Háború előtt úgy ötven, hatvan évvel több téglagyár működött a gyorsan épülő főváros körül, így Pest déli határában is. A mai Kispest–Wekerletelep szélén, a Nagykőrösi út mellett volt az egyik üzem, ahol kétféle nagyságú, úgynevezett szürke, vagy mész-homok téglákat készítettek. A környéken legtöbben ezzel építkeztek. Vitatják, hogy jó vagy rossz ez az épületanyag. Legyen bármilyen, ebből épültek föl a környék házai és mai fővárosunk jelentős külső részei. A házakhoz sem szuterén, sem manzárd nem épült, Wekerlén is csak a főtéren és a két, határoló fő útvonal mentén épültek emeletes lakóházak, vagy intézmények. A falak állékonysága érdekében szükséges a rendszeres és gyakori gondozás. A háborús igénybevételnek sem áll jobban ellent a mészhomok téglaépítmény, alig többet, mint a vályogfal.

35-40 évig tartósnak mutatkoztak Kós Károly temesvári születésű építész egyedi formájú házai. Wekerletelep szokatlan, nem sakktábla beosztású utcái, gondozott kiskertjei, évszázados ostorfáival egy kis meseország, ahol a lakosság élhető környezetben tölti napjait. A második világháború is elkerülte. Nem épült soha újjá a kis kertes családi házak vagy ikerházak köré az eredeti, keményfából alakított formás kerítés, a hangulatos kapukkal, amelyek jelképesen fejezték ki a tulajdonjogot. A lakónegyed elidegeníthetetlenül állami tulajdon volt. A Kádár-korszakban rekonstrukció következett, a telepet azonban megóvták. A környékét lebontották sok kispesti munkásember bánatára. A helyükbe bevonult a házgyári elemekből, tíz emeletes házakból uniformizált világ. Most szembenézhet egymással a betonsivatag és a szürketéglás magyaros házacskák, virágos, otthonos környezete.  

Egész Európában a német diaszpórák hadra fogható férfi lakosságának jelentős részét katonai egyenruhába bujtatták a defenzív harcok éveiben. Egyik  etnikumhoz tartozott a Magas Tátra környékén lakó, szepességi német, vagy cipszer lakosság. Ők különleges tisztelettel ragaszkodtak a magyarságukhoz. Németül beszéltek, de szívük-lelkük magyar volt. Kassa, Miskolc rövidebb ideig volt egy-egy nyugalmasabb állomáshelyük, az egyik csoportjukat a német hadsereg parancsnokai Budapest védelmére vezényelték. A cipszer kiskatona naplóját megtalálták és eljutatták leszármazottaihoz. Társaival ő is szinte meghatódott, hogy álmai városában, Budapesten sétálhat. Megállt egyikük a Wesselényi utca és Hársfa utca sarkán, ott készített felvételt egy nagyobb épületről, amelyen gót betűs német feliratot olvasott. Kiment a Duna partjára és leírta egy családjának küldött lapra, hogy boldog, mert úgy érzi, hogy „a mennyei Jeruzsálemben” (Zsid 12,22) járhat. Mindig tudta, hogy Budapest gyönyörű város, de el sem képzelte ennyire szépnek. Ahogy szűkült a németek számára az „élettér”, és beszorultak a vár védői, többé nem a turistáknak érezték magukat, hanem a halál jegyeseiként, félelem és rettegés között teltek az órák. A sikertelen kitörés után az azonosított német áldozatokkal elesett Budán a szóba hozott cipszer katona. Valahol egy tömegsírba lehet (Diabo & Lüllau: Briefe, Bilder, Berichte. I. kötet. A Wesselényi utcai épület képe. 143. old. II. kötet.  1925-1960. Berlin, 2001. A Lánchíd romjai Budáról. I. kötet, 196. old.).

         A „kollektív háborús bűnösöknek” (németeknek és magyaroknak) el kellett hagyniuk a Szepességet. A cipszerek nem mind a németek közé törekedtek, hanem tekintélyes számban jöttek Budapestre az özvegyek és félárva gyermekek. Pontosságuk, munkaszeretetük közismert volt. Törekedtek beilleszkedni, munkálkodni az Alföldön, távol hegyes-völgyes hazájuktól. Az idősebbek nem, de a fiatalabbak mind kifogástalanul megtanultak magyarul. Előbb gyakrabban és rendszeresen, később egyre ritkábban, kevesebben találkoztak a Gellért szállóban. Szerették és tisztelték a magyarságot. Felhozták a történelmi időket és Stuttgartban kiadott pozitív hangvételű értékelésükben történelmük letűnt magyar korszakáról nagy elismeréssel írtak a szepesi németek. (Karpaten Jahrbuch, Stuttgart, 2003.)

„Bajban tűnik ki az igazi barát.” – Tartja a közmondás.

Berlin német katonai parancsnokai viszont Budapestet „erődnek” tekintették. A történelem évszázadain keresztül Európa nyugati felét a Keletről érkező támadások ellen gyakran védték a magyarok. A lengyel népnek is hasonló a sorsa. Igazi függetlenséget „a két jó barát” nem mindig élvezett, de megállta a helyét minden szituációban. Közép-Európának ez a sávja sokszor vált katonai ütközőzónává. Csodálatos nagy dolgokkal ajándékozták meg a tudományt és a történelmet. Lenne dicsekedni valónk, magyaroknak, lengyeleknek az európai aviatikában.

1944 nyarán jelentek meg a magyar vadászrepülők vörös puma-fejes jelvényeikkel a gépek oldalán. Okoztak némi veszteséget az amerikai támadóknak, de januárra a magyar vadászok elvesztették erejüket. A dunai repülőgépgyárunkat szétrombolták. Vadászaink közül néhányan részt vettek az osztrák légtér védelmében, mások a nyugati zónában hadifogságba estek. A végső ütközetekben az utolsó lehetőségeket a német csapatok arra használták föl, hogy inkább angolszász katonai alakulatok ejtsék őket fogságba, mint az oroszok. Akiknek sikerült és Alsó-Ausztriában nyugati fogságba kerültek, nem sok jóról tanúskodtak. Bécs közelében az amerikaiak fogolytáborában, (Stockerau) a magyar hadifoglyok alig tengették életüket. Egyikük elmesélte, miként „kaszálta le” zsebkésével a szép „kövér” füvet, hogy levest készítsen belőle magának.   

A hadak felülkerekedtek a magyar főváros védőinek ellenállásán, de az 50 napi ostrom megtörte erejüket. A Dunántúlon az újabb áldozatokat követelő harcok után a magyar csapatok kisebb része elhagyta a hazát, és a küzdelmet osztrák területen folytatta. A ostrom Budapestet vérbe, sárba taposta, átkelt a Dunán, lehengerelte a védvonalakat, és Nyugat-Európára zúdult teljes pusztító erejével. Berlinnél széles fronton találkoztak a szövetséges csapatok, a német véderő kettészakadt, egyik nagyobb területen állt, igyekezett félrehúzódni az igen hevesen támadó orosz harckocsik elől. Az északi kisebb rész, Hitler végakaratában utódnak kinevezett Karl Dönitz admirális vezetésével a dán határ vidékén, csatornák, folyócskák, és tavacskák alacsony fekvésű vidékén húzta meg magát. Már agonizált a német haderő, amikor május elején tavaszodni kezdett az ottani vidék. A legjobb tejelő tehenek hazájában, a Jylland félsziget déli szárán, egy magyar megyényi területen, a Balti tenger partvidékén állt Dönitz serege, várva a könyörtelen véget.  

A magyarság történelmi záróakkordjai szintén mocsárvilágot, a Hanságot idézik. A partján fekvő, piciny Fertőboz községből, 1945 januárjában indult a Magyar Nemzeti Bank 30 tonna aranykészlete. Amerikai birtokba került az ország legdrágább kincse, a királyi korona. A pengő értékét ezen kívül a Vörös Hadsereg által kibocsátott, szintén pengőnek nevezett nyomtatott papíros a számsor csillagászati címleteit érintette. Az orosz hadipénz elfogadása kötelező volt. Értéke viszont annyi, mint amikor a gyermekek játékból fölírnak egy számot valamilyen papírdarabra. A harcok után viszonylag hamar bevezetett forintnak nem az arany fedezete, hanem a lakosság munkaereje képezett a pénznek értékállóságot. Ilyen elméletet addig nem ismert az európai monetáris gazdasági politika.

Budapest összes hídjait felrobbantották, a közlekedés megbénult a fővárosban. Az ország az összes hidak lerombolása miatt három részben szigetelődött el: Dunántúl, Duna Tisza-köze és a Tiszántúl. A folyókon csak katonai járművek jutottak át. Hetekkel később Budapesten egy pontonhíd készült. Az orosz utászok egyvonalban lehorgonyzott hajókon átfektetett, viszonylag szilárd közutat alakítottak ki úgy fél méterrel a Duna fölött. A nappali órákban óriási volt a forgalom. A dunai hajózás éjszaka zajlott le, arra az időre a hajóhíd közepét megnyitották. A második évben a parlament mellett egy ideiglenes hegesztett híd épült, amit Kossuth Lajosról neveztek el. Ez nyújtott évekig gyalogos átjárás Budapest két része között.

A vasúti közlekedés egy-két irányban helyreállt, de évekig nem bírták korszerűsíteni. Tehervagonokban utazott a lakosság, amit szokott humorával „boci-pulmannak” nevezett el. A beruházás fő iránya Budapest és Csap között, egy irányban fejlődött. A vízi utak forgalmát a lerombolt hidak, a vizek szintje alatt rejtőző roncsok, esetleg aknák zárták le. A közúti civil forgalom politikai szándékból fékeződött az 1989-es társadalmi fordulatig. A magán rendszámú gépkocsik a mainak talán egy százalékát tették ki. Ettől eltekintve eredményes volt az ország újjáépítésének programja. Gazdaságilag néhány év alatt a lakosság elviselhető élethelyzetbe került, „a szocialista táboron” belül.

Budapestnél is gyengébb közellátással küzdött a meghódított Bécs. A  közlekedési gondok ellenére, eljutottak Pestre, és az úgynevezett „feketepiacon” élelmiszert vásároltak vagonszámra. Keresett cikknek minősültek a budapesti cserekereskedelemben a Bécsből hozott különféle gyógyszerek, penicillin, streptomicin, salvarsan, inzulin. Mivel a streptomicin európai alkalmazása legfeljebb angol-amerikai közvetítéssel volt lehetséges, a régebbi, eléggé bevált PAS is használatban maradt, a tömegesen előforduló tüdőbaj gyógyítására. A borotvapengének és a kozmetikumoknak szintén akadt vevője Pesten. Innen viszont az élelmiszer indult Bécsbe, még annak a kockázatával is, hogy esetleg útközben más irányt vesznek a magyar árucikkek. Elképzelhetetlen volt ez a fajta forgalom a legmagasabb rangú tisztek – főleg katonaorvosok – közreműködése nélkül.

Nehéz volt elfogadni, hogy „a szovjet fölszabadítók” a magyar néptől a háborús szörnyűségekért hálát vártak, és igaz, szívbeli magasztalást. A pesti oldal egyik belvárosi fő útvonalát Fjodor I. Tolbuhin (1894–1949) marsallról, az ukrán sereg egyik vezéréről, nevezték el. Angol forrás a szovjet marsallok  között a legjobbak egyikének tartja, emberi jellemét is figyelembe véve. Bulgáriában aratott korábbi győzelme után Dobrudzsában az egyik város szintén fölvette Tolbuhin nevét. Kelet-Európában hasonlóan fejezték ki Sztálin generálisszimusz (köteles) tiszteletét más helyeken. Ismeretes, az Egyesült Államok alapító tábornokáról, George Washingtonról nevezik a fővárost. Moszkvában, négy évvel a háború befejezése után hunyt el Tolbuhin tábornok, 55 éves korában. A Szovjetunió Hősét a Kreml falánál temették el.

Ugyan azok a történészek szerény embernek tartják Tolbuhint. „Ami ritka tulajdonság a legfőbb szovjet katonai parancsnokok között” – jegyzik meg. Az angolok háborús érdemeiért járó tisztelettel emlegették, viszont azt is leírták, hogy a Szovjetunió összeomlása után a legtöbb helyszín visszakapta eredeti nevét. Magyarország fővárosában is újra Vámház Körút lesz a 4-es metró megállójának elnevezése, nem Tolbuhin Körút.

Azt megértjük, hogy a Szovjetunió győzelmes marsallja hazájában tekintélynek örvend. Minden háborúban van győztes és van legyőzött. Magyarországon ő hódító volt. Fegyverei ránk halált hoztak, katonái rabságot, táborai több évtizedes hadifogságot. A világtörténelemben sohasem kívánták a legyőzöttektől, hogy ünnepeljék saját nemzeti katasztrófájukat és leigázóik győzelmét. Ez a követelmény abszurd és illogikus, de a szovjet érában törvény, rendszer, betartandó követelmény volt. Magyarázatról az uralkodó ideológia azzal szolgált, hogy a szovjet csapatok nem birodalmuk határainak kiterjesztését keresték, ők a népet szabadították föl. Az ő hazájuk „nem imperialista hódító”, hanem „a proletár internacionalizmus bástyája”. Az sem hallgatható el, hogy milliós tömegek likvidálása kényszerítette belenyugvásra a leigázott nemzeteket. Internacionalizmus ide, vagy oda, az egykori uralkodó nép (Herrenvolk) helyébe oroszok álltak, a Szovjetunió, mint a világ vezető nagyhatalma.

         Pest romos utcáin sokkal kevesebb orosz katonát lehetett látni, mint vidéken. Nem járkáltak be a házakhoz olyan gyakran, mint az elővárosokban, és főleg a mezőgazdasági jellegű településeken. A pesti oldalt 1945. január 18-ig maradéktalanul meghódították az orosz csapatok. Addig az óvóhelyekre szorult lakosság nélkülözött, pusztult és minimális kilátása sem maradt a túlélésre.   Nem hogy kenyérhez, egy pohár iható vízhez sem jutottak. Viszont mindenhol található volt elszórt katonai eszköz. Az üres töltényhüvelyektől az eldobált gazdátlan fegyverekig, éles robbanóeszközökig. Akik ismerték a magyar katonai regulát a fegyverek megőrzéséről csodálkoztak, hogyan bírt ez hadsereg győzni?

Pest déli részén, Csepelen, Soroksáron, Pesterzsébeten, Kispesten mindenütt eldobált fegyverek, kézigránátok és katonai járművek roncsai hevertek. A Nagykőrösi úton több házat letarolt egy patikára zuhant repülőgép. Kormos romok és fehérre izzott falmaradványok meredeztek a törmelékből. A házukat kereső emberek nehezen ismerték föl saját épületük kiégett falait. Olyan háborút átélt pesti nincsen, aki ezt a borzalmas pusztulást ne gyászolná.  

Az útszélekre takarított romok, kiégett roncsok között a felvonuló orosz csapattestek hangosan énekelve meneteltek. Soha nem énekeltek csupán egyetlen szólamot, mint a magyar katonák. A többség énekelte a dallamot, de mindig volt egy-két jobb hallású, és jobb torkú, aki tercelt fölötte. Énekelve vonultak a kozákok, a tatárok és a kirgizek, hogy csak ennyit nevezzünk meg a nemzetiségi csoportok közül. Egy etnográfiai angol forrás 75-féle nyelven beszélő nagyobb népcsoportról számol be a néhai Szovjetunióban, és ezek közül egyik az ukrán hadsereg. A katonákat figyelmeztették a „moszkoviták”, hogy ne saját nemzetiségi kiejtésüket használják, „a műveltség alapja az orosz nyelv”. Egyébként szívesen bemutatták látványosságként a nemzetiségi kultúrákat. Az éneklés és a szórakoztatás egyik sajátossága volt a „csasztuska”. Eredetileg népköltészeti műfaj lehetett, de a hadseregben ez nem folklór, inkább az ellenség lenézését, megvetését sugalló, gúnydal.  

Férfi és női előadók tartóztak a népművelőkhöz. Felöltötték a hadsereg ízléses, tiszta öltözetét. Megláthattuk a vasalt egyenruhákat, a csillogó díszeket,  rangjelzéseket. Előadásaikban oktató, feltáró, és komikus elem, az orosz irodalomnak sok értéke megjelent. A szovjet szövetséges államok katonáinak – például a kozákoknak – más az egyenruhájuk, különleges a sapkájuk (kubánka), az oldalfegyverük (tőr). Esetleg önálló csapattestbe sorolták őket. A katonák kulturális, vagy szórakoztató műsora emlékeztetett a civil életre. Elsőbbséget és hangsúlyt azonban a politika élvezett. Ha ilyennek magyar ember fültanúja volt, tágra nyílt a szeme a neki addig ismeretlen egzotikum láttán.   

A csapattestek pihenője közben „húzós harmonikával”, ritkábban háromszögletű balalajkával énekeltek a katonák. Nagy vidámságra nem túl gyakran adódott alkalom az egyes csapattesteknél. A zenekarok, rézfúvósok nem muzsikáltak közvetlenül a front mögött. A tömegsírok későbbi felbontása után, egy-egy monumentális katonai díszsírhelyre temetés során mutatkoztak be. A katonák viszont találtak okot éneklésre, vidámságra.

Mikor volt a második világháborúnak vége Európában? A kérdésre nem egyszerű napra pontos választ adni. Karl Dönitz (1891–1980), Hitler öngyilkossága után a Német Birodalom elnöke, korábban tengerész „nagy admirális”, uralkodásának harmadik hetében, Plön városkában nyilvánított feltétel nélküli megadási szándékot. A nyugati hatalmak egy nappal előbb  kötöttek fegyverszünetet Reimsben. Sztálin arra hivatkozott, hogy Németország legyőzéséért legtöbb áldozatot a szovjetek hozták, ezért meg kell ismételniük a fegyverletételt a szovjetek előttük. Berlinben, egy katonai főiskolában május 8-ikén helyi idő szerint pontban éjfélkor G. Zsukov marsall előtt Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka, és a három német fegyvernem további képviselői aláírták a feltétel nélküli fegyverletételt. Megszűnt véglegesen a Német Birodalom, mint hitleri kreatúra május 8-ikán. 1945. május 9-én, volt az oroszok szerint „a béke első napja”. Sztálin akkor deklarálta a békét.

Ezen a napon a Szovjet Hadsereg levetette oroszlánarcát, a nagy esemény napján életben maradt katonái májusi orgonacsokrokkal jártak-keltek, virágokat kötöttek a tankokra, az ágyuk csövére, és a régi hosszú puskák csövébe virágszálakat dugtak. Boldogan kiabálták egy-egy orosz és német szó keverékét: „Vége a háborúnak!” („Vojná káput!”)

A háborúskodás Európában kezdődött, de nem ott ért véget, hanem  Ázsiában. Ott még folyt a halálos küzdelem a japánok erejének végleges megtöréséért, amit egyrészt az amerikai atomcsapás, másrészt az orosz hadüzenet kényszerített ki.

Saját porából épült föl Budapest, a régi monda szerinti Főnix madárként. Egyéb, mint a rom, semmi más nem állt rendelkezésül az újjáépítéshez. Rom és épülettörmelék bőven volt minden utcában. Különböző méretű téglákat, Budán régi évszázadokban faragott köveket használtak föl az újjáépítéshez. A munka lendületesen kezdődött, aztán egyre lelkesebben, önkéntes munkavállalással folytatódott. A német fegyverletétel után véglegesen eldőlt az „újfegyver” legendájának valótlansága, száz más, hamis ígérettel és fenyegetéssel. Városszerte elkezdték a vasgerendákat egyengetni kézi erővel, szinte minden utcában. Ablaküveg nem volt. Az ablakkeretekre áttetsző csomagoló papír került, ami szűrte a napfényt. A lakás fűthetőbb volt, de nem volt világos.

Az építőipar minden szakmai ismeretével rendelkezők jöttek dolgozni. Sokan a saját házukat, mások cserét ajánlva föl, ígéretet tettek mások építkezésének munkájára. Egymást kisegítve dolgoztak, csakhogy növekedjen a használható lakótér, legyenek újra tantermek, működőképes üzemek. A pengő, mint fizetőeszköz, nagyon gyorsan teljesen elvesztette értékét. Volt kőműves, aki a kis családi házat a károsultak segítségével állította helyre, „baráti alapon.” Ez volt abban az időben a legbiztonságosabb valuta. Az emberek összefogása, segítőkészsége, jó szándéka és türelme.

Az épületanyagok közül az úgynevezett fenyő fűrészárú, az ajtók, ablakok fából készült szerkezeti anyagok nem voltak. Egyedüli megoldás volt az újjáépítéshez a romos anyag kibányászása és ötletes feldolgozása. Ehhez viszont ipari szaktudás és kapacitás kellett. Újra fölvetődött a kérdés, hogy milyen pénzügyi forrásból. Akinek bármilyen műhelye volt, amit üzembe tudott állítani, annak munkaerőre is szüksége volt. Gépesített anyagmozgatásról, abban az időben csak álmodoztak az iparosok. Emberi erővel vitték a farönköt felfűrészeltetni, feldolgoztatni. Az igavonó állatok is odavesztek az ostrom alatt.  A rendelkezésre álló munkaerő faipari gépekhez keveset értett, növekedett a balesetveszély. A rombolásnak és az építésnek egyaránt meg voltak a saját áldozatai. Az újjáépítést és a munkát azonban ezek a gondok sem akadályozhatták meg.

1945-ben még híre sem volt a műanyagnak. Amikor már beszéltek róla, éppen az építőipari alkalmazását emelték ki, mivel a kemény műanyagok dacoltak az idővel. Tartósak voltak, hőnek, fagynak ellenálltak. Megjelenésük és tömeges alkalmazásuk idejéig azonban az épületfa volt a legfontosabb nyersanyag, de hazánkban éppen ebben szűkölködtünk elsősorban.  A legtöbb lágyfa anyagot katonai eszközök szállítóládájából nyerték, ha éppen rátaláltak valahol. A faanyag feldolgozását amennyire lehetett minimalizálták. Parketta egyáltalán nem volt kapható. Hajópadló bontott anyagból készült. Szegélylécet szintén lágyfából, műhelyben készítettek, kisiparilag. A bejárati ajtók megnyitása nem került akkora erőfeszítésbe a kisgyermekeknek sem, mint régen, amikor tölgyből, diófából, díszesen faragott ajtókat mozdítottak el a kovácsoltvas nyikorgó csuklópántokon. Az ilyen nagy, esetleg boltíves kapukat régi házakon még talán hetven évvel a háborús események után is találhatunk Budán. Tele háborús sérülésekkel, vagy kivésett pótlásokkal. A szalagfűrész kipenderítette a fából a repeszt, a golyót. Az újjáépítésnek is voltak áldozatai. 

 Városunk és épületeink arculatán sokáig nyomott hagyott a háború, de ne képzeljük, hogy az emberi lélekben kevésbé hagyott. Nem lenne éppen nehéz feladat – bár nem gondolom, hogy sokan lennének a feladatra vállalkozók, – akik kibogoznák az összefüggéseket a jelenlegi erkölcsi válság, és az átélt háborús kegyetlenségek hatásai között.  

Az ostrom után a VIII. kerületben, a Teleki-téren alakult ki az ország legnagyobb „szabadpiaca”. A napi sajtó bírálta, kritizálta az ott kereskedő uzsorásokat, de semmilyen más megoldást nem tudtak ajánlani helyette. A Teleki-téren aranyért mindent lehetett kapni. Egy kiló sertészsír egy gramm „törtaranyat” ért. Ez volt a legáltalánosabb fizetőeszköz, bár megjegyzik, hogy „váltópénznek” a vidéki emberek szívesen használták a tojást. Minden esetre pontos pénzügyi elszámolásokat nem tudtak készíteni, de a könyvelés, kimutatások kora később kezdődött. A lakosság kevésbé tartotta szükségesnek.   

Az újjáépítés programját amilyen hamar lehetett kihirdették, sőt mindenkire nézve kötelezővé tették. Ha a romhalmaznak jogi, vagy ismeretlen személy volt a tulajdonosa, oda szombatonként, vasárnaponként önkéntes munkásokat toboroztak. Hiányzott a tájékoztatás és a sajtó nyilvánossága. A Blaha Lujza téren az egykori Nemzeti Színházzal szemben álló, későbbi „Szabad Nép” székház helyreállításában középiskolások és egyetemisták dolgoztak heteken át. Azután kezdtek megjelenni a lapok. Régi fejléccel jelent meg néhány, de adódtak új lapok is.

A pártok demokratikus, parlamentáris államigazgatást ígértek, de egyik munkáspárt sem tudott jelentős parlamenti többséghez jutni, ezért különféle módon bomlasztották a többségi pártokat, elsőként a kisgazdapártot, mert az  volt a legerősebb. Rövid néhány hónap alatt a parlamenti kisebbség magához ragadta a hatalmat, és moszkvai ízlésre rendezte be az ország felső vezetését.  

A pártprogram első helyen ígérte az újjáépítés 3 év alatti teljesítését. A vár helyreállítási szándékának deklarálása a 21-ik századra tolódott el. Egyes részeket máig sem építették ujjá, és ezzel Európában negatív csúcsot állítottunk be. Valamennyi lerombolt főváros történelmi építményei újjáépültek. Sokáig tartott a bizonytalanság abban az ügyben, hogy milyen intézményeket helyezzenek el a budai első kerületben, ha az épületeket rendbe hozzák. A várba áttelepített Széchenyi Könyvtár és a Nemzeti Galéria ízléses kialakításai, követik a régebbi építkezés művészetét, de nem közelítik meg az előző kor belső építésének formagazdagságát, míves szépségét. A mostani intézmények legnagyobb előnye, hogy a civil társadalom nemcsak betekinthet, akár otthonosan érezheti magát az egykori királyi várban. Közben kielégítheti tudományos érdeklődését, és a nemzeti képzőművészet történelmi festményeiben gyönyörködhet. 

         Egyszer csak, még a negyvenes évek vége előtt, híre ment, hogy lehet változtatni a kilátástalan helyzeten. Meg lehet ragadni az alkalmat, ki kell vándorolni Magyarországról az erősebb, gazdagabb és békésebb Újvilágba. A sorsfordítás kezdete az, hogy vízumot kell váltani. Nem a célállam vízumát, azt később. Előbb a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól kell kérni kitelepülési engedélyt. Ez a SZEB–vízum (angol rövidítéssel kombinálva ACC–engedély). Egy-két nap és egy-két éjjel álltak sorban a kérelmezők az épület előtt, aztán bejutottak. Ezt követte újabb tortúra, és végül a meghallgatás. A döntés eredményére újabb várakozás, sorállás, és főleg rendkívüli szerencse. Ebből az országból menekülni akart, és menekült mindenki. József Attila szavait ismételve (Hazám) a második világháború után „Amerikába tántorgott”, aki csak tehette. Azok mehettek ki, akiknek a házastársa amerikai volt, ide került, mint házastárs. Most a háború után együtt menekülnének, ha tehetnék. Akinek a szülei, vagy a gyermeke francia, angol, vagy dél-amerikai állampolgár, esetleg a nagybátyja hívja őt. A Nemzetközi Vöröskereszt a családegyesítést segítette elő. Aki kapott meghívó levelet, vitte magával a Bizottsághoz, és sorsa máris jobbra fordult. Volt ilyen, de több, akinek nem volt szerencséje.

A legismertebb latin mondás szerint: „Vae victis!” Jaj, a legyőzöttnek! Hogy mennyire fájdalmas legyőzöttnek lenni, azt megtudhatta az ember, ha  SZEB-vízumért folyamodott.

Sok változást nem hozott az új, demokratikusnak nevezett kor. Igazi béke nem jött létre a világon. A győztes nagyhatalmak között, az úgynevezett „hidegháborúban” folytatódott a fenyegető versengés. Feszültség volt érezhető az emberek idegein. Évtizedekig élt a világ lakossága abban a tudatban, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború. Még véresebb, kegyetlenebb, mint amilyen a második világháború volt. Nem kizárt, hogy az lesz az emberiség történelmének utolsó borzalmas háborúja, az Apokalipszis beteljesülése. A legtöbb magyar ember ezt azonosította a világvége fogalmával. A hatvanas években a veszély szinte egy pillanat kérdése volt (kubai rakétaválság, 1962). 

A hatvanas évekig korlátozták a kiutazást. Aki kijutott, az esetleg visszajött, de a kísértés a szerencsétlen ország elhagyására nagyon erős a mai napig. Akik nem éltek a kínálkozó lehetőséggel, illetve visszahozta őket a csillapíthatatlan a honvágy, azokra azt mondták a külföldre szakadt honfitársaink: „Ők az igazi magyarok”. Itthon viszont vizsgálat indult ellenük, hogy mit csináltak a határon kívül. Kit miről informáltak, és hazatérve teljesítettek-e valamilyen „megbízatást?” Kínos aprólékossággal vizsgálgattak minden elképzelhető gyanakvást. Miként lehetne rábizonyítani a szerencsétlen emberre a kémkedést vagy a hazaárulást? Ellenük külön, személyes „háborút” vívtak.

A Földön kialakuló új rend „kétpólusú világ” volt. 200 független állam jelentős része két nagyhatalom (Egyesült Államok vagy a Szovjetunió) közül az egyikhez csatlakozott. Az el nem kötelezett államcsoport, Afrika és Dél-Amerika államai, és főleg a legnépesebb ázsiai országok, nem kötelezték el magukat a két nagyhatalom közül egyik mellé sem. Sorsuk a szegénység, a technikai elmaradás lett, de a 21-ik században közülük léptek elő a leggyorsabban fejlődő államok (Kína, India, arab államok). A keresztyén Nyugat válságokkal küzd. A versengés tovább folyik a világon, egyelőre helyi háborúkkal, és egy nukleáris katasztrófa örökös rémével.

Kényelmes, közműves lakásainkban, jó ebédek, vacsorák után vissza tekintgetve fiatalkori tapasztalatainkra, szinte alig hisszük, milyen kis igényűvé képes válni az ember, ha egyszer úgy kívánja a szükség. A háborúban összezsugorodtak az igényei a „földi embernek”. Úgy volt – ahogy a költő mondta: „Földi ember kevéssel beéri, / vágyait, ha kevesebbre méri”. A komfort, az élvezet és a gyönyörök iránti sóvárgás égig érő lajtorjáiról a való élet talajszintjére zuhantunk, és hálásak voltunk a puszta életünkért. A háború korábbi szakaszában a SAS-behívók miatt, az elhurcoltatások miatt rettegtünk örökké. Nyugtalanság, aggodalom tépte, szaggatta az idegeinket. Csak a pillanatnyi jelen foglalkoztatott, és egy-egy borzalom után nagyon örültünk a puszta túlélésnek.  Ma arra gondolunk, hogy lehetett mindezt kibírni egyáltalán? A mélységeket, mint Dante a pokol kilenc bugyrát, kíméletlen realitással mutatta be a romos Budapesten a háború, és a környező népek hamarosan fellobbanó gyűlölete „az utolsó csatlósok” iránt.

Az oroszok harcoló egységeit lassan vitte vissza a vonat a hazájukba. Ukrajnából a német megszállás után felperzselt föld maradt. A leszerelt német  gyárak gépeivel rakták meg a műhelyeket, amelyek a hadifoglyok kezével épültek föl. A háború után évtizedekig viselték a katonák az egyenruháikat, teleaggatva kitüntetésekkel, amelyeket a részvételért kaptak a „Nagy Honvédő Háborúban”. Sztálin és az uralma még sokáig tartott. A hadisarcként kivetett jóvátételek, a foglyok ingyen munkája kolosszális építkezéshez és fegyverkezéshez adott segítséget. A „dolgozó nép” hatalma alatt az egyes embereket segélyező jóléti politika nem segítette egy boldogabb, élhetőbb társadalomhoz a szovjet alattvalókat, sem a hozzájuk kapcsolt államok tagjait.

A mezőgazdaság minden évben többet teljesített, jobban termelt, hetekig, hónapokig töltötték adatokkal a dicsőségtáblákat. A Dunán rakták az uszályokat és szállították a magyar gabonát déli irányban, a Fekete-tengerig. A budapesti, miskolci, győri gépgyárak számos gépet, vagont szállítottak jóvátételbe. Győr vagonjai önálló dizájnt kaptak. A budapesti Ganz gyár hatalmas mozdonyokkal törlesztett. Megteltek a dunai uszályok nálunk, kiürültek náluk, aztán újra fordultak. Amikor az Alföldön gázt, sőt kőolajat is találtak, megépült a „Barátság olajvezeték”. A humoros magyarok kieszelték: „Csak azt nem tudjuk, hogy honnan merre folyik az az olaj!”

Magyarországon az internáltak ezreit hurcolták ki (deportálás). Ők építették föl a „szocialista” városokat: Sztálinváros (Dunaújváros), Leninváros, (Tiszaújváros), Kazincbarcika, Ózd, a „vörös Csepel”, a pécsi Uránváros, Komló, Salgótarján, Tatabánya, Kecskemét, Békéscsaba, és még több ipari centrum hazánkban maradt politikai rabok keze munkája volt.

Csak néhány pillanatra idézzük föl a háború utáni történelmünk zűrzavarából a felejthetetlen időpontokat: A Német Demokratikus Köztársaság tüntetéseit 1953 nyarán. Budapesten a forradalmat 1956 őszén. Csehszlovákiában a „Prágai tavaszt” 1968 januárjában. Lengyelországban a danzigi hajógyár munkabeszüntetéseit 1980-ban. Az évekig húzódó vitákat, reformokat, engedményeket és ígéreteket: „Ebből sokat tanultunk! Ez többé nem fordulhat elő! A fokozatosan növekvő gazdasági nehézségek, egyéni tragédiák, számtalan vértelen forradalom. A meghiúsult fogadkozásokat évtizedeken át ismétlődtek, új ígéretekkel, ködösítésekkel, kudarcokkal. Egyszer belefáradt a párt főtitkára Mihail Sz. Gorbacsov és csődöt jelentett. Valóban világrengető változást hozott. Akkor összeomlott és darabokra tört – Károlyi Gáspár sorai szerint – „a nagy arany állókép,” – mégpedig „kéz érintése nélkül” (Dán 2,34).   

Senki nem érezte a ”működő szocializmust” a vágyott boldogság hazájának sem Magyarországon, sem a többi „baráti országban”, de mindenki annak mondta. A hivatalosan ateista ideológia vezető szerepe ellenére egyszer újra egy orosz művész szobra szerzett világhírnevet a Szovjetuniónak. Egy bibliai ihletésű képzőművészeti remekmű, Jevgenyij Vucsetics alkotása (Kovács szobor. Másik elnevezése: „Kardokból ekevasat!”) 1959. nov. 20-ikán kimondott általános és teljes leszerelés politikai célját szolgálta a brüsszeli világkiállításon nagydíjat nyert alkotás. Egy izmos, fiatal férfi bal kezében tartott kardját az üllőn ekevassá kalapálja. Honnan származik az ihlet? A Biblia lapjairól. A művész aligha érezte, hiszen korábbi szobraival vagy pártvezetőket, vagy a titkosrendőrség alapítóját, mindig szocialista-realista témákat dolgozott föl. Kilapozta volna az Ószövetségből Mikeás könyve 4,3-at? Az a hely   ihleti a munkáját: „Fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat sarlókká, nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak.”

A szobrot az ENSZ palotája körüli parkban állították föl New Yorkban, szerény talapzaton áll. Az amerikaiaknak fogalmuk nincs a szovjet alkotóról. Az ateistáknak a bibliai ösztönzésről. A hívők csendben állva adnak hálát a történelmet formáló Istennek. Azok a diplomaták, akik az ENSZ székház tisztviselőiként oda kerülnek, gyakran meglátogatják. Világháborúkról helyi háborúkká korlátozódott sorsunk, reguláris seregekről, egyéni terroristákra változó katonaság milyen jövőt hoz? Az emberiség – zsidó, keresztény vagy moszlim –reménykedik, hogy egyszer megvalósul a fegyvermentes világ.

Megvalósul, vagy inkább költözünk egy másik égitestre?

Aztán meddig lesz béke azon, ha oda is beteszi a lábát a versengő, gyűlölködő ember?     

Szebeni Olivér

2013. december hó