Magyarország a „béke szigete” volt. Kezdték példaként együtt emlegetni a semleges Svájccal. Az alpesi ország semlegessége néha már kétséges volt, és aggódtak érte. Magyarországon voltak politikusok, akik az angolszász világhoz húztak, mégis a német-olasz „tengelyhez” csatolták a Magyar Királyság jövőjét. Az 1939-es tavaszi, első bécsi döntéssel váratlanul köszöntött ránk az úgynevezett „ország-gyarapítás”. Csehszlovákiában a határainkhoz közel élő, százezres többségű magyarok falvait és városait visszarendelték az anyaországhoz. Ezt követte minden korábbinál váratlanabb baráti közeledés hazánk és a Szovjetunió között. 1940 tavaszán meghívtuk a frissen szomszédos államot a májusi Budapesti Nemzetközi Vásárra (BNV-re), hogy ezer négyzetméteres pavilonban mutassa be az ország gazdasági életét. Úgy tervezték a helyszínt, hogy a két legerősebb európai birodalom, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió kiállító csarnoka kerüljön egymás mellé.  

Ez a néhány hét volt az, amikor a magyarok felé egész Európa csodálkozva tekintett. Mintha képes lenne ez a kis ország arra, amire a nagyhatalmak nem voltak képesek. Bár egy ország boldogulása nem elsősorban a népesség számától, sem a területe nagyságától, sokkal inkább az uralmon lévő elit politikai bölcsességétől függ.  

Gazdasági téren lehetségesnek tűntek a békés nemzetközi kapcsolatok a Szovjet és Magyarország között. Erre mutatott egy-két bekövetkező esemény. A szomszéd államok iránti területi igény soha nem hozott tartós békességet két szomszédos állam között, hazánk pedig területi igényeket támasztott a szinte valamennyi szomszédjával szemben, amihez megnyerte az akkori német nagypolitika támogatását. Németország viszont a ránk nézve előnyös  támogatásért hadbalépést követelt Magyarországtól.  

Való igaz, az első világháború utáni megszabott határokat egyes nagyhatalmak képviselői is jogtalannak tartották. Különben nem mondta volna Lord Rothermere nevezetes mondását: „Igazságot Magyarországnak!” („Justice for Hungary!”) Csáky Pál szerint: „Trianon rablóbéke volt.” 1920-ban viszont a magukat régóta elnyomottnak tartó nemzetállamok függetlenséget, és a jövő békéjének garanciáit kapták. A két világháború között oksági kapcsolat létezett. Így az első világégésből maradt fenn zsarátnok a második, még borzasztóbb világégéshez. A trianoni békediktátum után nem jött létre békesség, hanem elkeseredés és bosszúvágy a sérelemért (revans). A megcsonkított országok, köztük a legsúlyosabban megcsonkított Magyarország, elégedetlenséget érzett, revíziós követeléseket támasztott. A hitleri terjeszkedési politika a „német élettér” (Lebensraum) világméretű terve ösztönözte csatlakozásra hazánk politikusait. Így vezetett az európai helyzet újabb véres nemzetközi konfliktushoz; ránk nézve két háborúhoz és kettős háborús vesztességhez.   

A leírással ne sürgessük az időt! 1939 májusában úgy látszott, hogy hazánk talán elkerülheti a háborút. 

 

A Szovjetunió a világkiállításon legszebb arcát mutatta. Magyarország valamennyi közjogi méltósága, gazdasági szakemberei, tőkései, politikusai meglátogatták a kiállítást, sőt üzentek „Sztálin úrnak”. A kiállításon osztogatott valamennyi szemléltető anyag egy óriási nyersanyagkészlettel rendelkező ország gazdasági erejét ismertette. Az országot bemutató füzet a kor ipari és mezőgazdasági kapacitásával dicsekedett. Tájékoztatást adott az olajkutakról, a gyárakról, gabona– és gyapottermeléséről. Soha nem látott címerével, amelyben nem oroszlánok, fegyverek, villámok jelentek meg, mint a többi állami jelképeken, hanem békés attribútumok látszottak: Vörös szalaggal átkötött két búzakalász, a függőleges középső tengelyben csillag, földgömb, sarló, kalapács, felkelő és sugarakat kibocsátó nap. Egyeseket az élénkpiros (cinóber) riasztott, a vérre emlékeztetett. Az orosz nyelvben, viszont ezt tartják a legszebb színnek, soha nem jut eszükbe a vér. A „piros” és a „szép”, azonos szótőből ered (krasznyíj = piros, kraszívij = szép). Hazánkban torkollik a Tiszába a Kraszna folyó.  Nevét bizonyosan valamelyik szláv nyelvből vehettük át.  

A prospektusból a díszítésén kívül további rendkívül szimpatikus ábrák mosolyogtak ránk: Fiatal, kitelt arcok, erőteljes férfiak, kecses és szerény asszonyok, érett gyümölcsök, szóló szőlő, káprázatos virágok. Felfelé törő grafikonok, termelékenységi mutatókkal és gyönyörű tájakkal. A hatalmas területű ország elektrifikációjáról, gáz– és kőolajkútjairól szemléltetések és adatok. Dolgos és gazdag társadalom serény világa, egy igazi paradicsom.  

Hogyan képzelte volna el a szemlélő, ezeknek az adatoknak a látványa és megismerése után a büntetőtáborokat, a Szovjetuniót, mint a világ legkegyetlenebb rabtartóját, az úttalan utakat, sártengert, nyomort, éhséget, drákói törvényeket, zaklató végrehajtókat? Pedig mindez együtt igaz: „Mézesmadzag és kancsuka.” A bőkezűen osztogatott prospektuson ezek a káprázatos adatok voltak láthatók, és mögöttük, amikkel nem dicsekedtek, de azok is jelen voltak a Szovjetunióban. Új műfaj született: A propaganda. A két nagy világhatalom: Szovjetunió és a Német Birodalom ezt a műfajt tökélyre vitte. Mi magyarok el sem képzeltük, hogyan lehet két ennyire ellentétes helyzet egyszerre valóság? (Mára viszont tudjuk.) 

Megfelelő propagandával le lehet gyalázni a legjobbat; fel lehet magasztalni legrosszabbat. A jót rossznak, a rosszat jónak lehet mondani, és látszólag akár bizonyítani. Mindez csak agyafúrt szövegezés feladata.   Mindenki fogékony arra, hogy félrevezessék, elhitessék. Mindenkit lehet manipulálni. Akár kivégző osztag elé állítsák az ártatlan embert, azzal a hittel, hogy az utolsó pillanatban úgyis megfordul a kocka. – De nem fordul meg! Ő viszont azután egész bizonyosan nem fog reklamálni. Ha pedig a dráma elég ijesztő, akkor nem lesz ember, aki ne félne egyetlen szóval is reklamálni.  Inkább hisz a parancsnak, mint a szemének. Inkább önkémt igent mond, sem mint kimondassák vele. A propaganda egy ilyen mesterség, és ehhez nagyon ért. 

A népszerűsítő szovjet propaganda sikere teljes volt az 1940-es BNV-én. Igen sokan gondolták, hogy 1919 óta változott a proletárdiktatúra, tanultak a saját hibájukból. Egyrészt új szemlélet alakult ki. Másrészt Európa területének a felét kitevő állam rendkívül gazdag nyersanyaglelőhelyei csábították a nyersanyag és energia igényes német ipart. Amikor egy-két év múlva előre törtek a német csapatok, nem véletlenül a termékeny és ásványi kincsekben bővelkedő déli területeken nyomultak Sztálingrádig. Addig azonban a népszerűsítő orosz propaganda eljutott még a budapesti középiskolák tantermeibe. Nem nyelvtanárok, hanem földrajztanárok beszéde mutatta be az ország területi, gazdasági és kulturális nagyságát. Egy kissé később sorra került a katonai erejének bemutatkozása is.  

 

A cári katonaság Világosnál zsákmányolt szabadságharcos zászlóit a moszkvai hatalom 1941. március 20-ikán visszaadta hazánknak. A jelképes eseményt ők kezdeményezték. Moszkvában adták át, és különvonattal szállították Budapestre. Ezzel a gesztussal szintén igen jelentősen erősítették a  Szovjetunió imázsát a magyarság szemében. 203 hadizászló került vissza nemzeti jelvényekkel, szűz Máriás ábrákkal, amelyekről a magyar közvélemény még csak nem is tudott semmit. A közszemlére tett gyűjtemény láttán hazánk lakossága meg volt győzve a hatalmas Szovjetunió baráti szándékairól.

A legőszintébb hazafias magyar értelmiségiek, áldozatos, istenfélő magyar állampolgárok is szimpatizáltak a szovjet szociális rendszerrel. Bíztak az emberiség iránti jó indulatában, a hatásos megoldásokban. Igazságosabb társadalmat vártak a tanácshatalomtól, sokkal inkább, mint a feudális nagybirtokosoktól. 

 

A német Harmadik Birodalom nagyhatalmi törekvése 1941-ben magával ragadta a kezdeményezést, és sikeres villámháborúja a magyar politikusokat.  Teleki Pál miniszterelnök, a becsületes főcserkész, elvesztette reménységét a fegyveres magyar semlegességi politika lehetőségében. Írt a kormányzónak egy búcsúlevelet, és egy szenvedélyes, drámai vallomást: „Hullarablók lettünk!” Aztán öngyilkos lett. Vannak, akik ezt kétségbe vonják, állítják az öngyilkosság megrendezettségét. Erre viszont nem állt rendelkezésül meggyőző bizonyíték. Az ország a németek csatlósaként bevonult Jugoszláviába. Bácskában, 1941-ben, az úgynevezett „hideg napokon”, nemzetiségi tisztogatást végzett. Elvesztette a „kis antante” államai előtt a magyar lovagiasság nimbuszát, hazánk történelmi mértékű feszültség okozója lett. Egymás után hadat üzent a szövetséges nagyhatalmaknak. A „béke szigete” lángba borult. 

 

A felvidéki keskeny határsáv visszacsatolt területén élt egy szorgalmas kisember. Trianon után bevonult katonának Prágába, mert az új csehszlovák köztársasági elnök francia önkéntesek segítségével fegyveres légiókat szervezett, akik kiképezték a saját, nemzeti hadseregét. Magyarsága ellenére csehül kellett jelentkeznie: „Páni general, vojim Kovač” (Tábornok úr, Kovács katona). Elég egyszerű négy szó mindössze. A férfi tényleges katonai idejét ebben a csehszlovák seregben töltötte le.

A köztársasági elnök két nemzetből álló föderatív államot kívánt, a fiát tette meg külügyminiszterré. Ő az első népszerű elnök, háromszor is megválasztották. Kovács katona látta közvetlenül a díszszemlén, amikor oda utazott a román király és a fia. Utóbbi a háború után lemondott a román trónról és Svájcba költözött. Az idős T. G. Masaryk (1850–1937) köztiszteletben állt. Otthagyta testőreit, azok legnagyobb rémületére, és elkeveredett a prágai piacon, beszélgetett az emberekkel. A nép elégedett volt vele, máig emlegetik. Jó volt a közhangulat Csehszlovákiában, a katonáknak is tetszett minden. Hallgatták a nagyszerű fúvószenét a tereken. A magyar származású katona megszerette a cseh embereket. Csodálta a termelékeny gyáraikat, a virágzó iparukat. Ízlelgette a pilseni sört. Bámulta az ottani Škoda gyárat, ahol gyártottak gyűszűtől mindent, egészen a repülőgépig. Mint lakatos ő is dolgozott abban a gyárban. Látta Kolin 300 gyárkéményét. Az egyik volt a legmagasabb Európában, 360 méteres. Megszerette a vidám, mindig hangoskodó cseheket, a vallása is egy volt velük. Ahogy kezdte megismerni őket, szokásaikat és megtanulta a nyelvüket. Olyan nagy hatással volt mindez rá, hogy akkor még egyszer az életében elment a templomba gyónni. Feltűnt neki, annyira soha nem haragszanak meg, hogy káromkodjanak, vagy szitkozódjanak. A szavait egyenes idézve: „Csúnya magyar szokásnak” tartja a káromkodást, bár olykor maga is megteszi, de mégis elítéli. „A cseheknek nincs annyi ocsmány kifejezésük.” – Mondja. Ha mégis elragadtatják magukat, szitok szavakat a németből vesznek kölcsön, mert a csehek anyanyelvükön kívül általában tudnak még egy-két nyelvet. A franciát viszont „ropogtatják”. Nyugati-szláv nyelvük kemény. A csehet erről azonnal megismerték a legközelebbi nyelvrokonaik is. Magyarnak kiejthetetlen halmozott hangokat fűznek össze, egy betűvel és írásjeles módosítással jelzik: ř (az „er” és a „zs” együtt hangzik).

 

Amikor a bécsi döntés kimondta, hogy néhány kilométerrel beljebb húzzák meg a határt, örült annak, hogy „magyar lett újra”. Hamarosan behívták katonának. Békéscsabai fiatal „tisztecskék” kezdték mondani nekik, hogy nem magyarok ők, hanem csehek. Nem jó katonák, nem eléggé elszánt, halált megvető vitézek. Ők ezt szörnyen rosszallták, és becsmérlésnek fogták föl, hiszen magyarabbak voltak a tisztjeiknél. Némelyiknek közülük szlovák neve volt. Akkor döbbent rá, hogy alig utazik egy országban néhány száz kilométert, máris más népre talál. A történelmük, a sorsuk megosztja őket, és szembe állítja egymással, olyan okkal, amiről nem tehetnek. Senkit sem kérdeztek meg csehnek, tótnak, vagy magyarnak akar-e születni? Mégis fizetnie, sőt bűnhődnie kell azért, amiért annak a nemzetnek a tagjaként jött a világra. Nem fér a fejébe, miért van ez így. Arra viszont rájött, hogy nemzetieskedéssel sehol nincs tartósan béke. Miért nem tanulják meg a népek egymást tisztelni? Senki sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, mert más nyelve, hite, szülőföldje. Föl kellene egymásban fedezni az értékeket. Az adódó ellentéteket nem erőszakos kényszerítéssel lehet elsimítani, csak békességes úton. Semmire nem jó a  gyűlölködés. Ő erre rang, magas iskola és politikai szeminárium nélkül rájött. 

Amikor fölvette a magyar katonai egyenruháját, oldalára tűzte a szuronyt, beleborzadt egy szóba. A rövid szúrófegyver lapján egy vájat volt, iszonyatos névvel: „Vérárok”. Egy pillanat alatt átlátta, hogy mire készült a vájat. Mindent végig gondolt: Döfés, szúrás, vér, halál. Egy ismeretlen ember halála, akit meg kell ölnie, mert nem érti a nyelvét. 

Miután nem akarták, hogy rájuk száradjon a megbélyegzés, hogy csehek, törték a fejüket és kitaláltak valamit. Katonák között ismert dolog, hogy felettese mindenkinek van. Összeállt három egyszerű katona, akik már több mindent láttak szolgálati éveikben, és elmentek az elérhető legmagasabb magyar katonatiszthez. A vendéglőben mulatozott, ők illedelmesen vártak rá. Egy-két óra könnyen telik el mulatással, sokkal lassabban várakozással, gondokkal meg kínosan. Kezdték sajnálni, hogy mire vetemedtek. Fontolgatták, elálljanak-e a panasz felterjesztéséhez, hátha még több baj lesz belőle. Egyszer felállt az őrnagy és meglátta őket. Meg is szólította a csoportjukat. Ők elmondták a hadnagyocskák sértő szavai nyomán esett sérelmeiket. Másnap összehívta az egységet az őrnagy, és nyomatékosan kijelentette napiparancsban: „Itt mindenki igazi magyar!” Semmi többet nem mondott, de ennyi elég is volt.  

 

Volt egy ember, aki a kocsmában mindig felolvasta az újságot. Vettek egyet, és Feri bácsi felolvasta a férfiaknak. Így szereztek tudomást, hogy jönnek újra a háborús nehézségek. „Mindig az én korosztályomat hívták be. Ott voltam katonai egyenruhában, Erdélyben, Bácskában, végül Oroszországban.” Iszonyatos hideg volt, lefagytak a különböző tagjaink, utánpótlás nélkül maradt az egész magyar hadsereg. Százezrek élete volt az ára a keleti kalandozásnak.”

Mielőtt az oroszok Budapestet körülzárták volna a fővárosban szaladgáló kék autóbuszokkal hoztak Pestről az Ipoly partjára egy harcképes, jól felfegyverzett és fanatizált serdülőkből álló csepeli zászlóaljat. Szent László csapattest volt a nevük, és egy magyar százados a parancsnokuk. Félelmetes „villámgéppuskákkal” szerelték föl őket. Beásták magukat az Ipoly jobb partján, és 12 orosz hadosztály előrevonulását két hétig tartóztatták föl. Azután német ellentámadások, páncélos rohamok következtek. Ködgyertyák füstjébe burkolt támadással az oroszokat visszanyomták. A szlovákok riadtan mondták: „Prigyú nyemci jak csorti” (Jönnek a németek, mint az ördögök!). Rengeteg orosz veszett oda. Nekirohantak a folyónak, fejvesztett menekülés közben. A letkési pincesor nappal a magyaroké, éjjel az oroszoké volt. Ott ittak, aztán az ellentámadásban lemészárolták a kábult katonákat. 

A harci cselekmények nyomán rendkívül sok ember esett áldozatul. A holttestek eltemetése, személyazonosságuk megállapítása megtörtént, ha egyáltalán megtörténhetett, de sokszor a lehetséges temetés egyre késett, mert nem volt mindig megállapítható, hogy milyen katona esett el. Legtöbbször a ruházaton lévő fémgombok adtak erre nézve felvilágosítást, de különös, voltak hullák, akik akár melyik sereg fiai lehettek. Ismeretlen katona megjelöléssel kerültek sírba. A faluból kivezényelt sírásók megrendülten távoztak a gyász színteréről. 

Az ipolyszalkai dombok között a tél megnehezítette a motorok indulását, az üzemanyag is elfogyott. A németek a gépeket felgyújtották és otthagyták. A Garam folyó mellé visszavonultak. Ott ismét megrekedt a front 6 hétig. Utóbb mégis győzelemre jutottak a szovjetek. 

A katonaság talált a faluban alkalmas bírót (sztárosztát). Az ő személye körül alakítottak ki bizonyos önkormányzatot. Reggelente összeszedték a megfigyelőiket, hogy megtudakolják, történt-e valami? A falu bíráinak feladatává tették az ott állomásozó katonaság szükségleteinek beszerzését. Lassan megüresedtek a tartalékok, a raktárak, az üzletek. 

 

„Rosszkor születtem, rossz helyen.” Így foglalta össze az életét, aminek legfőbb oka lehetett a szinte elválaszthatatlanul hozzá tartozó szüntelen katonáskodás. Ahol a szorgalmas kisember élt, a folyó jobb partján lévő kis településen, Ipolyszalkán két gyermekével, két iparával és „idegen nemzetiségével”, csendben eléldegélhetett volna, csakhogy mindig beleszól a dolgokba a történelem. Utoljára, kollektív háborús bűnösként átrakták a keskeny folyón semmivel, és a családjával. Ahogy kidobták a hazájából a veszedelmes idegent, a folyócska bal partján rögtön megállt. Nem ment tovább az új hazájában, az első faluban letelepült a magyar oldalon, ahol bőven voltak ismerősei, mondhatjuk barátai. Remélt tőlük egy kis megértést, segítséget.  Hiszen mindenki tudta, a túloldalról jött, ahol ki tudja hányadik őse élt és halt. Ugyan milyen „háborús bűnt” követtek el? Ismerték őket, és számos szívességet kaptak tőlük, pénzügyileg, szakmailag. Most ő Csehzlovákiában ellenség, Magyarországon idegen. Újra kezdhetett mindent, és meg kellett küzdenie a magyarság indokolatlan távolságtartásával. 

A nyolcvanas évek rendszerváltása után gyorsan növekedett a szlovákság nacionalizmusa. Senkit sem ért meglepetés, hogy a fokozatosan lazuló szövetségi állam, a csehek és szlovákok között felbomlott. Elég különös, de a morvákról nem esett szó soha, pedig ők is egy külön nép. Van önálló nyelvük, bár nem túlságosan tér el sem a szlovák, sem a cseh nyelvtől. Van fejlett gazdaságuk, becsületes emberek és van saját történelmük. Sok más tradíciójuk meglepően érdekes a csehek és a szlovákok között.

 

Kovács katona rang nélkül maradt egész életében. Csehszlovákiában a cseh és a szlovák mellett a magyarokat és a németeket nem tartották államalkotó népnek. Három állam polgára volt, noha jókedvéből nem költözött, amikor kellett neki, akkor sem hurcolkodott távolabb a falujától, talán két kilométerre sem. Nem hiányzott neki a rang. Dolgozott paraszti munkában, iparosként gyárban, vagy saját műhelyben. Korosodva, vendéglátó és kereskedő lett. Dolgozni mindig szeretett, örömét találta abban, amivel foglalkozott, nagy igyekezettel végezte mindazt, amit feladatának szánt a mozgalmas élete. Mindent tudott, amit vassal tenni lehet: öntötte, fúrta, faragta, szerelte. Amit kézbe vett, azzal mindig boldogult. Szorgalmas ember hírében állt, de vasárnap nem dolgozott. Vasárnap szünetelt a munka. „Kulturált, sportos életet szerettem, igaz csak kuglizni tudtam.” Elég későn nősült, egy fia és egy leánya született. Mindkettőt fölnevelte, kitanítatta, kiváló orvosok lettek. Már orvos az unokája is. Az élete történetét lassan lemorzsolgató ember büszke rájuk. Elégedett lehet, mert azt mondja: Akadtak gondjai jócskán az életében. Kétszer is nulláról kezdte  az életét. Most többen irigylik, mint sajnálják, de ő jónak látja, hogy így van. Sok nyomorúságot, aggodalmat kihagyott volna az életéből, de ha már túl van rajta, arra hajlik, hogy azok sem voltak hiába. Így egész az élete. 

A határmenti községek közötti kapcsolat élénk, gyakran átjárnak egymáshoz az emberek, a megkülönböztetés azonban nem hogy fogyna, inkább erősödik. Nincs feszült határőrzés, megszűntek a vízumok, a rendőrségi ellenőrzések azokkal szemben, akik egy-két évnél gyakrabban látogatnak a másik „baráti” államba. Ennek ellenére utat, módot találnak az emberek közötti feszültség fenntartására. Lassan ez a családi körökbe is beszivárog, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna. A magyarokat Szlovákiában bármi kár érte, kárpótlást vagy semmit nem kaptak, vagy igen keveset. A nyelvhasználatról a rendelkezések szólhattak kedvezően, annál kevésbé lehetett tapasztalni a lépten-nyomon hangoztatott egyenlőséget. Európa nemzetközisége, a népek kölcsönös megbecsülése vágy és álom maradt. A magyarság iránti barátság apró jelei talán kimutathatók a mindennapok világában, de ennek tényét az bizonyítaná, ha valaki esetleges súlyos sérelmét panaszolná, de a kivizsgálás ezt fogadná el. Nemzetiségi ügy nincs. Amúgy sem lesznek nemzetiségek túl sokáig. 

Nemcsak Európában élnek sokféle nyelvű népek egymás mellett igen rég óta. Még a népvándorlás vetette Európába a legtöbb népet. Mások menekültek a Dunához, védelmet remélve. Hasonló dolgok történtek más kontinensen is, és  összezsúfolódott sokféle ember. A vándorló népeket letelepíteni, a világ tájain kereskedőket termelő munkára fogni éppen olyan nehéz, mint gyárakban ipari termelésre „átnevelni” embereket, akik soha nem hallgattak műhelyben zajt, mert a napsugaras ég alatt inkább pacsirtadalhoz szoktak. Az ilyen átnevelő programok adnak munkahelyet, talán megélhetést, de az emberek életében magatartási és életvezetési változásokkal járnak. Ezek nem feltétlenül kedvezőek a társadalomra. Koncentrálódnak és esetleg súlyosodnak olyan szinten, amire egyetlen szervező elme sem gondolt. Valamennyi közül a legveszélyesebb koncentráció a hadiipar. Fegyvereket gyártani és eladni a legjobb üzlet. Munkahelyeket teremt, extraprofitot termel. A fegyvereket azonban legtöbbször nem ott használják föl, ahol gyártották. A fegyverek eladásához érdek fűződik, és ahol felhalmozódik a hadianyag készlete, a vér is ömleni fog. Valaki nyer a fegyvergyártáson, más pedig belehal.  

Az emberiséget nagyon rég óta tanítják fegyvert forgatni. Hosszú az út a pattintgatott, éles marokkő, a felkötözött nyílhegy, a kőbunkó kezdeti eszközeitől a komplikált korszerű robotgépekig, amelyek automatikusan megsemmisítik a célt. Óriási a befektetés a gyártókapacitás kialakítása, de mind a pusztítás és gyilkosság érdekében. Semmi sem olyan ösztönzi a hiányok és a szükségletek fedezését, minden csak a pusztítást szolgálja. Egy töltény sem alkalmas arra, hogy két téglát egymásra illesszünk vele, de egy vakolókanál alkalmas. Mennyibe kerül az egyik, és a másik? A világtörténelem esemény naptárát mindig a gyilkosok keze forgatta. Az erőszak és a horror adja a „legizgalmasabb” irodalmi témákat, fokozza a tömegszórakozást, a nézettséget. Miközben s másik ember halála szórakozás, a magunké tragédia. Ha valakit kimentenek fenyegető életveszélyből, a megmentője iránt nagyobb tiszteletet és megbecsülés, mint az iránt, aki elvette más ember életét, bármennyi hadikitüntetés fityeg a zubbonyán. Ezzel nem csak ő gondolkodik így, mindenki hasonlóan érez abban a pillanatban, amikor ő viseli a megpróbáltatás súlyos kockázatát, és könyörülő segítségért kiált.

A fegyveres konfliktusok kiküszöbölhetők lennének, ha a fegyvergyártás, mint üzlet, nem érné meg. Elmaradhatna a gyűlölet és az indulatok mesterséges felszítása. A természeti javak iránti elkötelezettség fokozódna. Ha nem vetne az emberiség mindent oda a kegyetlen gyűlölködés fokozására, az ellenségkép kialakítására.    

 

Kovács katona, aki soha nem kapott rangot, vagy kitüntetést, az iskolái után doktori címet, felnevelt egy családot, amelynek tagjai mindezzel rendelkeztek, a rangjukat arany csillagokkal jelezték. Bár erőszakhoz soha nem folyamodtak, békével és jó eredménnyel segítették, gyógyították az embereket, szerették és tisztelték a szüleiket, akiket megfosztott az élet a javaiktól, szorgalmukkal, igyekezetükkel többre jutottak mégis, mint Fortuna kedveltjei.  

Ahogy olvassuk ezt a háborús novellasorozatot, bizonyára eszünkbe jut a nagy orosz író Lev Ny. Tolsztoj (1828–1910) monumentális alkotása, a „Háború és béke”. Csupán annyi köze van ennek és a hatalmas világirodalmi klasszikusnak a mi írásunkhoz, hogy mindkettő a háborúról és a békességről szól. Tolsztoj nem csupán a napóleoni és oroszországi háború viszonyait írta le, hanem hitet tett a keresztyén eszmerendszer iránti hűségéről. Felismerését ebben a bibliai ihletésű mondatában kifejezi ki : „A szeretet az egyedüli és teljes tevékenysége az életnek”. Aki az orosz nép legnagyobb vallási zsenijét annyira  megismerhette, amennyire egy magyar ember egyáltalán képes lehet rá, megtanulhatja az írótól, hogy mindent alárendelhetünk Jézus Krisztus Hegyi beszédének, amint Tolsztoj tette. 

Nem Kutuzov verte meg a francia hódítót, hanem a hit ereje. Nem a kereszt köré tűzött drapériát a francia császár, hanem saját nevének kezdőbetűje köré. Keresztyénségéről nem sokat írtak, önimádatáról annál többet. Az élő hit erősebb mindennél, és legyőzi a világot (vö: 1Jn 5,4). „A szeretet útjában áll a halálnak” (L. Tolsztjoj). 

Milyen ellentétes az emberiség nyomorult háborús koncepciójával, az ellenségei kezére adott Isten fiának szeretete. Az ellenség megnyerésének és minden háborús erőlködés elkerülésének egyetlen eszköze a szeretet. Tolsztoj szeretett, akkor is, amikor a birtokán élt, és javait osztogatta; akkor is, amikor a szibériai fogságban sínylődött.  Hű volt a sokon és a kevésen. Bulányi György szavaival élve, „nagy Jézus-értő volt” (Kézfogás. Program 1993.) 

 

Paradigma-váltásra lenne szükség ahhoz, hogy elszakítsa az emberiség a bosszú, a gyilkosság és a rengeteg háborús szörnyűség meg nem szűnő kaini láncát. Működne ez a szép világ másként is, ha az ember a maga haláltáncát nem járná szüntelen. A két világháború rendkívül sok áldozata legyen intelem arra  nézve, hogy korszerűbb úton kellene előre mozdítani a történelem kerekét, nem vérben, sárban és szennyben.

 

 

Szebeni Olivér

2013. december hó