Nemrégiben volt szerencsém egy amerikai városban turistáskodni, és ha már egyszer odavetett a szerencse, felkerestük a helyi bolhapiacok egyikét, hátha találok magamnak egy 1945 előtti amerikai kulacsot, amit később kitehetek a polcra "helyi" emlékként. Kulacs ugyan nem volt, sőt, mivel zárás előtt értünk csak oda, a teljes 1945 előtti militaria-kínálat kimerült egy egérrágta M1936 hátizsákkal, egy "kanálgép" késsel és a fent is látható azonossági jeggyel, népszerűbb nevén dögcédulával
Az amerikai felszereléseket csak felszínesen ismerem, de azt azért felismertem, hogy nagy valószínűséggel egy 2. világháborús US Navy dögcédulával állok szemben. Rövid, sikertelen alkudozási próbálkozás után megvettem, és csak később derült ki, hogy valójában hol szolgált pontosan eredeti gazdája.

Először is egy kis információ magáról az azonossági jegyről.

A képen látható példány egy P1940 azonossági jegy, amelyet nevéből adódóan 1940-ben rendszeresítettek az amerikai haditengerészetnél, azonban csak 1941-től lettek kiadva a tengerészeknek (1918 és 1941 között csak különleges esetekben kerültek kiosztásra dögcédulák). Az előző típus, a P1917 továbbra is szolgálatban maradt 1948-ig, amikor is mindkét típust leváltotta a hadseregben rendszeresített, közismert változat. A P1917 formája és mérete teljesen megegyezik az újabb típussal, az egyedüli eltérés, hogy csak egy lyuk található rajta.
1941 és 1943 között csak egy dögcédula volt rendszeresítve személyenként, a második 1943 közepétől került kiadásra. A cédulák anyaga változó volt, rozsdamentes nikkelacéltól a rézig minden előfordult, viszont alapkövetelmény maradt a rozsdamentes tulajdonság.
A cédulákon a következő feltüntetett adatok szerepeltek: a tengerész neve, rendfokozata (csak tiszteknél), szolgálati száma (csak a sorállománynál), vallás (nem kötelező elem), a haderőnem rövidítése (a fenti esetben megtoldva a tartalékosokat jelző "R"-el), vércsoport, és egy hónap/évszám egy T betűvel, ami az utolsó tetanusz oltás dátumát jelzi. Mivel a cédulák nem központilag készültek, ezért formátumeltérés előfordult, ahogy a fenti példány esetében is a vércsoport szokatlan módon a legutolsó beütött adat lett.
Eredetileg a jobb mutatóujj vegyi úton maratott lenyomata is szerepelt a cédulák hátoldalán, de ez a követelmény 1943 januárjától megszűnt.
A hord-zsinórról sajnos alig találtam valami információt. Utalást találtam egy típusra, amelyik szövetborítású fémhuzal volt, talán ez lehetett az. A zsinórvégeken "Vernon NYC" beütés olvasható, vsz a beszállító cég neve és címe.

A cédula eredeti tulajdonosa, Henry Mark Sneideman, 1917-ben született és feltehetően 1942 végén vagy 1943 elején sorozták be a haditengerészethez.
A háború alatt a Georgia állambeli Glynco-ban állomásozott, ahol a ZP-15 Léghajószázadnál szolgált és 139 bevetésen vett részt az egység egyik K osztályú léghajóján. Rendfokozata és beosztása sajnos ismeretlen.
A háború után is aktív tagja volt több veteránszervezetnek, 84 éves korában hunyt el.

A ZP-15 jelvénye

A ZP-15 Léghajószázadot (eredeti nevén Airship Patrol Squadron 15) 1943-ban állították fel, több másik ilyen századdal egy időben. A 8 léghajóból álló század fő támaszpontja az újonnan felépített Glynco-i haditengerészeti reptér lett. A léghajószázadok létrehozásának oka a fokozódó szövetséges hajóveszteségek voltak, amiket a német tengeralattjárók okoztak Amerika partjainál. Az első világháborús tapasztalatok alapján a léghajók bizonyultak az egyik legalkalmasabb eszköznek arra, hogy a védelemre szolgáló hajókat hosszú időn keresztül a levegőből is oltalmazni tudják. A hosszú repülési idő és az alacsony utazósebesség tette őket igazán alkalmassá erre a feladatra, s habár az időjárásra fokozottan érzékenyek voltak, szerepkörüket kiválóan betöltötték. A háború alatt nem volt olyan hajóveszteség, amely léghajók által megfigyelt területen történt volna.
A léghajók személyzete vizuálisan, illetve a fedélzeten lévő felszíni radar segítségével figyelte az oltalmazott területet. Amennyiben tengeralattjáró-észlelés történt, füstbójákkal jelölték meg az utolsó megfigyelt pozíció helyét. Általában ekkorra már a tengeralattjáró vészmerüléssel elhagyta a felszín közelét, így ez a jelölés csak egy hozzávetőleges támpontot adott. A következő lépcsőben a léghajó MAD (Magnetic Anomaly Detection - Mágneses Anomália Érzékelés) bójákat szórt a megjelölt pozíció köré a vízbe. A MAD bóják által sugárzott jelek alapján már a víz alatti pozíció is jobban meghatározható volt. Ekkor az időközben a helyszínre hívott tengeralattjáró-vadász repülőknek - amennyiben a bóják értékelhető jeleket adtak - újból megjelölték a tengeralattjáró pozícióját füstbójákkal, illetve maga a léghajó is bevethette a fegyvertárában megtalálható mélységi bombákat, illetve torpedókat.

Közvetlen tűzharc csak egyszer történt felszínen lévő tengeralattjáró és léghajó között. 1943 július 18-án a német U134 és az ZP-21 kötelékébe tartozó K-74 lajstromjelű léghajó csapott össze. A felszínen tartózkodó U134 a felhők közül hirtelen feltűnő léghajó észlelése után nem a vészmerülést választotta, hanem a fedélzetén lévő légvédelmi fegyvereivel szembeszállt a hozzá képest meglehetősen alulfegyverezett ellenfelével. Míg a tengeralattjáró a 88mm-es légvédelmi ágyúval és a 20mm-es légvédelmi géppuskáival elsöprő tűz alatt tudta tartani a mérete és sebessége miatt egyébként is igen könnyű célpontnak látszó léghajót, addig ellenfele csak a fedélzetén lévő 1 db 50mm-es géppuskával tudott válaszolni. Mire a léghajó olyan pozícióba tudott kerülni, hogy kioldhatta volna a mélységi bombáit, akkora károkat szenvedett az ellenséges tűztől, hogy sikertelenné vált a bombakioldás. Az elszenvedett sérülések miatt a léghajónak kényszerleszállást kellett végrehajtania a tengeren, személyzete sikeresen elhagyta a fedélzetét. A személyzetből egy személy cápatámadás következtében, röviddel a többiek kimentése előtt meghalt. A tengeralattjáró az 5 perces ütközetben csak kisebb sérüléseket szenvedett.

Egy K osztályú léghajó bevetésen

A ZP-11 kötelékébe tartozó K-11 1944 februárjában

A léghajószázadok és a különféle osztályú léghajók egy része a háború után is szolgálatban maradt, de már a szovjet tengeralattjárók felderítése lett a fő feladatuk. A ZP-15 Léghajószázadot 1959-ben oszlatták fel a többi, még aktív századdal egyetemben.

Az egyedüli megmaradt K-osztályú léghajó (illetve annak gondolája), a K-28 a New England-i Légi Múzeumban van kiállítva.

A K-28 gondolája a múzeumban

A K-osztályú léghajók legfontosabb adatai ( a K-14 adatai alapján):

Személyzet: 9-10 fő
Hossz: 76,73m
Átmérő: 17,63m
Térfogat: 12043m3
Hasznos teherbírás: 3524kg
Hajtómű: 2db Pratt &Whitney R1340-AN-2 motor, egyenként 425 LE (317 kW) teljesítménnyel
Maximális sebesség: 125 km/h
Utazósebesség: 93 km/h
Hatótávolság: 3537 km
Max. levegőben töltött idő: 38h 12 min.
Fegyverzet: 1db 12,7mm M2 Browing géppuska, 4db 160kg Mark 47 mélységi bomba

Forrás:
http://www.warwingsart.com/LTA/zp-11.html (képek)
http://en.wikipedia.org/wiki/K-class_blimp (kép és műszaki adatok)
Antony Atwood: The battle between the blimp and the sub c. cikke a Naval Aviation News 1997 március-áprilisi számából
Leslie Faulkenberry: Project Glynco, A History of NAS Glynco Brunswick, Georgia (ismeretlen kiadó és év)
Richard G. Van Treuren: ZP-15 Exonerated c. cikke a Noon Balloon 2007 őszi számából

Üdv.: NaVi