Interjú egy öreg nénivel, aki a magyar ellenállásból Auschwitzba, majd Lichtenauba, egy lőszergyárba került, ahonnan hazakerült és új életet kezdett.

Hogyan kezdődött az egész, mikor fogták el?

1944 május 2-án buktam le hamis papírok készítése, fényképek retusálása miatt.
Fotólaborban dolgoztam és az ellenállásnak készítettem ilyeneket, mivel könnyen hozzáfértem a technikához. Igyekeztem a képeket és neveket nem megjegyezni, hogy vallatás során se tudjak még véletlenül sem adatokat kiadni.
Férjem munkaszolgálatos volt, így sokszor hazajártam szüleimhez, akik Újpesten laktak a Villamos Művek lakótelepen, a Tó utcában. Én Óbudán laktam.
Ezen a napon a Remiznél levettek a villamosról a nyomozók, de kihallgatás után közölték velem, hogy menjek haza, ezért felszálltam egy Óbudára tartó villamosra. Miután elindultunk, megállították a járművet, majd lerángattak, és szökés vádjával letartóztattak.
Toloncházba kerültem három hétre, miközben többször is átvittek kihallgatásra a svábhegyi Gestapo központba. Itt talpégetéssel és különböző kínzási módszerekkel próbáltak neveket megtudni, de szerencsére nem emlékeztem semmire.
A toloncházban a szintén ott raboskodó prostituáltak ápolták a lábam, többször is segítettek.

Budapestről hová vitték?

Sárvárra kerültem a cukorgyár büntetőtáborába, ez július első napjaiban lehetett. Ebben a táborban együtt éltek, dolgoztak magyarok, románok és jugoszlávok.
Ez már szinte Auschwitz volt. Fenn az emeleten aludtunk, a férfiak lenn, kövön feküdtünk, WC-re nem lehetett kimenni, tartályba kellett elvégezni a dolgunkat és a férfiak levitték, mikor megtelt. Ételt nem nagyon adtak, de "büfé" volt, természetesen némi aranyért vagy egyéb ékszerért cserébe hozzá lehetett jutni egy kis plusz ételhez.
Itt nem sokat voltunk, július közepe felé vonatra tettek minket és elindítottak minket valamerre. A vagonírozás során becsúsztattam jegygyűrűmet az övembe, mint egyetlen megmaradt értékemet, ezt azonban észrevették sajnos. Elvették a gyűrűt és véresre vertek a magyar csendőrök, így indultam el.
A későbbiekben sosem fájt annyira verés, mint amit honfitársaimtól kaptam, nem tudtam elképzelni, hogy magyar így magyar ellen fordulhat...

Merre mentek vonattal és milyen volt az út?

Auschwitz - Birkenauba kerültünk, mint az út végén kiderült. Sokan haltak meg, mire odaértünk, enni, inni a napokig tartó úton nem adtak, persze aranyért és ékszerért itt is jobbá lehetett tenni a körülményeket.
A határon a magyar határőrök még megpróbálták elvenni az utolsó ékszereket egy kis vízért cserébe, de nem tudtunk megegyezni, ez érthető is volt, hiszen nem sokan adták a jegygyűrűket egy-egy pohár vízért.
Miután megérkeztünk egy SS orvos válogatott ki bennünket, én az élők közé kerültem, a gyengébbeket és a gyerekeket azonnal a gázba vitték.
Megkaptuk az egyetlen darabból álló ruhánkat és a fa klumpánkat, a fehérneműket elvették tőlünk, kopaszra borotváltak minket, majd elvittek minket fürdeni. Ez ugyan az a helység volt, amely gázkamraként is szolgált. Ide minden másnap jártunk, szerencsére mindig víz folyt.
A fürdés mellett néhány naponta Mengele szemlét tartott, a szerencsétleneket, akik nem jutottak át a "vizsgálaton" azonnal kivégezték. Nem álltattuk magunkat, tudtuk mi folyik ott és miért mennek éjjel, nappal a kemencék.
Egyik nap láttam unokahúgomat a táborban, de már nem tudtam segíteni neki, haldokló testét egy kocsira dobták és a krematóriumba vitték.
A nap a táborban hajnal négykor kezdődött az első rapporttal, melyet még kettő követett a nap folyamán. Természetesen hiány esetén addig tartott ez, míg meg nem találták az eltűnt rabot.
A kápónk Mengele szeretője volt, egy fekete hajú szép nő. Bár minden szépsége ellenére kegyetlensége felülmúlta az összes női kápóét. Péntekenként gyertyát gyújtott és le kellett térdelni előtte, persze ez is a megaláztatás egyik fajtája volt. Én nem voltam hajlandó letérdelni büszkeségből, ezért ostorral nyakon vágott, melynek még ma is látszik a nyoma.
Aztán július 20-án, Hitler halálának hírére nagy mozgolódás kezdődött a táborban, az őrök féltek, nem tudták mi lesz. Néhány rab fellázadt és a kerítés felé kezdett rohanni. Nekem két balos klumpa jutott az első lágernapon így nem tudtam szaladni, csak menni. Társaim elérték a kerítést, melyről csak akkor derült ki, hogy áram alatt van, sokan haltak meg ott akkor, akivel nem az áram végzett, azt a katonák lőtték le, nekem akkor szerencsém volt, nem értem oda.
Július végén volt az utolsó Mengele-féle ellenőrzés, ezután augusztus elsején 1000 embert vagonokba zsúfoltak velem együtt, hogy Lichtenauban telepítsenek minket, egy lőszergyárba.

Mi volt Lichtenauban és merre van ez a település?

Lichtenau Buchenwaldhoz tartozott, mint tábor és Kasseltől nem messze található. Itt már normális barakkokban laktunk és emeletes ágykban aludtunk. Egyetlen problémát a nagy létszám okozta, mivel 1000 embert küldtek 800 helyett, így nyomorogtunk és volt, hogy ketten aludtunk egy ágyon. Később kiválogatták a betegeket és gyengéket, őket visszaküldték megsemmisíteni, így már 800-an voltunk.
Ruházatunk itt is klumpa és egy egyberuha volt, persze télen is ebbe kellett dolgozni.
A lőszergyár maga egy hegyen volt, ide egy darabig vonattal mentünk, utána gyalog minden nap, télen, nyáron. Az üzembe több helyről érkeztek rabok, voltak köztük franciák is. Ők például sokkal jobb körülmények között éltek és fizetést is kaptak. Engem hozzájuk osztottak be a gyárban.
Megmutatták, hogyan lehet szabotálni a lőszert, hogyan lehet úgy összerakni a bombákat, hogy sose robbanjanak fel. Egyszer egy ilyen miatt lebuktam és a munkafelügyelő elindult felém, de egy francia felkapott egy padot és a védelmemre kelt.
A munka alatt nagyon sokszor volt légi riadó, ilyenkor az SS-ek eltűntek és magunkra maradtunk a gyárban, elbújni nem nagyon lehetett. Én általában a kazánházban kerestem menedéket.
Egyszer egy ilyen riadó során szokás szerint menekültem a kazánház felé, mikor valaki belökött és két vajaskenyeret tett be, majd rámcsukta az ajtót. Ezután minden alkalommal így volt, valaki segített életben maradni.
A gyárhoz télen is ugyan abban a ruhában mentünk, de levettük a klumpát, mert beleragadt a hóba, így mezítláb kellett menetelnünk. A kísérő SS nő ostorral vert minket, egyszer, mikor felém csapott, kikaptam a kezéből az ostort.
Nem voltak ilyenekre felkészülve, meg is lepődött a nő, de inkább visszaadtam neki, mert féltem, hogy lelő.
Később után 3 kolozsvári lány lettek a magyar csoport kápói. Ebédnél gyakran a végére jutottam, így alig maradt valami, persze a kápók igyekeztek a saját embereiknek adni a javát. Egyszer egy ilyen miatt hozzájuk vágtam a csajkámat.
Télen, mikor nem volt mit csinálni, felmentünk a hegyre ásni valamit, bár sok értelmét nem láttuk. Az ebédet ilyenkor felhozták és ott osztották ki. Az oroszok, akik velünk dolgoztak nem kaptak enni, csupa csont és bőr voltak. A velünk lévő kísérő néha adott nekik enni, de amikor ez kiderült, azonnal kivégezték.

Meddig tartott ez, meddig dolgoztak a gyárban?

45 márciusáig, márciusban már nem mentünk fel a gyárba dolgozni. Eleinte meg akartak mérgezni minket a katonák, kértek is mérget a városban élő patikustól, de másnap reggelre az eltűnt a családjával együtt, így nem sikerült a tervük.
Március közepén csíkos ruhát adtak ránk és vonatra tettek bennünket, majd Lipcsébe mentünk. Március 29-től kezdve egy három hétig tartó menetelés kezdődött. Többször éríntettük Drezdát, Lipcsét és az Elbát.
Ez amiatt volt, hogy a kísérőink a nyugatiaknak akarták megadni magukat, így nekünk is velük kellett mennünk. El nem engedhettek minket, mert rájuk voltunk bízva. Megállni nem lehetett, aki leguggolt elvégezni a dolgát, lelőtték, aki lehajolt enni, lelőtték, minden eltűnt emberért öt másik embert lőttek le. Én is az út széléről felszedett növényeken éltem.
Egy nap Wurzenben a barátnőim rábeszéltek, hogy szökjünk meg, nehezen akartam belemenni, de meggyőztek. Egy disznóólba bújtunk meg, de itt dialét kaptam, ebből napok alatt tudtam csak felépülni.
Néhány nappal később francia katonák értek oda a településre, a németek addigra már teljesen eltűntek. Április 26-án ért véget számomra a háború, a bevonuló franciákhoz költöztünk egy kaszárnyába, ott erősödtem fel újból.
Kaptunk enni bőven, sajnos még itt is haltak meg páran, ők egyszerűen sokat ettek és nem bírta a legyengült szervezetük. A barátnőim közül egy beszélt franciául, ő segített nekünk mindenben. Kérték, hogy menjünk velük Franciaországba, de mi haza akartunk jönni.
Nem értették, hogy miért akarunk idejönni, de egyik nap, kikísértek minket az állomásra és felültünk egy hazafelé tartó vonatra.
Mi egy hétig tartó vonatozás után értünk haza, de volt aki a Szovjetunióba került és még ott is el kellett töltenie pár hónapot, mert nem hitték el neki, hogy menekült.
Az úton egyszer várakozás közben egy szovjet kiskatona mászott fel a vagonba. Tudtam mit akar, ezért elkezdtem kiabálni, egy tiszt meghallotta, odajött és előttem lelőtte a katonát. Akkor nagyon szégyelltem magam és még ma is emiatt.
Én június 16-án jutottam vissza Magyarországra, Vác felől jöttünk vonattal. Megálltunk Újpesten, az állomáson neveket kiabáltak, de az én nevemet senki sem kiáltotta, tudtam, hogy apám meghalt.
Beértünk a Nyugatiba, leszálltam a vonatról és órákon át csak üldögéltem, mert nem tudtam mihez kezdjek. Sokan voltunk az állomáson, az emberek nem törődtek velünk, elmetek mellettünk, pont úgy, mint a Sorstalanságban...
Később eszembe jutott, hogy egy unokahúgom itt lakik nem messze, így elmentem hozzá. Otthon volt, beengedett és itt erősödtem föl újból. Húgom szintén szerencsés volt, ő is hazatért.

Nem terveztek később visszamenni Lichtenauba?

1983-ban kezdődött egy program, melyet egy német kutató, egy bizonyos Dieter Vaupel indított. Ennek keretében felkerestek engem és még néhányunkat.
Visszamentünk Lichtenauba és elmondtuk amire emlékeztünk, majd a későbbiekben még két látogatást szerveztek, melyeknek eredményeként három könyv született, melyek összefoglalják az ott dolgozó 1000 magyar rab történetét.

Mi maradt mára a gyárból?

A gyárat nagyrészt lebombázták, még néhány jellegzetes része látszik, de azóta nem nyúltak hozzá.

Mi maradt meg a környező településeken az emberekben?

Az utazások során szerveztek vitaesteket, de úgy tűnt a lakosság felejteni szeretne, nem nagyon válaszoltak a kérdésekre. A barakkokat azóta átépítették, Lichtenauban például az iskolához tartozik már a láger területe.

Mit gondol miért élte túl? Mi segítette ebben?

Sokan mondják, hogy hittek valamiben, hogy támaszkodtak valamire. Én nem hittem semmiben, nem érdekelt, hogy meghalok-e vagy túlélem, nem hittem abban, hogy túlélem, nem érdekelt. Egyetlen dolgot azonban sosem hagytam: hogy megalázzanak, ezt az egy dolgot sosem engedtem, sosem hajoltam meg az akaratuk előtt, talán emiatt. Aztán a háború vége felé, mikor már úgy éreztük, hogy van esély a győzelemre, akkor persze már élni akartunk és mindent meg is tettünk ennek érdekében.

Mi történt a háború után? Visszkaptak valamit az elkobzott tárgyakból?

Semmit. Szüleimnek is volt lakása, nekem is, miután hazajöttem, nem volt semmim, az én lakásomat azóta kiutalták, a szüleimét szintén, újból kellett kezdenem mindent. Pénzt nem kaptam, egyedül a német jóvátételből kaptunk valamennyit, ami ugye járt az ott meghurcolt raboknak. Ennyi.

Milyen volt beilleszkedni, újra itthon lenni?

Nehéz volt, a származásom miatt többször is értek még attrocitások, sokszor egyszerűen az utcán is lezsidóztak. Aztán lassan véget ért ez az egész, újból férjhez mentem és új élet kezdődött.

Köszönöm a válaszokat!

Kapcsolódó linkek

A táborról:
http://www.hlz.hessen.de/index.php?id=144

Térkép a környékről
http://www.stadtplan.net/branchenbuch/results.php?stadtplan=deutschland/...

Az eredeti cikk Krisz tollából 2006.09.11-én jelent meg a régi roncson.