvről lefordítva olvassuk, mert a "Táti hídfő" c. könyv csak Magyarországon jelent meg 1984-ben.
A zászlóalj parancsnoki pontjával való összeköttetést a századok nem csak telefonnal, hanem hírvívőkkel is támogatták. Őket a bátor, ügyes, megbízható emberek közül választották ki.
Az 1. században ezeket a feladatot egy 18 éves, krími származású fiú, Vaszja Semetov végezte el. Futóárok nélkül, fedezék nélkül, a legbrutálisabb tüzérségi tűz pillanataiban kúszott el a parancsokkal a század láncához, azután visszatért, majd ismét - a századhoz. És mindezt naponta többször. A szerzőhöz írt egyik levelében Vaszilij Nyikitovics Semetov ezt írta: - "...tetszett a cikked. Csak az én nevemet nem kellett volna leírni. Végülis a zászlóalj törzsnél voltam. És a német ágyút nem említetted. A tőlünk jobbra lévő magaslaton állt, ahol a műút áthaladt és a századot valamint a zászlóaljtörzset lőtte. Én azt, mintha most lenne, a szemeim előtt látom. És a páncélnaszádról kilőtt nyomjelzős lövedékek csíkját, amelyek belementek. És az ágyú többé már nem létezett. Ettől az ágyútól sebesült meg Bisztrov, a katonaorvos meghalt, a postás Kac és sokan mások megsebesültek..."
Ez a levél jól jellemzi a frontharcosok háború utáni első évét. Ha nem lőttél, nem dobtál gránátokat, nem voltál az első vonalban - miféle frontharcos vagy te már?
Azokban az években Alekszej Szotnyikov tizedes, a 144. zászlóalj írnoka, őszinte ember, aki a zászlóaljtörzs tagjaként sokmindent tudott, a szerző kérdéseire válaszolva azt írta, ő már "nem harcolt" - mindig a zászlóalj törzsnél volt...
De a parancsoki ponton se volt túl könnyű. Voltak nehéz pillanatok, főleg amikor a zászlóaltörzshöz egy elég jelentős ellenséges csoport betört. A zászlóaljtörzs főnöke A. A. Szidorovics kapitány, egyesülve a felderítőkkel, híradósokkal, géppisztolyosokkal, küldöncökkel, mindenkit ellentámadásba vitt és visszavetette az arcátlan csoportot, mely a magaslathoz betört.
Ebben a harcban életét vesztette a nehézpuskás szakasz parancsnoka V. G. Pancsenko alhadnagy, a géppuskás szakasz parancsnoka V. G. Dolgov alhadnagy, a zászlóalj szanitéc egységének vezetője Sz. G. Murudov hadnagy.
A büntetőszáadosok is hősiesen harcoltak, akik a deszant hídfőjének teljes nyugati frontját tartották. A 472. büntetőszázad parancsnoka, P. I. Kirszanov a szakaszparancsokairól írta a szerzőnek: - "...Mindannyian hadnagyok voltak... sok deszant műveletben és harcban vettek részt és kormányzati kitüntetéseik voltak, a katonáikat fel tudták emelni magukhoz.
A században három egészségügyis nővér volt. Vera Fedorovna Ivancsisina, Jekatyerina Alexandrovna Sztefanidi és Klava Alekszejeva. Ő is az Esztergomi deszant során vesztette életét..."
A tüzérségnek az Esztergomi deszant műveletben betöltött szerepét meg lehet ítélni abból a tényből, hogy erre a célra létrehozták a 46. hadsereg 10. lövész hadtestének tüzér csoportját, tüzelt a Dunai Flottilla Partvédő Egységének két tüzérütege, a 83. tengerészgyalogos dandár három osztálya, de még mindezen összes ágyú is csak a deszantot szállító páncélnaszádoknak a frontvonalon az ellenség hátába való áttörésében tudott részt venni, és a páncélnaszádok visszatérésének fedezésére a deszant partraszállása után.
És, ami deszantosok támogatását illeti a hídfőben vívott harc idején, erre a kérdésre idejében válaszolt a szerzőhöz írt levelében az, aki alaposan ismeri a tüzérmesterség minden részletét - a БОС parancsnoka, J. D. Paszmurov őrnagy: - "...úgy történt, hogy a deszanttal való összeköttetést csak a БОС parancsnoki állása és a deszant állományban lévő ellenőrzőpont között lehetett fenntartani. Ezért csak ezen az összeköttetésen keresztül tudhatta meg mind a brigád törzse és a flottilla törzse és mindenki aki magasabban volt - mi a helyzet a hídfőben és mivel lehet segíteni a deszantot. És mivel nem volt közvetlen összeköttetése Bisztrovnak a dandár parancsoki pontjával, így a dandár tüzérsége a látótávolságra érkezéséig, sajnos, semmilyen támogatást nem tudott adni a deszant számára. Ez a körülmény vezetett oda, hogy csak a Partévő Egységre volt szükség és csak ő volt képes tüzérségi támogatást biztosítani a deszant számára...
A deszant parancsnokával, Bisztrovval való beszélgetésre a rádióállomásunkhoz látogatott az Önök dandárparancsoka is. Emlékszem, hogy Bisztrovot "fiacskámnak" szólította. Ez sértette a fülemet. De az Önök dandárjánál olyan megszólításokat találtak ki mint "Papa", stb."
D. D. Paszmurov őrnagyot kiegészíti J. G. Perecsnyev a "Szovjet parti tüzérség" c. könyvében, melyet a "Tudomány" könyvkiadó adott ki 1976-ban.
A 214-215. oldalon azt írja, hogy a deszant támogatására a Partvédő kísérő egység két ütege 281 lövést adott le, felhasználva 4213 darab 122mm-es és 76mm-es lövedéket. Ezzel, az említett könyv szerzője szerint, megsemmisítésre került 9 harckocsi és 4 önjáró löveg, 20 géppuska, 7 ágyú, 48 gépjármű, és el lett pusztítva 900 fő.
Nem vitatjuk az archív adatokat. A tüzérség kényes ügy. Nem hiába hogy J. D. Paszmurov őrnagy figyelmeztette a szerzőt az egyik levelében: - "A tüzérség irányításának sajátosságai vannak és saját terminológiája van. Óvakodjon a hibáktól. Mert amikor egy tüzér-frontharcos fogja olvasni az Ön munkáját, akkor azt mondhatja: elsőre látszik, hogy a szerző nem tüzér!"
Követni fogjuk a tanácsát és nem fogunk belemenni a részletekbe.
Valójában, a tűzcsapások idején az árkuk mélyén fekvő deszantosok nem tudták kiválogatni - kinek a lövedékei jönnek a brusztverükre - német vagy a saját ütegeké, melyek 20 km távolságból lőnek... Akkor, amikor a 144. zászlóalj a hídfőben harcolt, a testvéreik - a 16. és 305. zászlóaljak L. K. Szmirnov ezredes parancsnoksága alatt a dandár tüzérosztályainak támogatásával megpróbáltak maguktól áttörni a hídfőbe.
Az útjuk a Duna mentén haladt. Esztergom külvárosában a 16. zászlóalj felderítőcsoportja, I. T. Kucik hadnagy vezetésével, német és magyar katonák demoralizált csoportját ejtették foglyul, akiket parancsnokaik magukra hagytak. De három kilométerre Esztergomtól egy kis folyónál a tengerészgyalogos zászlóaljak előrenyomulása elakadt. A német állások egy kis folyócskára-csatornára támaszkodtak. Elhatározták hogy a folyómeder mentén nyomulnak előre. Március 23-ra virradó éjjel a 16. zászlóaljnak, melyet most a korábban továbbképzésre küldött I. G. Beljak helyett K. I. Szákovics őrnagy vezetett, aki az M. V. Frunze nevét viselő hadiakadámiáról érkezett, sikerült áttörnie az ellenség védelmét ebben a körzetben. A sikert a Basir Muhadzsirov őrmester vezette 45 mm-es páncéltörőágyús szakasz hozta meg. Az ágyú parancsnokai V. A. Pirogov és G. Sz. Ruszanov voltak. Mivel a lövészszázad állományába voltak beosztva, így a minimálisan megengedhető távolságról tüzeltek.
De a németek nem vonultak vissza. Nekik nem volt hová visszavonulniuk - az útjukat a deszantos 144. zászlóalj zárta le. El kellett pusztítani őket mind egy szálig, csak ezután volt lehetséges előrenyomulni. A tengerészgyalogosok is veszteségeket szenvedtek.
A 144. zászlóaljhoz áttörés közben életüket vesztették I. F. Gajcs és J. A. Mahov szakaszparancsnok hadnagyok, meghalt a dandár felderítőinek komszomolszervezője, H. Alekszaskin, bátor fiatalember, de a tengerészgyalogosok, a veszteségekkel nem törődve, szomjaztak a harcra: -"Ott a mi elvtársaink pusztulnak!"
Ez a kiáltás, mint jelszó, vitte támadásba a harcosokat...
És a flottilla parancsoksága eközben szintén nem feledkezett meg a deszantról. Az ott ülő képzett emberek is pontosan tudták, mi történik az egy napos harcra ellátott zászlóaljjal, az ellenség hátába dobva, ostrom alá véve ott, mint medvét a barlangjában, és harmadik napja harcol a minden oldalról támadó ellenséggel.
A flottilla törzsfőnökének A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitánynak könyvében egy ilyen őszinte bejegyzés található: -"...úgy számoltunk, hogy a csapatok a harc első napján egyesülnek a deszanttal, és már a harmadik nap következik. A bekerített ellenség dühösen védekezik..."
És később azt írja, hogy a flottilla parancsnoka, G. N. Holosztyakov ellentengernagy: - "...megparancsolta nekem, hogy összeköttetésbe kell lépni a deszant parancsnokával, átadni neki, hogy a zászlóalj elhagyhatja állásait, és ugyanazon az úton, mint Csalij őrnagy, menjen dél felé, a mi előrenyomuló egységeinkhez."
Egy ilyen döntés arra utal, hogy a parancsnokság nem tudta elképzelni, milyen helyzetben harcolnak az emberei.
Csalij őrnagy, mint már tudjuk, - a 305. zászlóalj törzsfőnöke - az Esztergomi deszant művelet második napján, mint a deszantnak szánt erősítés, egy hiba folytán a csoporttal a homokos parton magára lett hagyva, elég messze a hídfőtől, és a deszantos zászlóalj megkeresése helyett átment a frontvonalon a sajátjaihoz. Annak, aki a 144. zászlóaljnak parancsot adott, hogy vonuljon vissza "ugyanazon az úton, mint Csalij őrnagy", tudnia kellett, hogy Csalij csoportja nem volt szorosan körülzárva és nem voltak sebesültjei. És a 144. zászlóaljban minden egészségesre három sebesült jutott. És tudnia kellett volna a főnökségnek, hogy a tengerészgyalogosok az elvtársaikat nem hagyják magukra.
És akkor A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány ezt írja: - "Azt vártam, hogy Bisztrov őrnagy kihasználja a parancsokság engedélyét. De ő váratlanul egész mást kért - a zászlóalj maradjon a helyén. Az érvei meggyőzőek voltak. Először is, nem kívánatos kiengedni a kézből az utat, melyen a németek el tudják hagyni a katlant. Másodszor, a zászlóaljban sebesültek vannak, akikkel az ellenség állásait áttörni, főleg az erdei ösvényeken, nem lesz lehetséges..."
Ez a kijelentés dicsőséges zászlóaljparancsokunk, Viktor Pavlovics Bisztrov őrnagy tekintélyét emeli. Ő tapasztalt parancsok volt és nem tudott nem emlékezni N. V. Szudakov sorsára Kercs közelében, aki ott deszantos zászlóaljának maradványaival nagyjából hasonló helyzetben volt, és elhagyva a megszállt hídfőt, egy maréknyi sebesülttel áttört a sajátjaihoz.
Az ítélet - agyonlövetés volt.
És Bisztrov meg volt győződve róla, hogy a végsőkig harcolni - jobb, mint később az ügyészekkel és a bírósággal találkozni.
És később ugyanabban a könyvben A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány folytatja: "Amikor deszantparancsnoknak ezen döntését jelentették R. J. Malinovszkij marsallnak, nyomban megparancsolta, hogy adják át köszönetét közvetlenül a zászlóalj személyi állományának..."
Eléggé különös befejezés. Az őrnagy visszautasította hogy végrehajtsa a parancsnokság parancsát és még meg is dícsérik őt ezért. Ezt Arkagyij Vlagyimirovics Szverdlov visszaemlékezései "irodalmi szerkesztési" költségeinek tulajdonítjuk.
A 144. zászlóalj hídfőjében tudtak a parancsoksággal a hídfőből való kivonással kapcsolatos megbeszélésről. I. G. Prokopenko szakaszparancsokhelyettesnek a szerzőhöz írt levelében szerepel a visszhangja azoknak a beszélgetéseknek a deszantosok között: -
"Az elmúlt éjszakára nagyon kevesen maradtunk és Bisztrov zászlóaljparancsnok azt mondta, hogy ki fogunk tartani, és ha ezen az éjszakán senki sem jön, akkor a hegyekbe vonulunk vissza..."
És a hegyek, zöld erdővel benőve csábítóan magasodtak a távolban. De reggelre a németek visszatértek az árkaikba és minden elcsendesedett.
A harc negyedik napja kezdődött meg a hídfőben. A lőszerkészlet végére értek.
Az első vonalban lévő harcosok, vékonyka láncba tömörülve, nagyon kevesen maradtak. Azok, aki még szolgálatban voltak, halálosan elfáradtak. Az álmatlan éjszakák és az ellátás teljes hiányának hatása. Éjszakánként próbáltak nekik lőszert és élelmet ledobni. Ejtőernyő nélkül dobták le, U-2 típusú repülőgépekről. Néhány csomagot megtaláltak, de a többsége elveszett a bokrok között... Az egyik, repülőről ledobott láda megölte a 3. század egyik katonáját.
És az 1. század előtt a németek nem álltak le. Valahonnan a nyírfák közül a deszantosok felé kigördült egy piszkos-szürke, teljes álcázott, páncélozott önjáró löveg.
A páncélzata vastag volt ezért nem siettek rá pazarolni az utolsó töltényeket. A nehézpuska irányzója Nyikolaj Pocsivalin, ahogy tőle elvárható volt, kivárt.
De a rohamlövegből sem lőttek. A hátuljából előjött egy német, de megjelenésre és viselkedésre, - nem katona.
Nem rejtőzködött és nem hajolt le, ahogy általában a német katonák szokták, a bátor tiszt végigment a rohamlöveg oldala mellett, megállt, hogy távcsövén keresztül megnézze a deszantosok árkait.
Valaki lőtt a karabélyából, de nem talált. De a németnek a szeme se rebbent. Ez sokaknak tetszett.
És ekkor a tiszt, nem túl sietősen, visszatért a rohamlövegéhez. És a rohamlöveg, felvéve őt, hátramenetben, hogy ne mutassa a sérülékeny hátulját, egyetlen lövés leadása nélkül távozott.
Ezután a látogatás után, az 1. század tengerészgyalogosai várták a következő támadást. De a szokásos aknavető és géppuskatűzön kívül semmi sem történt a negyedik napon.
A hídfő fennállásának utolsó perceiben volt a legnehezebb sebesülteknek, akik az 1. század parancsnoki pontja melletti árkokban feküdtek. Ott voltak - I. V. Mazikin hadnagy, az 1. század parancsnoka, aki fejsérülés miatt elvesztette az eszméletét, és az aknavetős személyzet sebesült parancsnoka, V. A. Gablija őrmester.
Íme néhány szó egy Gablija által írt levélből: "...Tartottuk a védelmi vonalat a hídfőben az utolsó lehetőségig és én ott olyan sérülést kaptam, hogy akkor mankóval harcoltam. De az árokban maradtam, mert nem volt a védelmi vonalunkban veszélytelen hely, ahol a sebesülteket le lehetett volna fektetni. A sebesülésem után, amit a deszantban kaptam, a mai napig mankóval járok..."
A szerző kérésére írt levélben Varlam Alekszejevics Gablija személyzetének aknavetőse - Nyikolaj Erofejevics Litvinyjuk elmesélte: - "Március 23-án a németek felől már nem volt több támadás. Csak géppuska tüzelt. Nem messze tőlünk helyezkedett el Gorjacsev kapitány, a zászlóalj törzsfőnökének segédje.
Egy nagyon emlékezetes epizód volt valamikor 13 óra körül Gorjacsev kapitány távcsövével emberek mozgó csoportját pillantotta meg. Németeknek vélve őket, parancsot adott az utolsó támadás visszaverésére való felkészülésre. Igaza volt, ha ez támadás lett volna, akkor ez lett volna az utolsó.
A csata után elkezdtük számolgatni az esélyeiket és kiderült - kevesen voltak akiknek volt 3-5 karabélytöltényük és pisztoly táruk. Igen, és egy tucatnyi gránát maradt.
Szerencsénkre, a fronttal előrenyomuló fiaink voltak..."
Fadej Nyikitovics Gorjacsev kapitány - negyvenes éveiben járó tiszt, a zászlóalj törzsfőnök első segédje, - a hídfőben való harc mind a négy napját az 1. század parancsoki pontján töltötte.
És a századdal szenvedett át mindent, ami neki adatott. A szeme láttára sebesült meg súlyosan I. V. Mazikin hadnagy századparancsnok, és ténylegesen ő látta el a szolgálatát.
F. N. Gorjacsev kapitány mindig nyugodt egyenletes hangon beszélt, de gyakran hallgatott, a hűvös tiszti bátorságot demonstrálva.
És ez hozzájárult a védelem erősítéséhez, talán jobban, mintha banális fontoskodó parancsokat pazarolt volna, melyek általában az egységeket meglátogató törzstisztek szájából hangzanak el...
A hídfőben zajló harc napjaiban L. K. Szmirnov ezredes nem adta fel a próbálkozást hogy a számára megmaradt két zászlóaljnyi erővel áttörjön a küzdő 144. zászlóaljhoz.
Nem reménykedve a 10. lövészhadtest gyalogságában, az első lépcsőbe állította be dandárjának 16. és 305. zászlóaljait, a harci alakzatban előretolta a tüzérosztályait és effajta faltörő kossal nyomult a deszant zászlóaljhoz.
A zászlóalj parancsnoki pontjának helyet adó magaslatról tábori telefonon tájékoztatták az 1. századot, hogy a front felől saját előrenyomuló csapataink közelednek hozzájuk. Elöl haladt a 305. tengerészgyalogos zászlóalj D. D. Martinov őrnagy parancsnoksága alatt, akit azokban a napokban, pontosabban - 1945. március 24-én - a "Szovjetunió Hőse" címmel tüntettek ki.
A közeledő harci zajt hallva, az 1. század harcosai csoportokban jöttek ki az árkaikból. Nyitott kabátban és tányérsapkában futott feléjük egy lovas - a német katonákkal nem lehet összetéveszteni. Láthatóan ezért is küldtek ilyen feltűnő "lovaskatonát". Maga előtt látva az árok sarától mocskos, kialvatlan, kiéhezett, agyonkínzott embereket, a kimelegedett lovas azt kiabálta: - "Hol vannak a 144-esek? Hol vannak a 144-esek?"
És a deszantosok hozzá futottak és lihegve bizonygatták: - "Mi vagyunk a 144-esek! Mi vagyunk a 144-esek!"
A lovast követve az első század láncához áttört a 305. zászlóalj teljes felderítőcsoportja, D. D. Vonljarszkij 1. fokozatú törzsőrmester vezetése alatt.
Hamarosan beviharzott utánuk egy williszen a 83. tengerészgyalogos dandár parancsoka, L. K. Szmirnov ezredes.
Az, amit a dandárparancsok a hídfőben látott: kiégett ellenséges tankok, lánctalpakkal felforgatott letaposott szőlőtőkék, német katonák holttesteinek sokasága és a kráterek között teljesen beomlott árkok, melyekben a deszantosok a védelmi vonalakat tartották, láthatóan olyan befolyással voltak rá, hogy rögtön azt mondta, hogy a deszant legkiválóbbjait a "Szovjetunió Hőse" címre terjeszti fel.
És valóban, ahogy a szerző meggyőződött róla amikor megtekintette a kitüntetési jegyzékeket, - a harmadik napon lettek aláírva - 1945. március 26-án.
Az Esztergomi Deszantban tanúsított kiválóságáért a 144. zászlóalj három deszantosa kapta meg az Arany Csillagot: az aknavető személyzet parancsoka, Gablija Varlam Alekszejevics főtörzsőrmester, Pocsivalin Nyikolaj Mihajlovics nehézpuska irányzó közlegény, és Asik Mihail Vlagyimirovics hadnagy lövészszakasz-parancsok - ennek a műnek a szerzője.
Szintén ugyanezzel a paranccsal Lenin rendet adományoztak a zászlóaljparancsok politikai helyettesének A. J. Gnidenko őrnagynak, A. A. Szidorovics zászlóalj törzsfőnöknek és az 1. század parancsnokának, I. V. Mazikinnek.
A zászlóaljparancsnok V. P. Bisztrovot, I. G. Prokopenko főtörzsőrmester szakaszparancsok-helyettest, V. A. Dolgopolov géppisztolyost és A. Kovtun géppuskást Vörös Zászló érdemrenddel tüntették ki.
Hallomás alapján, és annak az újságnak a cikkei szerint, melyet a 144. zászlóalj törzsfőnöke A. A. Szidorovics kapitány vezetett, a Szovjetunió Hőse címre szintén fel voltak terjesztve: - A. J. Gnidenko őrnagy, F. N. Gorjacsev kapitány, I. V. Mazikin hadnagy, maga A. A. Szidorovics, A. Kovtun közlegény és még néhány deszantos, de az ő kitüntetéseiket valaki lehúzta...
A deszant egyéb résztvevői közül is sokakat tüntettek ki rendjelekkel és medálokkal. De a szerzőnek nincsenek pontos információi ezekről a kitüntetésekről.
Kivételt képez a részére a 472. büntetőszázad parancsnokától, Pavel Ivanovics Kirszanovtól küldött levél.
Ő jelezte, hogy minden szakaszparancsnoka: Grigorov Nyikolaj, Nyikolajev Vlagyimir Alekszejevics, Kiricsenko Alekszej és Vlaszenko Anatolij, és a politikai tiszthelyettese Guzsavin Alekszej is Vörös Zászló érdemrenddel lettek kitüntetve. Kitüntettték a büntető zászlóalj összes fiatal parancsokát, és a harcokban különösen kitűnő büntetőszázadosokat.
De akkor, a hadseregünk előrenyomuló egységeihez való csatlakozás zűrzavarában a kitüntetések kérdése nem volt túl érdekes. Az embereket más gondok foglalkoztatták. El kellett temetni az elesetteket.
De 83. dandár teljeskörű felsorakozását az elhunytak elbúcsúztatására, ahogy az Budafokon történt, nem lehetett megszervezni: a zászlóaljak sietősen távoztak...
És mégis - hány életet vett el ez a deszant a négy napos harcért? A haditengerészeti tudományok doktora I. I. Loktionov elsőosztályú kapitány a "Dunai flottilla..." című könyvében ilyen számokat idéz - 58 halott és 85 sebesült.
A haditengerészeti tudományok doktora V. D. Docenko elsőosztáyú kapitány a "Háború. Flotta. Győzelem" c. könyvében az Esztergomi Deszant veszteségeire az alábbi becslést tette: - 195 halott és 307 sebesült.
A magyar szerző (Szekeres Mária), a Szovjet archívumra hivatkozva, az alábbi tájékoztatást adja: a 83. tengerészgyalogos dandárból 165 fő meghalt (Архив МО, оп.104572 с.л. От 6 до 234); ezen felül - 16 halott a Dunai Flottillától (ЦВМА, ф. 864, оп. 06125, д.2, л.л.37-68).
Az Esztergomi műveletben elhunyt tengerészeket Esztergomban a Dandár Temetőben temették el (a "Dandár temető" megnevezést a szerző azokból az anyagokból vette, melyeket Magyarországról küldtek neki). A sírokra ilyen feliratokkal ellátott táblákat állítottak: - "Eltemetve 61 fő, 1945. március", "Eltemetve 47 fő, 1945 március", "Eltemetve 71 fő, 1945. március".
Ezeken a sírokon kívül, Tát község temetőjében van egy emlékmű az alábbi felirattal: - "Itt szovjet katonákat temettek el, akik az emberiség szabadságáért folytatott harcban vesztették életüket".
Tát község idős lakosai helytörténészeknek, akikkel a szerző levelezett, elmesélték, hogy Tát községből származó parasztok a harcmezőn 23 szovjet katona holttestét szedték össze.
Nincs kizárva, hogy ők azok, akiket a helyi temetőben temettek el.
A legújabb, napjaink számára készült, A. B. Sirokorad komoly kutató által "Menet Bécsbe" címen írt könyvében a 83. tengerészgyalogos dandár veszteségei így oszlanak meg: "A deszantban 60 fő meghalt és 90 megsebesült".
És egy másikban: - "A 80. tengerészgyalogos dandárban 116 fő meghalt és 250 megsebesült." Itt, láthatóan arról esik szó, aki nem vett részt a deszantban, de szárazföldön tört át a hídfőhöz. Ennek a szerzője azt a következtetést vonja le, hogy a dandárban összesen 176 fő halt meg és 310 megsebesült.
Ezen kívül ugyanabban a műben A. B. Sirokorad megjegyzi: - A hajók személyi állományából meghalt három tiszt, 16 tisztes és matróz, megsebesült 17 fő.
A flottilla Partvédő Egységénél egy fő meghalt és 10 megsebesült".
Az A. B. Sirokorad által felhasznált irodalom jegyzékében fel van sorolva B. D. Docenko "Flotta. Háború. Győzelem." c. könyve, melyben (lásd fent) néhány eltérő, de nagyon közeli információ szerepel az Esztergomi deszant műveletben elhunytakkal kapcsolatban.
A. B. Sirokorad "Menet Bécsbe" c. könyvében szerepelnek ilyen források, mint a "A Szovjetunió haditengerészeti és kereskedelmi flottája veszteségi kézikönyve", "A Dunai Flottilla hadműveleteinek krónikája..." és egyebek, melyeket ennek a műnek a szerzője sajnos nem tudott felhasználni.
Ami a német sírokat illeti, Tát községben ugyanabban a községi temetőben vannak sírkövek fehér márvány keresztekkel. Az egyiken felirat található: - "32 ismeretlen német és magyar katona". Hasonló sírkő az eltemetettek különböző számaival - legalább hét van.
Műveleti-taktikai szempontból az Esztergomi deszant eredményeit a haditengerészeti tudományok doktora V. D. Docenko elsőosztályú kapitány a "Flotta. Háború. Győzelem." c. könyvében értékelte: - "Március 19-én a flottilla tengerészgyalogos zászlóaljat tett partra Tát térségében. Ezzel a deszantal elzárták az ellenség visszavonulási útját a Duna jobb partja mentén. Ezt felismerve a német parancsnokság jelentős erőket küldött a deszant ellen. Ők megpróbálták bármi áron a deszantot a Dunába lökni. Az ellenség 18-szor indított tömegtámadást. De a deszantosok megtartották a hídfőt. A súlyos harcok során ők több, mint 3 ezer német katonát és tisztet semmisítettek meg és 702 fogylot ejtettek. Azon kívül elpusztítottak 38 tankot és rohamlöveget, 19 tankot zsákmányoltak..."
Zárásként azt a következtetést lehet levonni, hogy a deszantosok hihetetlenül nehéz feladatot hajtottak végre, melyet a parancsnokság állított eléjük, aki önmaga, mint ahogy az élet megmutatta, a sikerben kevéssé hitt. Parancsával, vagy inkább ravasz döntésével, - hagyják el a hídfőt (talán nem tudva a sebesültek százairól), és törjenek át vagy dél felé, vagy - kelet felé - a front és a flottilla parancsoksága (ahogy már nem először történt) a teljes felelősséget a lehetséges kudarcért, a teljes deszant pusztulásáért magukra a deszantosokra hárította volna...
Az Esztergomi deszant sikeres befejezése kizárólag a katonák, matrózok, tisztesek, őrmesterek, hadnagyok és kapitányok kitartásának és harci képességeinek volt köszönhető, akik sebesüléseikkel, saját életükkel biztosították a sikert. Ami a magasabb szinten lévő tiszteket illeti, sokat tett L. K. Szmirnov ezredes meleg szíve, P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány hűvös keménysége, V. P. Bisztrov őrnagy és A. J. Gnidenko őrnagy zászlóaljparancsnokok bátorsága, a zászlóalj- és flottillatörzsben dolgozók bölcsessége és tapasztaltsága: - A. A. Vlaszov ezredesé, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitányé, A. V. Zagrebin másodosztályú kapitányé, A. A. Szidorovics kapitányé.
Na, és a harci események leírásának és veszteségeink számításának pontosságával kapcsolatban a szerzőnek eszébe jut egy beszélgetés J. F. Sztrehnyinnel, aki a "Hídfő Esztergomnál" c. könyv szerzője, melyet a Katonai Kiadó jelentetett meg 1974-ben. Megtekintve a Esztergomban lévő Dandár Temető fényképeit az eltemetetteknek a sírokon feltüntetett összesítésével, ahol a halottak számát 47, 61 és 71 számjegyekkel jelezték, Jurij Fedorovics azt mondta, hogy a szerkesztőség úgy véli, hogy egyetlen zászlóaljra elegendő lesz 58 halott...
Ez a szám be is került a könyvébe.
A mi vaskézzel utasított szerkesztőinkkel és engedelmes íróinkkal meg is kaptuk azt a hadtörténelmi szakirodalmat, melyet még ma is használnunk kell.
Ennek a fejezetnek a végén - van még egy észrevételünk a hadtörténelmi irodalmunkkal kapcsolatban.
A Legfőbb Főparancsoknak I. V. Sztálinnak 1945. március 25-én kelt napiparancsában tisztelettel nevezték meg az Esztergomi deszant művelet összes vezetőjét: G. N. Holosztyakov ellentengernagy, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány, P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány, A. F. Arzsavkin másodosztályú kapitány, L. K. Szmirnov ezredes, V. P. Bisztrov és J. D. Paszmurov őrnagyok. De múltak az évek, megjelent egy 6 kötetes Nagy Honvédő Háború története, aztán megjelent egy 12 kötetes Második Világháború története, megjelent N. G. Kuznyecov admirális könyve, R. J. Malinovszkij könyve, nagyobb kutatások úgymint - "Délkelet-Európa felszabadítása...", "Délkelet-Európa népeinek felszabadítása...", "A Szovjet Haditengerészeti Flotta háborús útvonala...". Ezen művek mindegyikében megemlékeznek az Esztergomi deszantról változó részletességgel, de egyikben sem szerepelnek azoknak a dicsőséges parancsnokoknak a nevei, akiket a Legfőbb Főparancsokság 1945. március 25-i parancsában megneveztek.