Elhangzott a telefonban egy legendássá vált mondat egy budai, városszéli házból: „Iván bácsi hozzánk már meghozta a karácsonyfát!” (Azt jelentette, hogy Budapest szovjet körülzárása befejeződött, 1944 decemberében, röviddel karácsony előtt.) A telefonvezeték két vége élt, ami azt sugallja, hogy a posta nem helyezte háborús készültség alá a szolgáltatást. A humoros mondat azt is sejteti, hogy Budapesten el sem hitték, hogy az oroszok bevonulása nem lesz sétagalopp. Meglepő volt az idegen katonák látványa. A védelem fellazult, az ellenség csendben, lopakodva összezárt. A bilincses átkarolást nem bírták sem megakadályozni, sem föloldani. A magyar fegyveres testületek, katonák, csendőrök, rendőrök, nyomozók és pártszolgálatosok, jobban el voltak azzal foglalva, hogy őrizzék a fanatikus hitet a német hadsereg győzelmében. „Iván bácsi” pedig elkezdett rendezkedni Budapesten. Mire mindennel elkészültek, nem sok látványosság maradt a Duna-parton épült szép városban. 

Mindkét hadviselő fél gondolkodásában tetten érhető egy sajátos bizonytalanság is. A pestiek „nyugalmasabb” megoldást reméltek a nyílt ostromnál. Állítólag erre a szovjet csapatok vezetői is gondoltak. Horthy Miklós kiugrási kísérletét figyelembe véve, számoltak az eshetőséggel, a magyar katonaság megtalálja a módját, hogy a várost vértelen küzdelem nélkül átengedje. Berlinben mást gondoltak és Budapestet oda vetették az oroszok lábai elé, mivel a hadvezetés érdeke volt, hogy késleltesse az orosz csapatok rohanását Nyugat felé. Minden mozdítható katonai erőt a keleti frontra csoportosítottak át. Nyugatról csak jöjjenek, de Keletről ne!  

Budapest akkori 800 000 lakosának roppant súlyos próbatétele volt az ostrom. Hiányzott az ellátás, elfogytak a tartalékok, és megszűnt mindenféle szolgáltatás, beleértve a létfontosságú ivóvizet, a gyógyászati ellátást, és az élet számtalan más, természetes feltételét. Napokig nem nyílt arra kilátás a különféle fegyverek pergőtüzében, hogy a lakosság elhagyja a pincéket, óvóhelyeket, és valamilyen élelmet szerezzen magának. 

Az ostrom 50 napja miatt, az életüket vesztett áldozatok, a túlélők szenvedései, az európai hadszínterek városi lakosságának összehasonlításaiban a hosszabban ellenálló városok közé rangsorolják Budapestet. Az „ellenállás” kifejezés használata megítélés kérdése. Többek szerint a német-magyar hadvezetést és Szálasi Ferenc terroristáit nem lehet védőknek tekintenünk. Az „ellenállók” a szovjet hadsereg oldalán voltak. Újabban viszont átértékelik a korábbi vélekedést. A frontnak két oldala van, több nincs. Aki heteken át a pincében tartózkodott, az oroszokat támadóknak tartotta. A szenvedések megtörték, és bármilyen uralom legyen, a fegyverek elnémulását várták, legfeljebb rettegtek a támadóktól és a védőktől is. Nem politikai nézőpontok szerint osztályoztak, a tulajdon életben maradásuk volt előttük a kérdés.      

 

Egészen különös, de nincsen egybehangzó információ az ostrom történelmének lényeges elemeiről. Valóban érkeztek parlamenterek fehér zászlóval, Budapest keleti határára a megadás lehetőségének hírével, és ténylegesen lelőtték-e őket? Tolbuhin marsall több esetben, valóban fölszólította az ostrom alá vett városokat megadásra. Az írás, ami állítólag tőle származott,  két oldalnyi szöveg, megadásra szólítja föl a védők német tábornokát, magyarul. Más belső ellentmondásokat is tartalmaz. Az irat keltezése idején állítólag már megindult az offenzíva. Vecsés határában, ahol a két parlamenter szobra állt, a megfelelő időben a lakosság nem figyelt föl semmilyen katonai eseményre. A szobor helyén évekkel később, filmfelvétel végett rendeztek fegyveres konfliktusra utaló jelenetet, mégpedig tüzérségi beavatkozást. Más szovjet  forrás szerint rövid gépfegyversorozat végzett velük. Az Üllői utat évtizedekig Vörös Hadsereg útjának nevezték, bár vannak kétségek az iránt is, hogy az első támadás iránya az Üllői út nyomvonalában zajlott le. 

Tekintélyesnek mondható publikáció van arról, hogy Budapest ellen a fő erő az akkor peremvárosnak számító Rákospalota és Rákosszentmihály felől támadott (A magyar nép története. Rövid áttekintés, Művelt nép könyvkiadó, Budapest, 1953. 640. old. Térkép.) Minden esetre az sem elképzelhetetlen, hogy a mostani szkepszist fantázia szülte. Röviden szólva tehát Budapest ostroma elkezdődött a pesti oldalon, de annak pontos helye, ideje ismeretlen. Más részletek is tisztázatlanok. 

Igen különös jelenség, hogy a hadmozdulatokat és a kapcsolódó részleteket nem örökítették meg pontosan. A fennmaradt adatokat átszövi egy valószínűsíthető misztikum, epizódokról, hősökről. Ők mindig a párttagság elitje. A védők naplójában sem olvasható más, mint apróbb sikerek, győzelmek, eredmények hírei. Itt az a furcsa, hogy győzelmeik, sikereik ellenére, mindig visszavonulnak. Lehetetlen olyan katonai értékelés, hogy visszavonulnak a mindennapi sikerek ellenére. A hadvezetést nem szokták félrevezetni, elbizonytalanítani történelmi fontosságú eseményekkel kapcsolatban. Az ilyen adatok közlése sem a vesztesek, sem a győztesek oldalán nem jelentenek semmit. A harcászat nem ismer olyant, hogy ne örökítsék meg az eseményeket nagyon pontosan, minden egyes eseményt, percről percre. Már az ókori hadviselésnek voltak előre választott krónikásai. Senki nem gondolkodott soha úgy: „Fő az előnyomulás! Menjünk előre, mert abból lesz a győzelem, nem a ’firkálásból’”. 

 

Budapest belvárosában kemény harcok dúltak minden egyes házért. A haditudósítók megörökítették az ostrom képeit. A már romos Klotild-paloták között felállított szovjet löveget lefényképezték, amint tüzelőállást foglal a felszedett utcai kőkockák és a szanaszét heverő épülettörmelékek között. A Duna felől befelé szegezett céltartással. Akik a kölcsönös tüzérségi harc és a bombázás következtében életüket vesztették, az elhantolásukat sürgősen el kellett a lakosságnak végeznie. Kivitték az épületből, és közvetlen környékében, előkertekben, kisebb-nagyobb tereken kerestek helyet a sírjaiknak. Az ideiglenes helyről a maradványaikat a harcok után kihantolták, és a köztemetőkbe vitték. A tetemek megbízható agnoszkálása, nyilvántartásba vétele a körülményekre tekintettel nem volt kielégítő. 

Egyes katonai leírásokban áll, hogy az ostromló haderő kíméletes volt, mert nem vetett be nehéztüzérséget Budapest ostrománál. Az állítást a szovjet-magyar barátság jegyében gyakran elismételték. 2013. november 21-ikén az Orczy parknál, építkezés közben találtak egy „kibiztosított” (kilőtt) szovjet 116 kilós betonromboló gránátot. Ez a tény cáfolja a kíméletet. Az ostrom utáni látvány teljesen összerombolt városrészeket mutatott. Mindenki kétségbe vonta, hogy állni fog-e Pesten valaha egyetlen ház. Lesznek-e még a parkban játszadozó gyermekek? Élnek-e boldog magyar családok? A magyarság azonban „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után” változatlanul élni akart ezeréves hazájában. Ez az akarat tette leleményessé, és bátorította népünket újrakezdésre, minden baj és borzalmas veszteség ellenére. Az ostrom semmilyen kíméletet nem tanúsított. 

 

A pesti oldal egyik legtöbbet szenvedett része a VIII. kerület volt. Elegáns házai, üzletei, sőt jelentős ipartelepei éppen úgy áldozatul estek a háborús rombolásnak, mint a főváros több más kerülete. A VIII. kerületben állt az ország legmagasabb épülete, a társadalombiztosítási palota: „A nagy O.T.I.”. (Az Országos Társadalombiztosítási Igazgatóság rövidítése.) Magyarul jól ismert és könnyen ismételhető rövidítés. Az akkor magyar építőanyagnak nevezett bauxál-betonból a harmincas években 18 emeletet építettek. A hatvanas években ezt bontották le a mai csonkig, mert az a beton porladó anyagnak bizonyult. A magyaros motívumokkal díszített építmény hazánk lakosságát büszkeséggel töltötte el. A Fiumei út 19 alatti főbejárathoz egy fasor kapcsolja a Teleki tér helyszínét. A harmincas évek magyarságát New York toronyházaira és széles útjaira emlékeztette ez a környezet. A torony több belövést kapott az ostrom alatt, de nem omlott össze, és elég hamar helyreállították. 

Minden kimagasló épület, az említett OTI irodaház és valamennyi templomtorony, tüzérségi megfigyelésre adott lehetőséget, ezért az ostromló tüzérség ezeket vette elsőnek célba. Légitámadások idején szintén elpusztítandó célpontnak tekintették. A templomok megkülönböztető jelzései (kereszt, csillag) szinte az első lövésre lehullottak.  A templomtornyok szakrális rendeltetését a hadviselő felek egyáltalán nem vették tekintetben.  

Sajnos a mentő egységek, kórházak, segélyhelyek sem élveztek kíméletet, mert egyrészről a védők is felhasználták őket fegyverek tárolására, amit tiltott a nemzetközi egyezmény; másrészt éppen ennek tudtával, gyakran estek áldozatul vöröskereszttel megjelölt épületek, fedezékek, orvosok, ápolók, sebesültek. Tüzet nyitottak kíméletlenül az ostromlók a vöröskereszttel megjelölt sebesült szállító járművekre. 

Az orosz csapatokhoz csatlakozó románok erői is részt vettek a VIII. kerület elleni támadásokban. Már a Rákóczi úton törtek előre, amikor váratlan napiparancs érkezett és Malinovszkij marsall átvezényelte a román sereget Vác felé. A románok a dicsőség küszöbén kapták ezt a parancsot, és nehezen vonultak ki a magyar fővárosból. Nagy katonai sikernek tartották, hogy román katonák egy emberöltő alatt kétszer bejutottak a magyar fővárosba.  

Amikor éppen nem dörögtek az ágyúk a maguk módján a román katonák is megtalálták személyes „szórakozásukat” a civil lakossággal. Mondani sem kellene, hogy ez sem volt éppen valami finomkodás. Ha látták, hogy a lakosság egy kisebb csoportban beszélget két-három román katona közéjük állt. Aki tudott valamit magyarul, kérdezősködni kezdett, kevésnyi szókincsével beszélgetést mímelt. Legtöbbször nevetségesnek tűnt az erőlködésük. Amikor a katonák látták, hogy egy pillanatra enged a feszültség a magyarokban, egy katonatárs a vállon lógó, hosszú csövű puska ravaszát meghúzta. A közeli dörrenés megrémítette a beszélgetőket. Nagyon jó viccnek tűnt ez a román katonák szemében.  

 

Az oroszok aprólékos gondjai közé tartozott hadviselésük során egy alattomos fegyver hatástalanítása. Közvetlenül a front elvonulása után választott katonák vizsgálták át a romokat, vagy ha voltak, az épen maradt házakat. Átvizsgáltak mindent, hogy nincsenek-e rejtett aknák a romok között. A napjainkban ismert aknakeresőkkel még nem rendelkeztek, emiatt ez a vizsgálat rendkívül veszélyes lehetett, de minden egyes átvizsgált épületre, akár a még álló falak által határolt egykori lakásokra, épületekre felírták: Akna nincs (Mina nyet). 

Azt viszont minden civil egyénileg tapasztalta, hogy semmilyen fémnek látszó eszközt, ami akár út mentén, szántóföldön, gyümölcsösben, vagy a romok között előfordult, megérinteni, belerúgni, fölvenni nem volt tanácsos. Akár akna volt, akár más, minden hadieszköz életveszélyes volt arra nézve, aki nem értett hozzá. A kíváncsiság a gyermekek között még sokáig a front elvonulása és a fegyverletétel után, áldozatokat szedett.    

 

  Mást is figyelembe kell vennünk a második világháború európai frontjainak ismertetésekor. Nem vetettek be a hadviselő felek biológiai fegyvert, bár tudtak ilyen eszközökről. Mesének bizonyult sok „halálsugár” legenda, szabad téri „oxigénelvonó” eszköz, mint német „csodafegyver”. Harcgázokat sem vetettek be, mint az első világháborúban. Amire még nemzetközi tilalom nem vonatkozott, a nukleáris fegyverek iránti félelem is indokolatlan maradt az európai hadszíntereken. Ezek miatt aggodalom támadt Hitler fenyegető, az új fegyverről mondott beszédei alapján. Bár nem volt különösebb hitele a fenyegetéseknek, egyedül a fanatizmust erősítette.   

A fővárosban főleg a Buda-környéki villákban szállásolt be néhány helyre orosz katona, elsősorban tiszt. Beléptek, és benyomásukat a látottak után rögtön kifejezték: „Burzsuj.” Ismerve a proletariátus szókincsét, senki nem táplált  reménységet magában a rózsás jövőről, ha ezt a szót saját lakásában meghallotta. Viszont nem kellett azonnal a legrosszabbra gondolni. A tiszteknek is jobban tetszett a gondozott, nyugalmas, tisztán tartott otthon. Ilyenkor kitűnt, hogy az uralkodó rendszer ideológiája és az egyéni vélemény között lehet hézag. A beszélgetések is csiszolódtak. Olykor jó tanácsok hangzottak el. Ha tudtak egy közvetítő nyelvet kölcsönösen, akkor a hasznos tanácsokra is sor került a beszélgetések közben. A tanulást igen ajánlották a fiataloknak. Oroszul hangzott el Budapesten a híres mondás: „Tanulni, tanulni, tanulni” (Ucsitszjá, ucsitszjá, ucsitszjá). Személyesen eredetileg kitől származik, ma már vitatják, de akkor ez az új társadalmi rend egyik jelszava volt. Nagyon sok mindenre nézve megoldást adott azoknak, akik valóban szerettek tanulni, vállalták is, akár életük fogytáig.  

 

A társadalmi változások után eltelt két évtized alatt feltűnt, hogy Magyarország valamennyi általános iskolájában legalább négy éven át tanuló minden egyes gyermek felnőtté válván oroszul egyetlen szót sem tud, vagy ha mégis, nem hajlandó oroszul megszólalni. Akiknek középfokú, vagy felsőfokú nyelvvizsgájuk volt, ők sem szívesen szólaltak meg oroszul. Egyetlen volt orosz tanár került elő – aki egyébként (!) nem volt párttag, sőt lelkész fia volt – és hajlandó volt évtizedekkel az orosz megszállás után nyelvi segítséget adni. Egy másik hasonló orosz tanár – aki viszont maga volt lelkész – ha úgy hozta a dolog, még magyarokkal is szívesen beszélgetett oroszul. Ő még hadifogolytábort is látott belülről. Talán volt annyi felróni valója – ha éppen nem több is – mint az egykori iskolásoknak, akik meg sem mukkannak oroszul. Egyszerű ennek az oka: Akit valaki megutált, annak nyelvét könnyen felejti. Az említett férfi nem gyűlölt egy népet, és megtanulta annak nyelvét. Elszenvedett bajait, bántalmazásait megbocsátotta kéretlenül is. Nem általánosított. Az egyébként magas szorzóval járt, minden egyes ember helyett számszerűsítve: 143 millióval lehetett kiszorozni egy fő merítésből a mintát. Egy könnyed legyintéssel elítélni a földkerekség legnagyobb kiterjedésű országának lakóit. Elvetni értékeiket, a nyelvet, a keleti keresztyén tradíciót, és hatalmas kultúráját mind együtt, behajítani valami jókora nagy zsákba. Semmi pozitívumot el nem ismerve, kiterjeszteni mindenre és mindenkire az utálatot. Ismerjük el, balga dolog és annak fejére száll vissza, aki elköveti. Hiszen az orosz nép szenvedett legtöbbet a marxista ideológia miatt, ami egyáltalán nem volt mindenkinek a nézetével azonos. Statisztikailag bizonyított, hogy az oroszoktól, pontosabban ukránoktól a kétszer átvonuló front és a végső nagy roham Berlin alá több áldozatot követelt, a győzelmük ellenére, mint amennyit a legyőzött népek köréből a bombázás és az ostrom követelt. A második világháborúban a Szovjetunió sokkal több szenvedő állampolgára esett áldozatul, mint a vesztes felek körében. Sok minden magyarázat adódik a háború elemzői számára, ha ezt a körülményt figyelembe veszik.  

 

Pentelényi János mérnök, budai lakos ostromnaplóját közölte a Beszélő, 2009. februári száma. A családjával Budán lakott, de a Weiss Manfréd gyár mérnökeként, amíg lehetett átgyalogolt Pestre. Volt annyi lelki ereje, hogy az ostrommal kapcsolatos élményeit feljegyezze. A szörnyű látvány, a véres tapasztalatok, megpróbáltatások és a nyilasok fogsága, a kényszermunkával végzett védelmi munkák mellett, a kritikus napokat és az éjszakákat – kevés kivétellel – betegeskedő gyermekeivel tölthette. Igazi értelmiségi ember lévén a történelmi napokról elsőrendű és teljesen megbízható feljegyzést hagyott egy füzetben. A mindennapi megfigyelés személyes tapasztalatokat közöl, élményeket, keserves pillanatokat, amelyeknek tartalmát nem egy stratéga szemével, hanem az emberi és a lakossági többség szemével figyelte meg, és írta le. A harcok borzalmait akkor is leírta, amikor nagyon kevés embernek lett volna hozzá lelki ereje.  

Miután állandósult a pergőtűz a pesti házak között mindkét fél részéről, a magasabb házak emeletére ágyukat cipeltek föl és azokkal lőtték a támadó szovjet hadsereget, olykor még a repülőgépeiket is. A holttestek száma az utcákon szanaszét hevert. Az orosz katonai gépkocsik áthajtottak a fagyott tetemeken hatalmas zökkenőkkel. 

 

Az úgynevezett városszéli, vagy Attila vonalat a mai „nagybudapesti” településeken kívül alakították ki védelmi célból. Az oroszoknak és a románoknak nem sikerült az első rohammal áttörni a védőgyűrűt, így részben ellentámadással a német-magyar csapatok visszanyerték állásaikat. November elejéig nem kezdeményeztek ezen a részen támadást az ostromlók. Ellenséges légi támogatással elérték, hogy a védőgyűrű meggyengült és a külvárosokból fokozatosan az akkori város közigazgatási határáig jutottak, egyes helyeken a Hungária körútig.

Már akkor látszott, hogy a védők tartalékjai logisztikailag nem állják a várható hosszú ostromot, mivel a lakossági fogyasztás jelentős készleteit a külső védelmi gyűrűn túl tárolták. A harcok során elérésük lehetősége szertefoszlott.

Január derekára a német hadsereget áttelepítették a Dunán, a Várba. A magyarok viszont tömegesen vonakodtak tovább menni és átlépni a Duna vonalát. A háború kilátástalanságára mindenki rájött, de ki nem mondhatta. A katonák meghúzódtak a pesti pincékbe, igyekeztek elkeveredni a civil lakosság között, és remélték, hogy a rájuk törő kritikus időket valami különleges csoda folytán átvészelik. A mikéntje ennek teljesen ismeretlen volt, de egyéb lehetőség híján másban nem bízhattak. Akkor még nem fosztották meg az embereket a keresztyén hittől, a „karmáról” senki sem hallott, de hallottak a Gondviselésről, és volt olyan – meglehetősen sok – aki hitt ebben, nagyon komolyan és egyáltalán nem hitt hiába.   

 

Történelmi forrásaink megegyeznek abban, hogy 1945. január 18-ig lezárult a pesti oldalon az ostrom. A csapattestek különféle közleményei egybehangzóan hozzák, hogy reggel 7 órakor felrobbantották a Lánchidat és az Erzsébet hidat, hogy ne jussanak könnyűszerrel át a Dunán a megszálló csapatok. A Margit hidat teljes forgalom mellett, véletlenül 1944 novemberében robbantották föl. A többit, beleértve a két utolsót a védők tudatosan robbantották föl, nem sokkal egymás után. Akkor nem tartózkodott senki a hidakon, az akciót nem kísérte halálos kimenetelű személyi sérülés.

Az Erzsébet híd láncszerkezetű volt. A két part pillérjének csúcsán  rögzítették a tartólánc-páron függő hídszerkezet teljes súlyát, számítva a várható terhelés többszörösére. A század elején épült a híd, és összekötötte az akkori pesti belvárost a Várral. Egynyílású (mederpillér nélküli) szerkezete a világ egyik legszebb közúti hídja volt. Később Amerikában épült hosszabb egynyílású híd, de az európai elsőbbsége még évekig fennmaradt. Vagyis ez a híd a magyar ipar és tervezés remeke volt. Hazánk világhírnevet szerzett vele, és ezernyi munkáskéz dolgozhatott hasonló kiváló megoldásokon, amíg tehette. Egy emberöltőnyi hibátlan üzemeléssel ért az Erzsébet híd gyászos véget. Tüzérségi gránátok, légi bombák szaggatták föl az úttestet, a híd sérülten is állt. A budai pillért robbantották föl, ami kidőlt, mint egy óriás fenyő, és némán várt az újjáépítésre közel húsz évet Budapest lakóival együtt. 1964 őszén nyílt meg a mostani kábel-híd, jelentős egyszerűsítésekkel, és a budai hídfő kisebb fokú áthelyezésével.

   

Pesten a romok eltakarítása kézi erővel ment végbe, és az oroszok civileket terelgető nógatásával kezdődött. Az ostrom túlélői körében ez a biztatás volt az első, legtöbbet hallható, legelsőként megtanult kifejezés: Dáváj, dáváj! (Gyerünk! Gyerünk!) Elképzelhető, milyen „lendületesen” mehettek munkára az emberek, kiéhezetten, fáradtan, fagyoskodva, legtöbben betegen. Ha tehergépkocsikra kellett szállniuk, teljes bizonytalanság lett rajtuk úrrá, mert soha nem tudták, hol lesz a tehergépkocsi végállomása. A pályaudvarok kétségbeejtő végállomásnak számítottak. Ha vagonokba terelték az embereket, akkor nem sok kilátásuk maradt arra nézve, hogy néhány évtizednél korábban látják viszont a sok szenvedést látott társaikat, családjukat, és vihartól tépett otthonaikat. 

Az elhurcolt polgári lakosság legtöbb tagja abban a ruházatban járta meg a sok száz, vagy éppen ezer kilométert, az épülő városokat, bányákat vagy fegyenctelepeket, amiben elfogták. A ruházat felfrissítése csak „öröklés” útján vált lehetségessé, másként sehogy sem. Az elhunyt testéről vették le a ruhát, aztán elföldelték a holttestet vagy teljesen ruhátlanul, vagy minimális lenge öltözetben. A halottaktól örökölt ruhát nem moshatták ki, erre sem mód, sem idő nem volt. A munkát mindenütt napi 12-14 órában szabályozták, és a legtöbb fogoly azon a helyen dőlt pihenőre, ahol kiesett a kezéből a munka eszköze. A bányákban elviselhetőbb volt a téli időjárás, a termikus grádiens következtében, mintha a felszínen jártak volna a szerencsétlenek.  

A polgári lakosság körében nyomozódtak a német származásúak felől, és ha nemzetiségi lakosságot derítettek ki egyes pestkörnyéki területeken, azoknak a körülményei, ha lehet még fokozni, vagy elképzelni, még sokkal súlyosabbak voltak. 

  

A katonaság, ahogy bírta, úgy adta tudtul a „lusta magyaroknak”, hogy lapátolják el a törmeléket, alakítsanak ki járdát, a tégláról verjék le a maltert és az azonos méretű téglákat rakják össze magasan, megadott sorokban. A fél téglákat külön kellett összerakni. Az utak mentén a fa– és vasgerendákat húzzák félre és rakják össze.  A romok között járható utakat kellett kialakítani. Mivel tél volt, és havazott, elrendelték a járdák rendszeres takarítását. A villamos útvonalát toborzott szakértőkkel, orosz mérnökök irányításával megkezdték helyreállítani. Mivel sem áramfejlesztő nem működött, sem a felső vezeték helyreállítása nem ment elég gyorsan, az első szerelvényekkel a Körúton egy kis mozdony húzta a villamos kocsikat, amelyeket burgonyával raktak meg. Megkezdte működését néhány pékműhely. Óriási sorok által előtte, hogy jusson mindenkinek kenyér. Az üzemekben elkezdődött a munka. A postaforgalom is megindult. A bejáratnál fegyveres őr posztolt. Újra indultak a gyárak, bennük a termelés, fokozatosan kiterjedt minden iparágra. Ha a hadsereg az intézkedéseit nem tette volna meg, és némely esetekben büntető fenyegetésekkel nem kényszerített volna mindenkit, hogy közvetlen környezetükben teremtsenek rendet, akkor még több kára, vesztesége lett volna Budapest lakosságának. 

Egyáltalán nem volt nagy szükség a biztatásra, szinte mindenki belátta, hogy ha vége a harcoknak, az élet feltételeit meg kell teremteni. Ha van rá nyersanyag, pénz, energia, vagy bármi más; vagy ha nincs, akkor is meg kell teremteni az élhető körülményeket. Foglalkoznia kell a lakosságnak, ez az életben maradás egyik fő törvénye. Szép sorban megnyíltak az üzemek. Mindenki fölvette a munkát és igyekezett dolgozni. Nem várt semmire és senkire a budapesti magyar munkás. A befektetések alapja ez a munkakészség volt. Bankra nem volt szükség, a pénz egyébként sem ért semmit. Járulékokat sem kellett fizetni, de dolgozni kellett és lehetett is. 

A társadalmi szerveződés alapjaként lakógyűléseket hívtak össze, mikor már volt valamilyen használatba vehető helyiség, például egy tanterem, Összehívogatták a környék lakóit. Érkeztek szervezők, előadók, akik levezették az úgynevezett „lakógyűléseket”, megválasztották a „lakóbizottságokat”. Gondoskodtak önszerveződéssel vezető tisztségek betöltéséről, és létrehozták a közigazgatási intézményeket, amelyek a szokott társadalmi élet valamennyi idegszálát mozgásba hozták. A társadalmi élet jövője felől lehetett még vitázni, de valamilyen irány szerint indulnia kellett mindenkinek

A Debrecenben 1944. december utolsó hetében megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány a következő év tavaszán Budapestre költözött, és előkészítette a legfőbb államigazgatási szervezet demokratikus megválasztását. Négy párt képviselői kerültek a miniszteri székekbe. A régi székely „lúfő” családból való Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) 11 hónapig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. 

 

A halál és a pusztulás kín-keserves korszakát hazánkban fölváltotta az újjáépítés és a munka korszaka. A háború viszont azután is mindenre ráütötte bélyegét. Igaz, az emberek megtalálták a személyi képességüknek megfelelő helyet, és kialakult az élet sokszínű világa. Akiket a család elveszített a Vöröskereszt nyomozódásai földerítették. Volt, akinek a felnőtt fia elindult, mert azt érezte, hogy az apja él, és valahol egy német városban rátalál. A fiú elindult, odaért, ahol megtalálta a kórházat, amelynek betegeként az édesapja elhunyt, csak néhány nappal a fiú megérkezése előtt. 

Mások, csak évek múlva jutottak haza, de egyszer, váratlanul megjelentek. Otthon alig hitték, hogy „hazaért apa”.  Még arra is volt példa, hogy az itthon maradt feleség új házasságot kötött. Egy szerény, rákoskeresztúri házba váratlanul benyitott a régi házastárs. Melyik házasságot lehetett érvényesnek tekinteni? Roppant gond volt, mivel az évekig életjel nélkül távollévőt az itthon maradt házasfél törvényesen halottá nyilvánítatta, mielőtt újra férjhez ment volna. Folyt a huzavona és a váló pör évekig, de eredményre nem jutottak, hiszen a „halottól” sem elválni, sem vele élni törvényesen nem lehetett. Az asszony a különös helyzetben arra kényszerült, hogy megtűrje otthon mindkét férjét. Mi mást tehetett volna, egyiket sem engedte el, hiszen az egyikhez a törvény kapcsolta, a másik pedig a gyermekei apja volt. Nem is ijedt meg különösebben, amikor a holttá nyilvánított férjével kora reggel találkozott,  – hála Istennek, jó egészségben. 

A háborúnak voltak áldozatai, azokat eltemették, de az életben maradottak sem örvendeztek mindig felhőtlenül az életnek. A második világháború nyomott hagyott a nemzeti és egyéni múltunkban, jelenünkben, de még a jövőnkben is.

 

 

Szebeni Olivér

2013. december hó