Tisztelt Tagtársak!

Mai lomispiac találata ez a Hohner "Wenn Wir Marschieren" szájharmonika. A szájharmonika Ausztriából, Sankt Pölten-ből került elő lomtalanításkor egy, a 60-as éveikben járó házaspártól. A házaspár férfi tagjának édesapjáé volt a szájharmonika egykoron. A hangszer ma is működőképes és gyönyörű szépen szól, saját dobozának megléte pedig csak hab a tortán :-)

A szájharmonika a 3. Birodalom idején:

Az 1920-as években Németország világelső volt e szerény kis hangszer gyártásában. Az 1920-as évek közepén-végén a német szájharmonika-export tette ki e hangszer világkereskedelmének 88 százalékát. Ennek javát a Trossingen nevű sváb kisvárosban működő Hohner cég adta, amely ezen időszakban évi 20-22 millió szájharmonikát gyártott - a világ termelésének több mint a fele származott innen. Az árut szinte teljes egészében az Egyesült Államokban értékesítették. Ekkorra azonban jó néhány piac telítődött, a gazdasági válság pedig csökkentette a keresletet. A cég kénytelen volt a németországi eladások növelésével próbálkozni. Sajnálatos módon azonban a konzervatív komolyzenész társadalom rendkívül rossz véleménnyel volt erről a hangszerről, közönségesnek és amatőrnek kiáltották ki. Sikerült is elérniük, hogy 1931-ben minden porosz iskolában betiltsák a szájharmonikát. A Hohner család amerikai stílusú reklámhadjárattal vágott vissza, melyben a főszerepet Max Schmeling német nehézsúlyú ökölvívó vígan szájharmonikázó fotói vitték, s ellentámadásba lendülve igyekeztek meggyőzni a zenei világot arról, hogy hangszereik nem bomlasztó hatásúak. A náci hatalomátvétel után Ernst Hohner, bár korántsem volt meggyőződéses nemzetiszocialista, belépett a pártba, mert azt remélte, hogy sikerül befolyást szereznie. Azzal kampányolt a szájharmonika mellett, hogy fontos szerepet játszik a népzenében, az egyszerű embereknek is kedvelt hangszere, és a barnaingesek meg a Hitlerjugend tagjai könnyen játszhatnak rajta a tábortűz körül.
A taktika azonban nem vált be. Először is, a népzene a rádiós műsoridőnek csupán a 2 és fél százalékát tette ki. Másodszor, a sok tekintetben még mindig tradicionalista vezetésű Német Zenei Kamara arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szájharmonika modern hangszer, nem része a hagyományos német zenei kultúrának. Arra is felhívták a figyelmet, hogy dzsesszegyüttesekben is használják, ami nyilvánvalóan bizonyítéka alkalmatlanságának. A Hitlerjugend ezek után betiltotta a szájharmonika-csoportokat, és bár a tagok egyénileg még játszhattak a hangszeren, több mint valószínűnek tűnt, hogy előbb-utóbb teljesen el fogják hallgattatni. A végén aztán már senki sem tudta, hogyan kellene besorolni a hangszert, vagy talán nem is nagyon törődtek vele. Hohner és vállalata fennmaradhatott, sőt Trossingenben szájharmonika-iskolát is nyitottak abban a hiú reményben, hogy idővel a szájharmonika is egyenlő státusra emelkedik a hagyományosabb hangszerekkel. A zene világban alkalmazott rengeteg szabályozás, ellenőrzés, valamint a belharcok tehát itt is patthelyzetet eredményeztek. A náci ideológia világában még egy olyan szerény kis hangszernek sem sikerült helyet találni, mint a szájharmonika.

Forrás:
Richard J. Evans: A Harmadik Birodalom Hatalmon (Hogyan állítottak a nácik könyörtelenül céljaik szolgálatába egy egész népet)
Szellemi mozgósítás - A Disszonanciától a harmóniáig - 4. fejezet.
Park Könyvkiadó

További képek: https://postimg.cc/gallery/29n1c4s6c/