A Gellért-hegy, a Vérmező és a Vár voltak a budai ostrom utolsó helyszínei. Akiket az ostrom ott talált, azok szenvedtek a legtöbbet, azokban a borzalmas napokban. 1944 végén körülzártak egy síkvidéket (Pest) és egy úgynevezett röghegységet (Pilis–hegység). Katonai nyelven szólva, így alakult ki egy „katlan”. A katlan szó nem katonai összefüggésben nagyobb, főzésre alkalmas tűzhely, amibe egy üst belefér. Ezt a katlant ideiglenesen alkalmazzák, szabadtéri főzéskor. Egy német tábornok családi nevében találhattuk a szavak stratégiai kifejezését: Albert Kesselring. A név összetett szó: katlan és gyűrű. A körülzárást a németek a „Ring” szóval, és a katlan harci alkalmazását „Kessel” szóval fejezték ki. Alkalmazták is mindkettőt a harcászatban. Kesselring tábornok már az első világháborúban részt vett, tapasztalt hadvezérnek számított, és Hitler bizalmasa volt, akire előbb a Wehrmacht (véderő) később a Luftwaffe (légierő) irányítását bízták. Magyarországi bevetésen nem szerepelt. Az oroszok megtanulták ezt a harci taktikát, és ellenük alkalmazták Sztálingrádnál.

 A budai hegyvidék és Pest, az ostrom során megszenvedte a körülzárás és a katlan stratégiáját. A védekező és a támadó hadviselés a városban utcai harcokra, és a hegységben erdős, fedett terepre számított. A Pilis–hegység lomblevelű erdei között sűrűn voltak falvak. A harcok idején a tágabb, hegyi terepen, vegyes nemzetiségű lakosság élt. Tömegesen németek, már több évszázada Magyarországon laktak. Életmódjuk vidéken más volt, mert feltűnt a beszédjük, kevésbé a vallásuk, szokásaik és az öltözködésük. Magyarországon mindig működtek nemzetiségi iskolák, voltak kétnyelvű helységtáblák. Viccelődtek, évelődtek a svábsággal, de senkit sem zaklattak a nemzetisége miatt. A fővárosban csak váratlanul tudhatta meg a környezet bárkiről, hogy nemzetiségi. Az oroszok kegyetlenül gyűlölték a dunai svábokat. A „nyemci” nem volt különb a szemükben a dúvadnál. A magyar sem volt éppen a kedvencük. Az oroszok a különböző szláv nemzetiségekkel rokonszenvet, barátságot ápoltak.

A Pilis-hegységben közel hatvan barlangot, kisebb-nagyobb üreget tartunk számon. A helyi lakosság ismerte a természet adta menedékhelyeket. Az ostrom közeledésével a korosabbak – ki tudja milyen régi időkre emlékezve – segítettek elrejtőzködni az idegen katonaság szemei elől.  Mind a Gellért-hegy, mind a Várhegy alatt voltak nagyobb barlangok, amelyek túlélési lehetőségeket nyújtottak. A budai mészkőbarlangok a történelem folyamán mindig adtak a menekülőknek elrejtőzködésre alkalmas helyeket a Duna jobb partján. A sérülteknek, lábadozóknak a második világháborúban is kínáltak védelmet a barlangok. A mélység tiszta levegőt, sok helyen jó ivóvizet rejtett. A karszt barlangjaiban évszázadokkal régebben éltek szerzetesek, a lakóhelyük ismert. Használták a Gellért-hegy szilakápolnáját, a bombázások idején pedig óvóhely volt a tágas helyiség, pedig a kápolnát a széles nyílása a hívek ülőhelyének külső tere felé nem tette erre a célra egészen alkalmassá. A Várhegy mészkőhegyeiben szinte valamennyi régi házból lépcsősor vezetett a barlangokba. A legtöbb lejáratot elfalazták, de újra megnyitották azokat, és így hatalmas védelmi rendszer jött létre a felszín alatt, ahová bevette magát a német haderő. A későbbi évtizedekben, talán a növekvő közúti forgalom súlya alatt, és a rezgés következtében többször fordult elő barlangi beomlás, amit oda szállított törmelékkel, talajjal tömtek be, és azután senki sem foglalkozott azzal, hol voltak az összekötő utak, a hegy mélyében.

A Gellért-hegy 150 méter magas oromzattal néz a Duna felé, de a Citadellával koronázott halom mögött lankás, ereszkedő domb mészkő teste nyúlik nyugati irányba, mint egy hasán fekve prédára leső oroszlán. A Gellért hegy orma déli irányból a magyar főváros legszebb panorámája.

Az Adria felőli fő vasúti vonal a Déli Pályaudvarra vezet. A régebbi időkben a pályaudvar egy dombon, fejállomásnak épült. A környezet fölött jó magasan egy mozdonyfordító nagy korong volt a végállomás. A mai térrendezés eltüntette a második terephullámot. Levájták egy emeletnyire közelítően a mai közúti forgalom szintjére.   

Mielőtt a vonat az egyetlen budai vasúti alagútba befutna, majd elérné a Déli Pályaudvart, végig gördül a hegy oldalára még 1861-ben lefektetett „vaspályán”, úgy éri el a végállomást, és eljut az akkor működő mozdony fordító koronghoz. A vasút töltése mellett, egy keskeny lejtő nyúlik előre, a hegy gerincével párhuzamosan. Aztán folytatódik a lejtő az Alsóhegy utca szintjéig. Erre épült egy emeletes ház. Az utcáról néhány lépcsőn jutottunk föl a ház kapuja elé, egy szépen berendezett gyermekotthonhoz. Mai nyelven így mondanánk, egy „kisegyházi alapítvány” árva gyermekeket nevelő otthonához. (A két idézőjeles szó, azóta honosodott meg a nyelvünkben.)

Az árvaház megnyitásától (1914) a működése befejezéséig körülbelül 300 gyermeket neveltek föl. A fenntartás, a működtetés és a gondozás költségeit önkéntes adományokból az említett kisegyház viselte. Erre a célra rendszeresen  gyűjtéseket rendeztek. Fölvételt nyerhetett bármilyen vallású árvagyerek, akit behoztak. A fenntartók hitnézete szerint folyt a nevelés, de a felvételnek, vagy a bennmaradásnak nem volt ilyen (konfesszionális) feltétele. A kisegyházi tagság egyébként sem működött – úgymond – „alanyi jogon”. Aki a tagjának kívánta volna vallani magát, annak felnőtt korában kellett csatlakozási szándékáról hitvallás formájában nyilatkoznia.  

A felvételnek időhöz kötött határa nem volt, de a tagság kérése idején a szellemi érettség bizonyítására minden esetben szükség volt. Ezt követően a kisegyház folyamatosan kontrollálta a morális színvonalat, illetve az etikai követelmények megtartását. A kiskorú árvákat ebben a szellemben nevelték, becsületes, szorgalmas, kötelességtudó és megbízható emberekké. Nekik is maradéktalanul meg kellett felelniük a bibliai igényeknek. Viszont bizonyos értelemben ez az „elitista” felfogás csökkentette a kilátásokat, hogy ha felnőnek, és döntenének a standard életmód mellett, a gyülekezet rendben találja a viselkedésüket és elfogadja őket, vagy esetleg erre nem kerül sor. Mindez az árva gyermek felvételekor egyáltalán nem került szóba. Ezért előfordult, hogy az árvaház egy későbbi református lelkészt nevelt föl. A bibliás nevelés eredménye minden esetben elit erkölcsi viselkedés volt.

Némelyik gyermek nem ismerte a szüleit, annyira korán hozták be az árvaházba. Egy testvérpár – kisfiú és kislány – szüleinek tudták a nevét, az sem volt titok a nevelők és az igazgató előtt, hogy a hirtelen elhunyt szülők izraeliták voltak. Az a szomszéd is tudta ezt, aki behozta az alig néhány éves, de már járni tudó gyerekeket. Szokás szerint egy diakonissza nővér lefényképezte a kis érkezőket, ruhácskájukat, cipőcskéjüket elcsomagolta. Újat kaptak, intézeti egyenruhát, ami ha utcára tévedtek felismerhetővé tette a kicsiket. Könnyebben találtak rájuk. A testvérek, mint az ijedt kismadarak összebújtak egymás mellé szorosan, a nővér simogatta őket, enni adott nekik. A nagyobb gyerekek is kedvelték őket. Újak voltak, kedvesek. Könnyű volt őket megszeretni. Hamar levetették a félelmüket és beilleszkedtek a gyermekek nevelőotthoni szeretetteljes légkörébe.  

Az igazgató bácsi sem volt nyers ember. Első látásra kicsit „mókásnak” tűnt a gyermekek szemében. Valahonnan nagyon messziről jöhetett, furcsán ejtette a szavakat, egy balesete következtében a gerincén torzulás volt. A felesége szépen beszélt magyarul. Az egyetlen kisfiuk, vékonyka, nyúlánk. Nagyon kedves gyerek volt és igen jó tanuló. A billentyűs hangszerek iránti készsége korán kitűnt. Ügyesen játszott a harmóniumon vasárnaponként. Az igazgató bácsi beszélt, a nővérek és gyerekek hallgatták. A nagyobbak szép gyermekkórust alakítottak, az egyik tanító bácsi vezette be őket az éneklés művészetébe, a kottaolvasás irodalmába. A kis árvák nem is gondoltak arra vidám énekléseik, verseléseik közben, hogy jobb sorsuk fölött mennyien fáradoznak és milyen sokan áldoznak rájuk.

         Az emeletes házhoz jókora pince is épült. A front közeledése elől igen sok vidéki ember kért menedéket az árvaházban. Úgy gondolták, a hely maga, a hegyvidéki környezet védettséget biztosít a bombázás és a tüzérségi tűz ellen.  Gyermekekre csak nem támadnak! A hegyekbe fúrt pince erős menedéket ad. A háborús viszonyok közeledésének idején a kisebb gyermekek egy csoportját vidékre menekítették, és az iskola is megszűnt. Budapesttől körülbelül száz kilométerre vitték őket olyan tehetősebb gazdákhoz, akik vállalkoztak arra, hogy illően gondozni fogja őket. Az árvaházban a megüresedett helyükre családos és magános vidéki emberek kéredzkedtek be, Pest környékéről, a Felvidékről és Kárpátaljáról.

Maradtak néhányan gyermekek is, többek között egy másik testvérpár,  akiket megözvegyült édesapjuk kerékpáron hozott be az Alföld messzi vidékéről, amikor édesanyjuk eltávozott tőlük a mennybe – ahogy megjegyezték. Az idősebb fiú volt a komolyabb, aki ritkán nevetgélt, bár még csak 4 éves volt. Kissé elhúzódó volt a többiektől, viszont szeretett tanulni, és az intézetben mindent megtettek azért, hogy a tanulékonyabb gyermekek ne az általános („elemi”), alacsonyabb műveltség szintjén maradjanak. Bár a szegényebbek részére a „polgári” iskola komoly erőfeszítéssel járt akkoriban, az árvaházi növendékektől nem vonták meg a lehetőséget, és a vezetőség az oktatás költségeit saját erőből mindig fedezte.

A Szovjetunióról kapott ellentmondásos információk, a felszínes, vagy elfogult tájékoztatás a szabadságra hazatérő frontkatonáktól, és az első világháborús hadifoglyoktól kapott felvilágosítás meglehetősen átláthatatlan, gyanakvással, rosszat sejtéssel keveredett. Ezért Kelet-Magyarország újonnan birtokolt területeiről ezerszámra érkeztek Budapestre a menekültek. Bár a „kisegyház” lelkészei, teológiai hallgatói jelentéktelen számot képeztek ebben a tömegben, kis csapatuk egyrészt az árvaház, másrészt a Margit rakparti (ma Bem József rakparti) iskolába húzta meg magát. Így mindkét épületnek a helyszíne a budai harcok homlokterébe esett.

A magyar katonaság a németekkel együtt védekezett, a támadókkal lehettek román csapatok, bár nem bizonyos. A harcok utolsó napjaiban jelentkezett a budai önkéntes magyar ezred. Átállásukkal az ostromlók hadi ereje jelentősen nem fokozódott.

         Az árvaház pincéjébe tehát népes csoport tartózkodott, ahogy a bombázások mindennapivá, a becsapódások mind hangosabbá, erőteljesebbé váltak. A pince lakói jól el voltak látva tartalékokkal, élelem, ivóvízzel, világító eszközökkel. Azt viszont senki nem tudta, hogy szükségletek a harcok alatt nem haladják-e meg a készleteket. Mikor tér vissza a békesség, és a vágyott biztonság a budai fegyveres konfliktusok helyszínére?

         Biztonság megítélése dolgában hiba csúszott. Ne is csodálkozzunk, hiszen a harcászathoz sem a vidékről menekültek, sem a „bentlakók” nem értettek. Hegy, pince, védelem tekintetében nem volt hiány, ám az épület a vasút mellett közvetlenül veszélyes helyen feküdt. A Déli Pályaudvarra érkező és távozó  vonatok dübörgése éjjel és nappal hallható volt, békeidőben is.  A talaj rezgését az épület fölvette. Meg kellett szokniuk az állandó morajt a lakóknak. Talán ma egy ilyen helyen működési engedélyt sem adnának egy gyermekotthonnak. Akkor az állami kontroll erre nem terjedt ki. Természetesen állami támogatás sem járt. Az egyház csak jótékonykodjon! Nem érzett különösebb hálát, köszönetet érte az akkori társadalom. Az egyház pedig jótékonykodott a maga erejéből, bár azon felül a legjobb szándékkal sem volt képes. Kis egyház volt, és akkor törvényszerűen, a domináns – ahol csak tehette – igyekezett a kisebbet visszaszorítani, elnyomni, kritizálni. Mindent megtenni, hogy túl sokáig ne is létezzen. Ugyan ki szereti a kisebb egyházi jellegű intézményt? Hiszen a XVI. század óta „azé a hit, akié a földbirtok”, a vagyon. Azok mellett áll az igazság mindig, akik többségben vannak. „Enyhe erőszakot alkalmazni” üdvös volt egy kisegyház ellen, olyan időkben, amikor a vallási intolerancia természetes politikai magatartás volt. Hátha még azt is megtudták volna, hogy a jámbor hívők között zsidó gyereket nevelgetnek! Erről azonban nem szereztek tudomást. Fölnevelték őket, meg is házasították, megfelelő munkát is adtak a kisegyháznál, de erről a „titokról” nem hallott senki.  

A magyar társadalom és a mesterségesen felizgatott lakossági hangulat  felekezeti türelmetlensége, a hadak hivatalos vallásellenességével párhuzamos volt. Pedig az akkori európai, úgynevezett keresztény–civilizációban el sem képzelték, hogy egy ateista lehet akár „tisztességes ember”. Az istenfélelem és az aktív vallásosság ügyét még számos körülmény bonyolította. A felekezeti rétegek között is voltak különbségek. A katolikus és protestáns egyházak nem találták meg egymás felé az utat. Aki „valami újabb vallási irányzathoz ” tartozott – nevezetesen az evangéliumi gondolkodásúak (lásd: kisegyházak) – nem számíthattak társadalmi megbecsülésre. Bizonyos állást, megfelelő képesítéssel sem kaphattak meg. Nemcsak egyházi iskolákban nem lehettek tanítók, de községi vezető szerepet sem játszhattak. Meggondolták, kinek a kezére bízzák a falu népét! Ez alól rendkívül ritka esetben tapasztalható kivétel. Az evangéliumi hívő-keresztyénektől viszont a faji megkülönböztetés állt nagyon messze. Egyszerűen el sem képzelték, hogy antiszemiták legyenek. Kívülről tudták a bibliai helyszínek topográfiáját, a Szent Föld természetföldrajzi viszonyait, az ottani népek történelmét. Annyit foglalkoztak velük, hogy lépten-nyomon párhuzamot találtak Isten népe és a magyarság között. Azt el sem képzelték, hogy két nagyhatalom közé ékelődött hazánk, szó szerint „két pogány közé” szorult. Mindkét hatalom vörös zászlós diktatúra, a berlini és a moszkvai egyaránt vallásellenes, csak az egyik nyíltan, a másik burkoltan. Azt sem tudták, hogy bármennyi evangéliumi gondolkodású ember került bármelyik rendszer internálótáborába (jelentős számmal kerültek) semmi kíméletre nem számíthattak soha, akármelyik rendszer taszította őket átnevelő táborokba. A „szektás” és a zsidó teljesen egy szintre került.  

Akik tudták és rettegtek, Istenhez könyörögtek, összecsomagoltak és menekültek, vagy reszketve maradtak bénán. Az ostrom közeledett, és élniük kellett a pincében a szörnyű robbanások miatt állandó halálos félelemben.  Elegük lett örökre a horrortól, a halálesetek látványától. Aki kijött 1945-ben a pincéből Budapesten, annak a gyilkosság nem volt soha többé látványos,  szórakoztató elem. Inkább fóbiát, örökös aggodalmat, és halálos rettegést, és félelmet, mert visszatérhet a pusztulás és a szenvedés, bármikor, akár holnap.

A budai harcok viszont egyre borzalmasabbak lettek, mind több áldozatot követeltek. 1944 utolsó napjaiban bombatalálat érte a Margit–rakparti említett teológiai épületet. A harmincas években, egy jótékony amerikai asszony személyes adományából vásárolták az ingatlant, a pesti Parlament épületével szemben. Két oktatási intézményt rendeztek be, egyet fiatal lányoknak és külön mellette egyet, fiúknak. Az igazgató felesége amerikai születésű volt. Két fiatal amerikai kisasszony (Miss) volt a tantestületben.

A férfiak iskolájában szintén Amerikát járt és ott szerzett doktori címet viselő igazgató vezette az intézményt.  A teológia nagyon sok könyvet használó tudomány. A könyvek nyelvezete is többféle a klasszikusnak tekinthető három nyelv mellett. Újvidéken működött a „szomszédos teológia” és fiatal angol professzorok oktattak benne. Hírneves volt később is a nyelvi és filozófiai oktatás Újvidéken, de a megszállás után az angolok előbb Magyarországra menekültek, majd valamiként eljutottak a hazájukba is. Az angolok ládákba csomagolt könyvei eljutottak a Margit-rakpartra, de onnan már sehova sem.

A teológiai intézet is menedékhely volt már attól az időtől fogva, hogy Bácskába bevonultak a német-magyar csapatok. Az amerikai tanárnő a férjével és gyermekeivel Magyarországon élt az utóbbi évtizedben. Ő volt a leányok iskolájának igazgatója, volt vele még két amerikai fiatal oktatónő. A Margit-rakparti épületet egy bomba eltalálta. Éppen a díszteremben robbant föl. Az igazgatónő életét azonnal kioltotta. Néhány napos csecsemője pedig követte, mert anyja nélkül nem tudták táplálni. Egy fiatal tehetséges magyar zenetanár szintén sérült, akit kórházba vittek, de nem bírtak az orvosok kellő időben beavatkozni, ezért a folyóson vesztette életét, várakozás közben. Jézus Krisztus vérére, és a tőle kapott bűnbocsánatra hivatkozott, miközben elvérzett.  

A sérült épületből a túlélőket kezdték áttelepíteni az árvaházba egy lovas kocsival. Egy miskei fiatalember a belövések ideje alatt szállított embereket és fontosabb holmikat az árvaházba. Éppen fordult egyet, amikor aknavető szilánkja találta el, és a miskei fiatalember sérüléseibe a helyszínen belehalt.

A bombatalálat után romhalmaz borította be a drága könyvtárat.  Évtizedekbe került, hogy két költözés után a könyvek egyáltalán katalogizálva legyenek. Néhány nap múlva belövés érte az Alsóhegy utca 15 alatti épületet. A menedékre szorult felnőttek és gyermekek sorsát egyetlen tényező segítette, hogy a legnehezebb napok nem tartottak hosszú ideig. Az épület lakhatatlanná vált, helyreállítására nem került sor. A két épület közül egyik sem épült újjá. A rakparti épület helyén átszervezték a forgalmat és utcát nyitottak. Az árvaház helyében évtizedekkel később engedélyeztek ingatlanvételt és építést, azzal a kikötéssel, hogy a fővárosnak a tulajdonába átengednek egy fasori lakást.

Most, ezt nagyon bátran leírhatjuk, de valamikor ettől sokkal kevesebb „elszólás” is halálos veszélybe taszítottunk volna ártatlan embereket. A legbiztonságosabb titoktartás az volt, ha veszedelmes dologról nem is tudott az ember, nehogy éjjeli alvás közben, vagy bármiként kibeszélhesse. Nehogy akaratlan a szerettei, vagy kedves ismerősei közül valaki áldozatul essen. A  fajgyűlölők fanatizmusának a zsidógyerekek, vagy a világnézeti fanatikusok osztálygyűlöletének az istenfélő emberek. Történelmünknek ez az ötven éve, fegyveresen, vagy anélkül, mindig olyan helyzeteket produkált, amikor előnyt jelentett a némaság. Kétségtelenül jobb volt hallgatni, mint meggondolatlanul beszélni. Nem „arany”, vagy „ezüst” múlt ezen, hanem élet és a halál.   

Ami a gyermekek között bármilyen vallásos cselekményt illethet, arról vagy semmi különösebbet nem tudtak, vagy mindent egyformán ismertek az árvaházban. A keresztény istentiszteleti rendet illetően ugyanazt látták. A zsidó ünnepekről legfeljebb a bibliai olvasmányokból szereztek tudomást. Olyanokkal nem találkoztak, akik az Ószövetség alapján ünnepeltek volna. Semmi olyant nem láttak, hogy bármelyik növendék másként cselekedne a többieknél, amikor imádkozik. Akit pedig az Ószövetség történeteire tanítottak és nem említettek előtte liturgiai részleteket, keresztyén embernek számított.   

A második világháború előtt, alatt és után évtizedekig, a vallásosságnak minden jeléről jobb volt hallgatni. Akár hitvalló keresztyén lehetett az illető, akkor sem igyekezett ezzel dicsekedni, másokat meggyőzni, netán házról házra járni, mint Jehova Tanúi, vagy az Utolsó Idők Szentjei (mormonok). Aki hallgatott, esetleg jelentős tudományos, vagy államigazgatási szerepet tölthetett be. Viszont mindig érzett egy belső késztetést arra, hogy élete belső erőforrásairól színt valljon. Nem dicsekedni akart, nem is vallási propagandát akart kifejteni. Legkevésbé nem tette volna egy kapitalista pénzelésére. Mások javára mondta volna el a titkát annak, ami fenntartotta lelki egészségét egy velejéig korrupt, rosszindulatú, a másik ember gyűlöletére építő rendszer keretében. Más ember érdekében mondta volna el az Örökkévaló kegyességét. Megismertette volna szellemi forrásait, az élet igazi egyensúlyi állapotának titkait. Amikor ezt valaki megtehette, „lelki segélyt” szolgáltatott. Ami az ostromgyűrűben lévő budapestiek helyzetét illette, nekik ott kétségtelenül minden napi igényük volt erre, és a mondott szavakat mindenki komolyan vette. Talán még a nagyon szerény táplálék megszerzésénél is fontosabbnak tartották ezt a fajta „lelki eledelt”. Ha akkor valaki megkérdezte volna a pincékben rettegő embereket, mi lenne a három legnagyobb kívánságuk, bizonyára elmondták volna háromszor: Élni, élni, élni. A rettegő ember számára ugyanis az élet a legfontosabb.

A világháború után valaki csúfolta a keleti frontra vetődött olasz katonákat, akiknek vékony volt az egyenruhájuk, fáztak, összebújtak az előkészített fedezékekben, imádkoztak, sűrűn vetve a keresztet, majd meghaltak az oroszok szuronyától. Furcsa dolog ilyent olvasni, de a hit előny, hogy meg tudjon az ember békességben halni. A legrettenetesebb halálfélelem a bizonytalanságtól van. Maga a meghalás attól már megszabadít. Addig félünk, amíg át nem léptünk a küszöbön.

A front évekkel előbb elhagyta az orosz sztyeppét. A katonák és a páncélosok áttörtek a Kárpátokon, nagy csatát vívtak az Alföldön, átkeltek a Tiszán, és eljutottak Budapestig, sőt Berlinig. A hosszú, véres vonulat a történelmi ókorban lezajló népvándorlás nyomát követte, bár a múlt század derekán nem Róma hatalma dőlt meg, hanem a „harmadik Német Birodalom”.  A Hitler-bunker elé érve tört meg végleg az ellenállás az oroszok előtt. Véget ért a világtörténelem legvéresebb háborúja. Tegyük hozzá millió magyar ember véleményét: „Új világ kezdődött, bár nem jobb.”    

Az orosz csapatok a Gellért hegyet nyugati irányból vették ostrom alá. Kemény tüzérségi támadás után végig nyomultak a lakóházak között, és eljutottak a Vérmezőig. Ezzel az offenzív lépéssel ketté vágták a védők addigi erős védelmét, felszámolódott. Az átállt magyar erők nem képviseltek jelentős harci egységet, de állítólagos létezésüket az oroszok annyira figyelembe vették, hogy az ostrom idején elfogott és kiválogatott német katonákkal szemben irántuk barátságot mutattak, kezet fogtak velük, bár elvezették valamennyi magyar katonát a gyűjtőhelyekre, ahonnan kínkeserves lassúsággal fogolytáborokba kerültek, nagyon messze a Kárpát-medencétől.

A Déli Pályaudvar akkori domborzati helyzete, és a Vár között néhány utcányi szélességű beépítetlen ligetes terület volt a Vérmező az ostrom idején. Nevét tévesen hozzák kapcsolatba a háborúval, mert a térség a 18-ik században kapta ezt az elnevezést. Minden esetre, rászolgált a nevére a 20-ik században is.  A harcok rendkívül hevesen dúltak. Az ostromlók és védők soraiból annyi esett áldozatul, hogy a térség egyetlen hatalmas temetővé változott. A sírokat felnyitották és a tetemeket a köztemetőkbe vitték.

A második világháború szégyenletes jelenségével, a meghódított területeken a katonák szexuális magatartásával, a nők találták magukat szemben. Az erőszakos magatartásnak ez a formája a népek leigázásának „új fegyvernemévé” vált, és a régebbi háborús eseményekhez képest soha nem tapasztalt mértéket öltött. Az ellenség–képben immár nem az egyszerű fegyveres katona tartozott bele, hanem kiszolgáltatott nők is. A harc az ő meggyalázásukkal egészült ki. Mindez olyan súlyosan terhelte a lakásság morális érzékenységét, ami a történelemben semmilyen korábbi ostrom idején nem volt tapasztalható. Az ellenséges katonák régebben szintén hurcoltak el nőket, fiatal leányokat, dívott az emberrablás, és eladták a nőket rabszolgáknak. A magyarországi hadviselés, főleg Budapest ostroma idején a szégyentelen események özönét zúdította a nőkre, bármilyen korúak voltak. A gyűlöletnek, a megvetésnek és a megaláztatásnak ez tudatos „katonai” módszere rendkívül sértette a lakosságot. A késztetése nem szerelmi indítatás, hanem a megszállt nemzet megalázása. A zaklatott nők kétségbe esett menekülése, rejtőzködése, a harctéri események mellett életük legborzalmasabb félelmét, frusztrációját váltotta ki. Menekülés közben a katonák rájuk lőttek. Több menekülő, egyenesen a halálba futott. 

Az ókorban hadbavonult férj, Odüsszeusz felesége  Penelopé a hitvesi hűség és a tisztesség példaképe. Haza várta a harcos férjét Trójából, 20 évig. Gondozta a gyermekeit, vezette háztartását és jól gazdálkodott. A férje  bekalandozta a világot, és a szorgalmas asszonyhoz kérők érkeztek, de ő távolságot tartott, és elutasította őket. Állandó készenlétben állt férje fogadására. Házastársi tisztaságáért becsülték, mindenki tiszteletben tartotta.  

A szerbiai háborúk mutattak olyan szomorú példákat, amikor a meghódított területen élő nőket a katonaság tömegesen meggyalázta. Különösen a szerzetesnőket gyalázták meg. Az aljas viselkedéssel még a római pápa is foglalkozott. 

A szexuális brutalitással a nemi betegségek gyorsan terjedtek a lakosság és a hadsereg körében. Sajnos a kéjgyilkosságok száma szinte naponként ismétlődött. Nagyon sok fiatal nőt az első brutális tapasztalat kiábrándította, gátlásossá és lelki beteggé tette egész életére. Igen jellemző, hogy az 1945 utolsó hónapjainak – egyébként megbízhatatlan statisztikai adatai szerint – az élve szülések száma erőteljesen csökkent.

Állítják, hogy Rákosi Mátyás értesítette a moszkvai vezető köröket, mert féltette a párt tekintélyét a hadsereg könnyelmű erőszakosságától. Óvta attól a legfőbb pártvezetőket, hogy az orosz hadsereg ne járassa le a párt tekintélyét, és ne hintse el a bizalmatlanság magvát a moszkvai rendszer iránt. Csak annyit ért el, hogy a háború becstelen eseményeiről hallgatott a sajtó és a történetírás.  

1989 után dr. Pető Andrea nemiségi tanulmányok egyetemi tanszékének (Department of Gender Studies) tanára váltotta föl a korábbi hősök iránti kötelező tiszteletet, a testies valóság publikálásával. Dr. Pető Andrea értekezett  magyarul és idegen nyelven, írásaiban a nők szemérmességére támadó katonák brutalitását hozta nyilvánosságra. A kicsírázó jövő nem hozhatta el Európában a szép új világot. Fokozatosan elmosódott a házasság iránti hűség, a család tisztelete és az erkölcsös gondolkodás. Tanulságként példának vehetnénk mindnyájan Berzsenyi Dániel néhai magyar katonaköltő sorait: „Így minden ország támasza, talpköve / a tiszta erkölcs, Melly ha ledől, / Róma elvész, s rabigába görbed.”

Kispolgári prüdériának tekintették az óvást, és a háborús évek után, az élet minden területére – alsó fokú iskolába, munkahelyre, egyetemre – betört a szexuális szabadosság. Ezt propagálták, ezt folytatták, a „népnevelők” nem maradt utánuk tisztult etikai üzenetet.                                                                                                                  

Szebeni Olivér

2013. december hó