A háború családokat szakított szét. Nem csak a hadbavonultak mentek el a családból a frontokra, az itthon maradottak sem maradtak mindig együtt. Aki a várható legsúlyosabb megpróbáltatások elől vidékre ment, mert elhagyhatta a fővárost, elszakadt a hadiüzemekben munkát végezni kényszerülő családtagoktól. A vidéken élők minden nap aggódtak a fővárosba szorultakért. Nehezen várták, hogy újra láthassák őket. A személyes találkozás tájékoztathatná megbízható hírekkel az otthonukat elhagyni kényszerült embereket. Valós információkat tőlük reméltek, amikből következtethetnek a visszatérés lehetőségeire. Tudják-e majd folytatni a félbeszakadt munkát, és a régi életstílust? Hogy telnek majd a napok a hazatérés után? Egyáltalán, van-e még hová hazatérni? A diák, folytathatja-e a tanulását? Hiányzott neki a tanulás. Nem érezte már „bilincses iskolának” az intézetét, inkább szépséges kertnek tartotta, ahol megismerheti a tudás fája gyümölcsének zamatos, jó ízét. „Mert tanulni oly szép…”

         A háborúban semmi szépet nem talál senki, minden elveszti értékét, és oly sok minden elvész. Legkevesebbet ér az emberi élet. Csupán az összetartozóknak kedves a másik ember élete. „Drága az én életem, és a tiéd kedvesem.” Az egyéni ember életvágyával nem számol a hadvezetés, aki utasítást ad a bevonulási parancs kiküldésére, hogy jönniük kell az embervadászatra. A második világháború alatt, ezen a borzalmas vadászaton, 20 millió ember került terítékre. Ezért a kegyetlenkedésért senkit sem vontak felelősségre. Hacsak nem Nürnbergben tették meg. Bár ott, az a bíróság csak a legyőzöttekre mondott ki halálos ítéletét.  

         Négy, akkor falusi környezetben élő fiatal összefogott. Arra gondoltak, hogy a városba rekedt családtagjaikhoz – idősebb testvérhez, nagynénihez, nagybácsihoz – fölmennének. Kihasználva a téli hideget, vinnének nekik valamennyi tartós élelmiszert, esetleg megtudhatnák, mikor mehetnének haza: Újra lakhatóvá tenni a régi, kis házat, az otthont. Mi várja őket a házuk helyén: romhalmaz vagy egy óriási bombatölcsér?

         A négy falusi fiú soha nem volt katona, fegyvert nem fogott, a lövészethez nem értett, talán egy haszonállat vérét sem ontotta ki soha. A frontot mégis megjárták. Bármelyik pillanatban ellenségnek nézhetik őket. Merő „véletlenség” ha az úton nem lukasztják ki a bőrüket. Ez volt a vállalkozás kockázata.

Tél volt és hideg. Meglátta az ember a saját lélegzetvételét, mint párát. A pára elszállt, nyoma sem maradt. Milyen gyönyörű az élet! Még a hópehely is változatos, nincs két teljesen egyforma. Mivé válhat ez a szép, titokzatos, minden pillanatában meglepetésre képes, csodálatos élet? A kérdésre választ ad egy ősi, igazmondó: „Az életetek olyan, mint a lehelet, egy kis ideig látszik, aztán eltűnik” (Jakab 4, 14).   

Az emlékekben rögzült otthoni körülményekre nem számítottak. A háború nem ismer kíméletet. Ha megszűnik a lövöldözés, akkor sem tudható,  mi vár ténylegesen négyükre. Semmi bizonyosat nem tudhatnak. A veszteség ismeretlen halmazát föl kell mérni. Látni kell a pusztulást minden részletében. El kellett tehát menni Pestre, még kockázat árán is.

A háború az ország működőképességének teljes összeomlását hozta. Egy önjelölt és szélsőséges vezér ismertette meg Európát ezzel a fogalommal: „Totális”. Mindenre kiható háborúskodásra, mindent elpusztító iszonyatra vonatkoztatta, és mindent a háború érdekének rendelt alá. Nem gondolta, hogy a „totális háború” neki magának, a saját kezével hoz halált, mégpedig nászajándékul. Hitler elvette Braun Évát, aztán megölték előbb a kutyájukat, majd mindketten öngyilkosok lettek.    

Az emberi képességeket, a technikai vívmányokat, a gazdasági élet mobilizálható javait mind fölemésztette a totális háború. A béke javít, karbantart, fölhasznál, belemerül a részletekbe. A működő képesség legapróbb részleteit vizsgálja; egy kis csavart, alátétet, és a hibás körülményt kiküszöböli hogy, ami nem működik, újra működjön. Az agresszor addig tökéletesíti, gyarapítja a fegyvereit, míg a halálos arzenál nem csak egy fő ellenséget irt ki egy pillanat alatt, hanem akár a Föld egész lakosságát kiirtja. Kitaláltak a fegyverkező, háborúzó emberiségre vonatkozó különös angol kifejezést: „Overkill”. Megközelítő értelmezése szerint fegyvertechnikai potenciál, amivel minden egyes, e földön élő embert, akár ötvenszer (!) képes meggyilkolni. Egy embert elég egyszer megölni. A világ hadurai a túlfegyverkezés őrületében a hatalmi tébolynak ezt a szörnyetegét nem kívánják elszabadítani. – Egyelőre!

Tizenhat és húsz év közöttiek voltak az említett fiatalemberek, akik négyen vállalták, hogy fölmennek Budapestre körülnézni. Kiválasztottak minden szükséges tárgyat az útra. Becsomagoltak minden eszközt, amire szükségük lehet. A legfiatalabb egy diák volt, hárman pedig egy-egy iparágat ismertek. Ennek megfelelően választották ki a legfontosabb eszközeiket. Mielőtt elindultak volna otthonról haza, felmérték saját erőnlétüket. Az otthon egy fűtött vidéki szobácska, amelynek lakói aggódó szeretettel bocsátották őket útra, és jó hírrel várták őket vissza. A legidősebb kivételével mindnyájuknak éltek a szülei, otthon helyben. A szülők áldásukkal bocsátották útra a fiaikat. Gondolatban kísérték minden lépésüket. Mint a mesebeli király egyetlen fiát a sárkány barlangjába, úgy bocsátották őket útjukra. Vajon megőrzi a Mindenható kegyelmes Isten őket, és a Pesten maradt szeretteiket?

„Vigyetek mindent, amire szükség lehet, amivel segíthetnétek a nélkülözőkön; amivel segíthettek magatokon a bajban! Gondoljatok mindenre, és nagyon vigyázzatok egymásra!” Nincs egyetemes gyógyír mindenre, ami előfordulhat. A totális pusztulás után speciális és aprólékos munka kell az újjáépítéshez, a komplikált és egészen ismeretlen feladathoz. Pusztítani nagyon gyorsan lehet, újjáépíteni türelem és találékonyság szükséges. Mindenkinek a saját otthona újjáépítéséhez téglánként, mondhatnánk fűszálanként, és nagy türelemmel kell hozzáfogni.

Autóbusz, vonat, villamos nem járt. A villamos sínek földszinten, zökkenőmentesen nem illeszkedtek az úttestbe. A bombák és belövések robbanásai kifordították az erős vaspántokat a helyükről. A szerelvények sem voltak használhatók. A régi, szabad peronos villamoskocsik bénultan álltak, a legtöbbet odább tolni sem lehetett. A villamos felső vezetékei szétszaggatva hevertek áram nélkül, mert a központi erőműtől nem jött energia. Katonai járműre nem kívánkozott felszállni senki. A négy fiú, az ötven kilométeres távhoz személyes teljesítő képességére számíthatott. Számíthattak, mint indítékra, és energiára: Hitre, reményre, és a szeretetre (1Kor 13,7). Ilyen fogalmakat viszont nem használt soha a hadsereg. A napiparancsok  szókészletében nem találjuk. Ezek egy régi könyv szavai, de azt mindenki félre dobta. Pedig sokra kellett volna értékelni, mint a legféltettebb kincset.  

Amire nem számítottak, az a katonai ellenőrzés volt. Az út közepén haladva megtették az első tizenkét kilométert Budapest felé, amikor a  legközelebbi falu előtt megállította őket egy járőr. Három fegyveres katona, széles vörös karszalaggal. Hová mennek, vannak-e irataik? Néhány szót már értettek oroszul, meg tudták mondani úti céljukat, megmutatták az irataikat, és alig néhány perc múlva már folytathatták a gyaloglást. A faluban egyszer-kétszer megismétlődött az igazoltatás, de mindig ezzel az eredménnyel járt. A fiúk bizalma fokozódott. Remélték, hogy ha eljutnak, visszafelé hasonlóan pörögnek majd az események az útjuk képzeletbeli filmjén. A katonák kérdéseire válaszolnak. Átnézik a csomagjaikat, ki is vesznek belőle egyet-mást; és azokkal megajándékozzák önmagukat. A katonáknak is jó lesz majd, ha nekik jó volt. Ezeket a következtetéseket vonták le, amint menetelhettek a fiúk kifelé a községből a romos főváros felé. A műútról letérni nem látták tanácsosnak, még eltévednének. Az újabb járőrök nem nyugtalanították őket. Még „jópofáskodtak” is velük. Vidám hangulatban váltak el egymástól és mentek a céljuk felé, beszélgetve maguk között. Miért kellett annyit fontolgatni ezt az indulást?

Az útnak első felét megtették, a téli hidegben. Síkos volt az út, köd borult rájuk, verte őket a csapadék. Néhány bukás, de nevetve álltak föl és mentek tovább. Hideg szellő fújdogált, és a téliesített ruhák rétegei alá befurakodott. Fáztak, tehát élénkebbre fogták a lépéseket. Úgy huszonöt kilométerre Pest déli határától, közeledett a sötétedés, egy elhagyott házba vették az irányt. Ajtaját, ablakát elvesztette a viskó, ahol éjszakáztak.  Átfújt rajta a szél, mégis jobban érezték magukat a falak között, mint kint a szabadban. A döngölt agyagpadlós konyha közepén deszkadarabokból tüzet raktak, valamit melegítettek és ettek, konzerves dobozban felolvasztott hólevet ittak. Azon az estén nyugalom volt, és örültek neki. Számolgatták a kilométereket, amelyek még előttük voltak. Bizakodtak, hogy az ostromgyűrűbe szorult testvért, vagy rokont egészségben és otthon találják. Úgy érezték, hogy hívja őket. Ezek lesznek az első szavai: „Már nagyon vártalak! Csakhogy megjöttél.”

         A katonák is nélkülöztek. A járőrök is szenvedtek a háborútól. Nem tűntek győzelmes seregnek, ki italt, ki kenyeret, más dohányt kéregetett a vándorlóktól. Az átázott ruhákban a gyufásdoboz oldalán nem lobbant lángra a gyufa, hiába dörzsölgették. Márpedig a dohányos ember még a kenyérről is szívesebben mond le, mint a dohányról. Az ügyesebbek egy kilőtt rézhüvelyből öngyújtót barkácsoltak, és tűzkő szikrája adott lángot. Ez az eszköz azok közé tartozott, ami csomagok ellenőrzésénél elsőnek akadt a katonák kezében. Újságpapírt használtak cigarettapapírnak. Abba sodorták a dohányt, esetleg a kukoricabajuszt. Vodkát ittak volna szívesebben, de jól esett nekik a vizezet magyar bor. A Szibériából érkezett katona fázott a magyarországi télben. Elkérték a jó bőrkabátokat, és ha nem kapták meg, akkor lehúzták. Volt, aki karjára könyökig csatolta föl frissen szerzett karóráit, de száz számra voltak, akiknek a puszta életükön kívül egyebük sem volt.

         Európa keleti felén évtizedek óta tervgazdálkodás folyt. Utasítottak, határidőket és büntetéseket szabtak ki. Minden munkát megterveztek, legfeljebb egy valamit nem, de aztán az fittyet hányt a terveiknek, és mindent  keresztül húzott. A „nácsálnyík” (parancsnok) ezt soha nem értette és fenyegetőzött.  Neki minden tegnapra kellett már. A megvalósítást a beosztottra bízta. Így volt ez a termelésben, de sokkal inkább a harctéren. Miért történt volna másként a „tervszerű” háborúskodásban? Moszkvában napiparancsba adták, hogy Budapestet mikorra foglalja el az ukrán hadsereg egyetlen rohammal, határidőre. Roham, szembe a golyózáporral. A tervteljesítési mánia nagyon sok emberéletbe került. Gyakran megakadt a front. Nyikorogtak a lánctalpak, hörögtek a haldoklók. A végső győzelem – mindkét fél ezt várta nagyon – egyre késett. Ki tudta miért kellett hónapokat várni, újra menni és annyinak meghalni. Moszkva új vezérkarral kísérletezett. „Két pogány közt egy hazáért” ontottunk vért. Bizonyára hazánk földrajzi helyzete miatt ismétlődött meg annyiszor a sorsunk.  Miért is állt meg Árpád apánk itt a Duna Tisza-közén? – Kérdezték a katonáink.  

          A hadsereg tagjainak bevetésen, pihenőben mindig egy jellegzetes „illata” volt. (Így, szépen mondva.) Mosdatlanságtól, az átázott ruházatig, amit füst járt át teljesen. Ennek a keveréke volt a jellegzetes szag. A személyi higiénia felől különös elképzeléseik voltak. A tatárok között máig fennállt az ősi mondás: „Ne mosd le magadról a szerencsédet!” Egyszer a háború szeszélye folytán került a katonák elé valamelyik feltört raktárból literszámra illatszer.  Nem túlzás a kifejezés: Abban fürödtek. Mosdótálba öntötték, és parfümben mosakodtak. El tudja képzelni az olvasó, milyen illatfelhővel jártak, keltek?  

A generátorokat benzinmotorok hajtották, és az üzemanyagnak gyomorforgató bűze volt. A katonai jelenlét éjjel, nappal, feltűnően érzékelhető volt. Megjöttek, itt vannak, ide fészkeltek, mint a vándormadarak.

         A magyar vagy a német katonáknak frontra indulás előtt új egyenruhákat, cipőt, derékszíjat, sapkát, fegyvert osztottak ki. Az orosz katonákon a szedett-vetett egyenruha lógott gyűrötten, lyukasan, szakadtan. Úgy tűnt, hogy a hadvezetés kevés gondot fordít az „emberanyag” viseletére. Frontra, nem díszszemlére küldték őket. A lövészeket nem fűtötte harci kedv, féltek, rettegtek, de a parancsot végre kellett hajtaniuk, halálbüntetés mellett. Ha mennek, meghalhatnak, ha maradnak, meghalnak. Az orosz hadsereg a tömegével győz, mint a tengeri áradat. Ez magyarázza, hogy miért követelt több emberéletet a Szovjetuniótól a második világháború, annak ellenére, hogy nem ők voltak vesztesek. Németországnál a Szovjetunió kétszer annyi emberéletet vesztett. A magyar veszteségek abszolút számokban kisebbek, de az ország lakosságához képest sajnos magasabb százalékkal reprezentáltak, mint a németeké. Igaza volt az orosz hadvezetésnek, hogy a Szovjetunió szenvedett a legtöbbet a második világháborúban. Ők egyáltalán nem gondoltak arra, hogy egy hadmozdulatot a személyi állomány kímélésével meg lehet – sőt a jó hadvezérnek meg kell – oldania. Az emberi életet kellett volna legjobban megbecsülni. A harctéri halálgép úgy működött, mint valami óriási húsdaráló.

         A járőröknek mondták meg az orosz tisztek, ha valamilyen célra kellett civileket gyűjteniük. Nem volt kérdés, hogy kiket, csak érje el a csapat a megadott létszámot. A foglyoknak számuk volt, névsoruk nem. Így történhetett, hogy hadifogoly lett egy katonazenész, akinél „helikont” találtak. Ez volt minden „fegyvere”, az életkora pedig 16 év. Őrzendő rabnak megfelelt, tehát elvitték hadifogságba. Abban az időben a villamoskalauzoknak egyenruhájuk volt, elég feltűnő, cifra. Ha elkapták egy szerencsétlen kalauzt, katonának nézték. Hiába magyarázott magyarul és rázta kétségbeesetten a jegylyukasztóját, ő is Szibériába került, mint veszedelmes náci, vagy kitudja mi, mert olyan cifra ruhás. Az ilyen ruha biztosan szörnyű veszélyes feladatot rejtegetett. Fura alak, lehet akár kém is. A legtöbb kivégzett szerencsétlen azért vesztette életét, mert kém volt, – ugyebár.

A sokat emlegetett „málenkij rábot” legtöbbször tényleg csupán néhány órás segítséget jelentett egy tábori kórháznál. Máskor elhurcolást ezer kilométerekre. A gulágban, a rövid időtartam, mondjuk tíz év volt, de beszélhetünk ennek a többszöröséről. Toma András, az utolsó hazatérő 55 év után, 2000. szept. 18-ikán került haza a hadifogságból, de akkor sem a fogva tartói méltánylásából. A cárizmus és a szovjetrendszer egyformán kiérdemelte „a világ legnagyobb rabtartója” címet.

         Előfordult, hogy a katonák átrendeztek valamilyen utcát, terepet, felvonulásra, parancsnoki fogadásra. Civilekkel eltakarítatták a romokat, lesepertettek mindent, roppant erős hangosítást szereltek föl, és feliratokat helyeztek el. Kilométernyire hangzott a zene és a beszéd. Minden teherautó nagy szélvédőjének felső szélére írták ki: „Előre Nyugatra!” (V pered ná Zápád!) Vagy egy másik jelszót: „Halál a német megszállókra.” (Szmerty nyemeckum okkupántám!)

Budapesthez közeledve a harctéri zűrzavar erősödött. A négy fiút is elvitték egy kis munkára, nevezetesen vagont kirakni. Nem jutottak be a fővárosba akkor még a vagonok. Talán 15-20 km-nyire közelítették meg a fővárosi pályaudvart. A vagonokban rengeteg zsákos élelmiszert hoztak: Lisztet, cukrot, kukoricát. A magas vagonból ráengedték a zsákot az erősebb fiúkra. Ők csak megrezdültek, kurtán felnyögtek, és aztán vitték a zsákot. A diák összeesett alatta. Lekapkodták róla a zsákot, ő meg szégyellte magát, hogy gyenge. Föltették őt a vagonba, hogy egy-egy zsák terhével ketten küzdjenek. Küszködtek egy darabig, aztán a fiú kilesett a vagon másik oldalán, félre tolva kissé a vagonajtót. A másik sínpáron is állt egy szerelvény, de azon senki sem dolgozott. Leugrott a vagonok között a járdára és elosont. Előbb a két szerelvény közötti keskeny járdán ment, majd a szerelvények végén nyílt térre jutott. Jobbra a szántóföldön víz állt, de szilárd jéggé fagyva. Nem túl messze a szántóföld szélén új, félkész házak foghíjas sora állt, merőlegesen a vasúti sínekhez képest.

Kiválasztotta az egyik házat, és futott felé, bár oroszul megállásra szólította föl távolabbról egy katonanő: Sztoj! Sztoj! (Megállj!) Aztán megszólalt a „balalajka” (a dobtáras géppisztoly). A fiú azonban növelte a távolságot a jégen futva. Részben kukoricatövek köré fagyott a víz, részben göröngyök köré. A katonanő nem futott tovább utána. Egy másik, sokszoknyás asszony kiállt az új házas elé és anyanyelvi németül kiabált: „Az Isten szerelmére! Fel van aknázva.” A jég az aknamezőn hol megtartotta a futót, hol beszakadt alatta, de átjutott a veszélyen. Megszólította az asszonyt, aki megértette őt, és egy-két jó szóval bátorította is. Kikerülve az őröket, haladt tovább a fiú és egyszer csak ott termet a város peremén. Otthon volt, gyermekkorának pestkörnyéki városkájában. A keskeny utcákban jól eligazodott, nem találkozott katonákkal. A csomagja megkönnyebbült ugyan, a félelem is elhagyta, mire eljutott az ismerős házig. Az épület az esti homályba burkolta „a hazatérő vendég” elől sérüléseit, hiányosságait.  

         „Tegnap még lőttek Budán.” – Mondta egy ismerős, amint egyik szomszéd ház pincéjéből éppen előbújt. A gyengeségtől támolygott egy kissé a jó ember, és így felelt arra a kérdésre, hogy vége van-e már Budapest ostromának. A történelem feljegyezte a budai várostrom kegyetlenül véres záró napját. Az utolsó kitörési kísérletet 1945. február 11-én éjjel kezdték meg. A védők a csatornahálózatból bújtak elő. Egy volt magyar túlélő mondta: 70 000 védő haláláról, és 20 000 fogságba esett emberről lehet beszélni. Más források különböző számadatokat közölnek az áldozatokról. Több, vagy kevesebb eltéréssel, belefoglalva a pincekórház sérültjeit, a civil lakosságot.

         Egyszer 1945. február 12-ét nemzeti gyásznappá fogjuk nyilvánítani.

A csatornahálózatból felszínre bukkanó védők legtöbbjét a helyszínen agyonlőtték. Mások az utcaszinten észak-nyugati irányba igyekeztek távolodni a vártól, de az ellenség sokkal előnyösebb helyzetből zúdított golyózáport a menekülőkre. Akiket elfogtak, összegyűjtötték, és gyalog kísérték kifelé a fővárosból éhesen, betegen, megalázottan. Tiszti rangjelzésüket már előbb levágták, de a rangjelzés nyoma meglátszott. Német és magyar egyenruhájukat, lábbelijüket használták. A szánalmasan vánszorgókat semmivel sem volt szabad támogatni, ezt tiltották. A végeláthatatlan menetoszlopokból kilométerenként hullott ki egy-egy haldokló. Akik kijutottak a város romjai közül, a vidéki asszonyok az út mentén, magasabb helyekre állva friss kenyeret dobtak le közéjük. A magyar és német tisztek lehajoltak a jeges kocsi– és autókerekek által felvágott sárba, onnan szedték föl a kenyérdarabokat. A fegyveres kísérőik lökdösték őket vissza a menetoszlopba, erősen ordítozva. Az asszonyok felé fegyvert fogtak és kiabáltak valamit, amit persze senki sem értett, de nem is volt rá kíváncsi.

A magyar túlélő valószínűleg a legtávolabbra, a pilisi hegyekbe kijutó néhány száz katonatársával esett fogságba. Esztergomba szerettek volna eljutni, de senkinek sem sikerült. Hadifogságba kerültek, és amint a jó szerencséjük engedte, akkor engedték őket vissza Magyarországra.

Akkor már az orosz katonasággal vállvetve küzdött a román és egy frissen átállt magyar katonai egység, az úgynevezett „Budai önkéntes ezred”. Februárban elején csatlakoztak az oroszokhoz, a számuk kevéssel volt több kétezernél.  Egyetlen bevetésükön legalább egyharmad részüket a németek lekaszálták.

         A megszállók mindent kifosztottak, mindent összezúztak, és ami csak elmozdítható volt elvitték. A vár lépcsősorát, az egyedi gyártású hófehér porcellán díszítést, ahol érték, ott törték össze. A falakat borító selyem tapétát leszaggatták. Mindenütt törmelék, szemét, mocsok, hevert. Ez az állapot is szemléltette, hogy a gyűlölet még a kevésbé politikus képzőművészetre is kiterjedt, nem csupán az ellenséges érzelemre. 

A budai Sziklakórház igen sok sebesült katona életét mentette meg, nemcsak az ostrom és a légitámadások idején, de még 1956-ban is. A háborús évek elején rendezték be, tették tömeges sérülésben szenvedő emberek menedékhelyévé. A bejárata nem volt titkos, az egyik legforgalmasabb út mellett volt a Várhegy oldalában, igazgatási tekintetben a budai János kórházhoz tartozott. A háborús sérültekhez nem jutott el állítólag a német parancsnok kitörési felszólítása, mégis a földalatti barlangokból sok sérült katona indult a felszínre, hogy a kilátástalan harcot vállalja. A második világháborúnak Budapest volt az egyik legvéresebb csatatere, ha csupán az ott elesett katonákat vesszük számba, ami becslések szerint negyedmilliónál többet tesz ki, mások ezt a számot körülbelül felére becsülik. Abban egyetértenek, hogy Európában csupán három város, (Leningrád, Sztálingrád és Varsó) ostroma volt hosszabb. A körülzárt polgári lakosság hazánk fővárosában kerekítve 800 000 ember volt, és igen sok áldozatot kell közülük is számba vennünk.

Budavár ostrom utáni látványa lesújtott minden magyar állampolgárt, aki a háború előtt járt az utcáin, és szívta a történelmi levegőjét. Akinek látta a vár méltóságát, és épületeinek patináját. Akit hazaszeretettel töltött meg a vár panorámája. Buda várának szegleteiben tapintható nemzeti múltunk öröme, gyásza, minden eseménye. A Bécsi kapu téren, az első evangélikus templom ajtajánál elfogódott az ember. Az Országos Levéltár előtt eszébe jutottak a török hódoltság előtti okmányok. A Mátyás–templomban néma csendben is hallotta a Koronázási misét. Az utca mai tarka házai akkor komoly méltóságot sugároztak.

         A romokat a várból elhordták, de a falak álltak vakolatlanul, mint egy csontváz bőrtelenül az anatómiai tanteremben. Sokáig folytak a viták: Hogyan és milyen elvek szerint állítsák helyre a várat? Az ismert útvonalon végighaladva, másfél évvel később is alig látszott életjel. Magyarország döntés helyett inkább rekordot állított, hogy nem tudja, mit kezdjen a budavári rekonstrukcióval. Évtizedek teltek el, de a Vár teljes rekonstrukciója máig várat magára. Nincs olyan hazafi, aki erre büszke lenne.

Az összeomlás fölötti gyász és bánkódás után a felocsúdás, a szkepszis napjai következtek. Lesz még itt élet. (Mit tegyek a mondat végére: – ! – Ezt mondja az optimizmusom: Lesz még itt élet! Talán kérdőjelet tegyek: Lesz még itt élet? – Ezt pedig a pesszimizmusom sugallja). A budapesti romokat látva, a tapasztalatok gyarapodásával inkább az utóbbira számítok. A meggyőződés, a bizalom ellentmond ugyan a józanésznek, de aki magyar, mégis ebben bízik örökké, és ezt akarja mindig.

Ami a háborút illeti, nincs senkinek kétsége az iránt, hogy a föld felszínén a legszörnyűbb dolog. A történelemben évezredek óta ismerünk harcokat, küzdelmeket, hódításokat és kíméletlen pusztítást. A második világháború minden eddigi háború közül a legszörnyűbb pusztítást hajtotta végre. Még a napóleoni háborúkban is volt vitézség, becsületesség, lovagiasság. A második világháborúban csak „parancsteljesítés” volt. Annyi millió védtelen embert, amennyit megöltek, de még a háborús áldozatok közé sem számoltak. A tömegsírokban nem volt névről megnevezve senki, sem német, sem orosz részről. Nem volt nyilvántartásba vétel, csak létszám. Nem szelektáltak, még a gyanú esetlegességét sem vizsgálták. A fegyverek csövének sötét torkolatára  bámuló kisgyerekre is tüzet nyitottak. A megbecstelenített asszonyt, keresztül lőtték, a súlyos sebesültet szánalomból (!) főbe lőtték, hogy ne szenvedjen tovább. A meggyilkolt emberek szájából kitörték az aranyfogsort, kezéről lehúzták a jegygyűrűt, és átvizsgálták a zsebeit, hátha találnak nála néhány szál cigarettát.  Ez volt a második világháború morálja.

         A következő bekezdés jelképesen egy-egy szál virág a szerző ismeretségi köréhez tartozó magyar áldozatok távoli helyen domboruló sírjára. Nagyon szerény „síremlék” ez a néhány sor. Nem fekete márványlapon hirdeti örök dicsőségüket, de akiktől idejekorán elszakították őket, azoknak az életéből mindig hiányoznak:   

Tapodi Vendel, paksi kerékgyártó nem tudott szót érteni egy orosz katonával, aki éppen civilek menetoszlopát terelte az úton. A magyar férfi 1945-ben, talán nem lépett azonnal a sorba. Négy gyermekét az özvegye nevelte föl.

Barkó Imre Vámospércsen a lakása előtt söpörte a járdát. Túszként elvitték egy romániai táborba. Később megtalálták az utcán a Bibliáját, abban a felesége címét. A megtaláló értesítette özvegyét, aki fölnevelte az 51 éves elhunyt férjétől született négy gyermekét.

Farkas József meghalt anélkül, hogy bármi okot tudnának mondani az esemény okáról. Nyírbogáton élt, mint egy szerény, nagyon csendes ember, 1945 elején mégis agyonlőttek. A szó szoros értelmében, egyszerűen  meggyilkolták.

Mórocz József a Duna jobb partján fekvő Neszmélyben lakott. Budapesten tanult, és örült, hogy nem szorult a városban, hanem az ostromgyűrű bezárulása előtt hazaért a szüleihez. 1944-ben behatolt a hadsereg Neszmélyre, ahol összeszedtek minden férfit. Civil ruhában, és a saját falujukból vitték volna őket hadifogságba. Legalább is arra gondoltak, bizonyára, bár ezt is mások gondolták róluk. A németek váratlan ellentámadására egy orosz katonatisztnő a neki alkalmatlan embereket géppisztollyal mind egy szálig agyonlőtte. Egy helyi mezőgazdasági munkás a holttestet kocsijára emelte, és hazavitte az apjához. A református temetőben temette el egy Lengyel nevű neszmélyi lakos, pap ugyanis nem mert kilépni az utcára, azokban a félelmetes napokban.

A fegyveres erő visszaélt a hatalommal. A későbbi politika érdekében állt, hogy ne essen szó a visszaélésekről. Miért tiltották, hogy egy leigázott nemzet, vagy egy gyászoló család saját vérei közül esett áldozat iránt kegyeletes tiszteletet érezzen a lelkében? Az áldozatok valamennyien fegyvertelenül haltak meg, nem tanúsítottak ellenséges magatartást kivégzésük előtt. Semmilyen fokon nem tettek a megszálló csapatok érdekei ellen semmit, ezért értelmetlenül haltak meg.

A római korból fennmaradó méltányos kegyeletet az ellenség halottai iránt minden idők háborúskodásaiban betartották. A középkorban, a történelem számos viharában, az első világháborúban is fennmaradt némi mértékben a hadviselő felek közötti emberség, kegyelet.  A második világháborúban a hallott embert is gyűlölték, mint ellenséget. A négy világtájról érkezett szomorú hírek emlékét szemtanuk elmondása, az áldozatok gyermekeinek személyes levelei őrizték meg. Drámai haláluk nem érdemesült eddig nyilvánosságra. Az önkény és a brutalitás nem ismerte el egyetlen szánakozó szóval, csakis önmaguk   dicsőítő „lózungjait” kiáltozta évtizedeken keresztül naponta. Pedig a fegyvertelen civil lakosság lemészárolása háborús bűntett. Ez a magatartás nem a hadtörténelem, hanem kriminológia tárgya. Az áldozatok pedig számlálatlanul, mind a mi nemzetünk mártírjai. – Tegyük le a magunk egy szál virágját a sírjaikra!   

Hivatkozunk egy másik történelmi példára, szintén mutatja a nagy  különbséget a második világháború hadviselése és az elmúlt korok katonai morálja között. Közismert, hogy a magát megadó fegyvertelen ellenséget a győztes többé nem tekintete ellenségnek. Nem volt éppen négycsillagos szálloda a fogolytábor akkor sem. Az is előfordult, hogy Paskievics herceg a honvédtiszteket vitéz harcosoknak kijáró tiszteletben részesítette. I. Ferenc Józsefhez kegyelemért folyamodott a javukra. Nem vette el az életüket a cári hadsereg parancsnoka. Nem orosz hadvezér állította őket akasztófa alá.

Ki, kivel találkozott a négy fiú hosszú és kalandos gyaloglása végén, arról nehéz lenne beszámolni. Gond mindenütt támadt a nagyon várt találkozások körül. Elment a testvér, és egy megbízható csoportban tartózkodik, a romos otthonnál is szűkösebb viszonyok között. Bent volt éjjel, nappal az üzemben a másik. Megkezdték eltakarítani a romokat, talált magának egy zugot, de nem mer kilépni az utcára. Ott húzza meg magát valamilyen szobácskában.

A felkeresett családi háznak se’ ajtaja, se’ ablaka nem maradt épen. A bútorzatból szintén hiányoztak egyes darabok. A diákot óriási fölfordulás látványa fogadta. A szekrényekből mindent padlóra szórtak. Régi iratok, iskolai könyvek, füzetek hevertek a szobában. Egy gyermekkori napló a hátizsákba kívánkozott a régebbi felmenők okmányaival. Egy védettebb zugban viszonylagos rend, ágynemű és fekvőhely. Egyetlen nyoma az életnek. Lakó azonban nem volt. Aki eljött, hogy megnézze a jövevényt, azt a felvilágosítást adta, hogy a keresett személy életben van és gyakran hazatér. A látogató nem győzte kivárni az esetleges hazatérést, lerakta, amit hozott, és írt a testvérének levelet. Biztatta, hogy majd csak lesz egyszer postaforgalom, közlekedés és biztonság.

A négy fiú önállóan, lassan visszaszivárgott, ki előbb, ki később hazaért. Az országutakat kerülték, szántóföldek szélén, kitaposott ösvényeken, vasúti töltés mellett, ahol régebben a bakter járt, ott gyalogoltak visszafelé. Azok látszottak biztonságosabbnak. Az iránytűnek talán az első járőr ellenőrzése során akadt új gazdája. Az égen a nap hűségesen járt a háborúban, ahogy békében. Lehetett hozzá igazodni, ha éppen elágazott a lábuk előtt az út, és a helyes irányt a vándor nem tudta kiválasztani. Sokszor hálát adott a Teremtőnek, hogy oly magasra helyezte a fényes égitestet, hogy azt nem bírta senki kilőni sem elhurcolni hadizsákmányként. A fiúkat hazavezette a Nap fénye, és beszámolhattak a vidéki otthonukban, ha győzték elmondani mind, amire emlékeztek.

A háborús élménybeszámolónak is van történelme és indítéka. Jobbnak látszott hosszú évtizedekig, hogy ne ilyen élményekről hallgasson. A kilencvenes években is elhangzott egy jóindulatú figyelmeztetés: „Gondolj egy esetleges visszarendeződésre!” A hallgatás évtizedei elteltek, és most arra gondolhatunk, mit használunk azzal, ha sírba visszük az emlékeinket és a véleményünket? A közvetlen, kisebb részben a közvetett érintettség ösztönözte ezt az írást. A hazai nemzeti historiográfia a második világháborúról éppen úgy hallgatott, mint a szépirodalom. Azóta számtalan memoár, feldolgozás készült. Ez a próza, ahogy sok más, szintén áttörte a fél évszázados kényszerű hallgatás hétpecséttel zárt kriptáját.

Szebeni Olivér

2013. december hó