Kedves Tagtársak!
Egy volt II. világháborús harcos távozott közülünk, kedden 92 éves korában elment édesapám. Az Ő emlékére írtam ezt a kis nekrológot:
Ruzsa Károly 1922-2014.
Ő annak a nemzedéknek a gyermeke volt, aki végig küzdötte az I. világháborút és a trianoni országcsonkítás után alapított családot, hogy a magyarság el ne vesszen. A sors fintoraként ez a második nemzedék viselte a II. világháború fő terheit. Édesapám részt vett a visszafoglalt Muraköz védelmében, őrzésében. Később 53-as határvadászként védte Sopron környékén, Ágfalvánál a határt. Amikor a román árulás miatt a Vörös Hadsereg megkerülve a Kárpátok védvonalait, Erdélyt támadta, a 2. magyar hadsereg katonájaként kikerült a frontra. Első bevetésén, mint Solothurn golyószórós honvéd súlyosan megsebesült Nagyvárad védelmében, 1944. szeptemberében. Egy orosz lefűrészelt hegyű lövedék szétroncsolta a jobb lábán a combját és a vádliját. Nagyon sok bajtársa ott maradt a Pecze patak és a Körös folyó völgyében, őt kimentették és kórházba került. Lábadozó betegként, hadirokkantként nyugatra menekítették a katonai kórházzal. Túlélte Ulm városának porrá bombázását, az amerikai hadifogságot és gyalog, beteg lábbal hazatért a Fekete-erdőből, Oberammergauból, éppen karácsonyra. Itthon a gyanakvás fogadta a kommunisták részéről, akik élete következő időszakában üldözték ahol tudták. Nagyszüleit mint kulákokat ki akarták tenni saját házaikból, padlásaikat leseperték. Szükségből a vasútra került, mert így zsákszámra tudta Celldömölkről hazahordani a kenyeret a nagycsaládnak. Részt vett az írástudatlan, de annál rosszindulatúbb tanácselnök eltávolításában, 1956-ban a Zalavégi Forradalmi Bizottság alelnöke volt. Ennek megfelelően a rendszerváltásig megkülönböztetett figyelemmel kísérte a hatalom. Soha egy szóval nem kért ezért elismerést, de nem is kapott. Mindig azt mondta, nem az elismerésért tette...

Charles