A fővárostól délre, a Duna Kvassay zsilippel zárt holtága több mint egy emberöltő óta szép, csendes vízi világgá alakult. Belesimul a Duna Tisza–közi hátság meszes homoktalajú környezetébe. Általában nem minősül jó termőföldnek. A ráckevei ágat sokkal termékenyebb keskeny áradmányos sáv kíséri. A második világháború előtt virágzott a mezőgazdasági termelés. Az egymást követő generációk egész életükben gazdálkodtak. A fővároshoz közelebbi települések most az úgynevezett alvóvárosok képét mutatják, a gazdálkodástól sok embernek elment a kedve a háború óta.

Ráckevétől délre, a folyó alsó lezárt ága mentén bőven termő a talaj, gazdagabb a mezőgazdasági kultúra, mint a homokon. A lakosság főleg gyümölcsöt termelt. A szőlészet, borászat minősült elsősorban hasznosnak. Az ott élő magyarság régi idők óta egységes tömböt képez, saját tradícióit követi, szorgalmas munkából él. Érdeklődők, jó szívűek és barátságosak. Ahogy ott mondták: „Mögértjük egymást kevés szóbul.” 

A főváros bombázása után a közéjük menekülő, aggódó és rettegő „pestieket” befogadták. Mindenki abban reménykedett, hogy a háborús megpróbáltatások kevésbé veszélyeztetik őket, mintha a fővárosban maradnának. A lakosság lelkes nemzeti öntudata remélte, hogy a területet idegen hadak soha nem hódítják meg. „Mi itt, igazi magyarok vagyunk. Itt kezdődik Magyarország! Idáig mindenütt tót, sváb, kun, jász, ’gyütt–ment’ emberek laknak. Mi magyarok megvédjük a hazát, megállítjuk a muszkát. Majd meglátják…” 

A pestiek ilyen beszédre nem sokat szóltak, de szívesebben hallgatták a dicsekvést, mint egy szikár, magas napszámos-ember szavát, aki másként beszélt. Hosszú ideig volt Szibériában hadifogoly. Miután hazatért, elmondta a tapasztalatait, emiatt kapcsolatba került a csendőrökkel. Állítólag nagyon megverték.

–  Jönnek az oroszok. 

Az egykori orosz hadifogoly jó hangosan válaszolt az aggódónak: 

–  Bár már itt lennének!

A pesti ember megijedt: Jaj, miket mond! Meg ne hallják! Elragadtatja 

magát és mást is veszélybe sodor a hivalkodó vakmerőségével. 

A fogságot járt szikár napszámosnak, az egyik tanító úrnak, ás egy néhány

kisbirtokosnak, de elsősorban a napszámosoknak kedvezőbbnek tűnt az új, igazságos elosztást ígérő rendszer, mint a régi, „az urak Magyarországa”. Az egész világ munkásosztályának, jólétet, felemelkedést ígértek. Elérkeztünk a mesés, új korszak küszöbére. 

– Bár már itt lennének! – Építsen diadalkaput a község!

A napi események körébe tartozó mezőgazdasági munka mellett talált magának mindenki a faluban egyéni feladatot. Nagyon sok szellemi érték volt a falu lakósai körében. Például lakott a szélen egy javakorabeli férfi, Molnár Sándor. Ha csendben volt néhány percig, elfogta az ihlet, és verselni kezdett.  Nagyszerű verssorokat fogalmazott; szótagszámra, időmértékre, összecsengésre, pontosan. Nem csak formailag írt jól, a témaválasztása, a gondolatai is nagyszerűek voltak. Amit mondott igaz volt, ahogy elmondta, választékos és gyönyörködtető. Ismeretlenül a nagytétényi „rímhányó” Romhányi művészetét gyakorolta, de őrá különösebb figyelem soha nem terelődött. 

 

Általános pánik fogta el az embereket, az oroszok közeledésének hírére. Nem mindenki érezte sürgősnek a diadalkapu felépítését. Augusztus végén, egy napon a faluban, szinte minden ház kapuja előtt kocsikra pakoltak és ismeretlen tájak felé indultak a faluból. Gépkocsik nem álltak rendelkezésül, csak lovas fogatok. Ami mozdítható volt a lakásban, megragadták, felrakták és indultak Nyugatra. Érezhetővé vált a front közelsége, az ösztönös menekülés erősödött bennük és csökkent a higgadt mérlegelés. A német ellenállás utolsó szakaszában az európai utakon végeláthatatlan tömeg vándorolt céltalanul az ismeretlenbe.  

A pestiek szintén foglalkoztak a tovább utazás gondolatával. A község bölcs bírója, Tassi Imre másként érvelt. Mindenkinek egyéni döntésére bízta a távozást vagy a maradást, de az ismeretlen, távoli világtól nem remélt több biztonságot, mint a hazai környezettől. A háború a végéhez közeledik, s bárhol érjen, veszélyekkel jár. Hazánk szívében Dömsődön, beilleszkedtünk már. Ő nem tételezte föl, hogy az oroszok gyári munkásokat, kisembereket zaklatnának. Barátságos, kedves és komoly arccal inkább azt sugallta, bízzunk és maradjunk. Ezt a nemes lelkű, bölcs hazafit legnagyobb fájdalmunkra elvesztettük az esztendő utolsó napjaiban, háborús esemény következtében. 

 

Novemberben, a nagyközség egyetlen műútján, le-föl szaladgált Ráckeve és Tass között egy német páncélautó. Magános vezetője fontolgatta, hogy átmenjen-e a ráckevei hídon? Ki tudja mit döntött végül. Másnap a községházára behoztak két piszkos gyalogsági fegyvert. Aki tehette, megnézte. Dobtáras géppisztoly volt, és egy nehézpuska. A fém részeit az orosz gyárban durva reszelővel egyengették. A felületen látszott az elnagyolt munka nyoma. Egy hozzá értő férfi kivette a töltényt, fiókba zárta, a két fegyvert pedig falnak támasztotta. Csak ennyi megjegyzése volt: „Már közel vannak.” 

Naplemente felé két legény, „ünneplősen öltözve” kiment az úton, a falu határába. Egyikük csizmája csillogott-villogott, a másik használt bakancsot viselt. Kezében egy nagy fehér kendőben egy ötkilós kerek, szép kenyérrel; a másikban, egy kisebb kendőben, úgy fél kiló sóval, elindultak az oroszok elé. Szűk félóra után találkoztak eggyel. Mondtak volna neki valamit, a kenyérre és a sóra mutogatva. A katona bizalmatlan gyanakvással nézett rájuk. Az út két felén levő bokrokból egy tucatnyi hasonló szakadt katona ugrált elő, ahányan voltak annyiféle ruhában. Vállukon a fegyver csövét lefelé fordítva valamit mondtak a két magyar fiúnak, ismételgetve egy szót, egyre hangosabban. Nem az volt a baj, hogy süketek lettek volna a fiúk. Az volt a baj, hogy nem értettek oroszul. Teljes volt a bábeli zűrzavar. A kenyérre, meg a sóra néztek. A két magyar legény nyújtotta nekik. Elkapta az egyik és hátradobta. Ott újra elkapták, de leesett a fehér kendő. A sóért már nem is kaptak. Megint azt az egy szót mondták, most már kórusban. Végül a csillogó csizmát lerángatták a magyar fiú lábáról a kapcával együtt, aki rémülten futni kezdett hazafelé mezítláb. November volt, hűvösebb idő, a hideg föld szinte csiklandozta a talpát. A másik legény, hagyva a szép fehér kenyeres kendőt, ugyancsak futni kezdett utána. Az oroszoknak tetszett a jelenet, de nem üldözték őket. A „fogadtatás” után eltelt az egész éjszaka, majd a másnap is, de egyetlen katona sem jött a faluba. 

Az emberek nyugodtan aludtak, főleg másnap. Ám kora hajnalban hatalmas kocsizörgéssel, ordítozással, heves ostorpattogtatással megjöttek az oroszok. Aki kilesett a szobából, láthatta, nem ostor pattog, fegyverekből lőnek az ég felé. Miközben a sok férfi, szürke ruhában, mások magyar, vagy német katonaruhákban, szerb sapkával a fejükön ültek a lovas kocsikon. Ahová benyitottak ott mindjárt találtak valamit. Viszont aki kilépett – mivel elég korán reggel volt – többen hálóruhában álltak az ajtó elé, világos célpontot mutatott. Néhánynak az életére akkor került föl a pont. A közvetlen szomszédságban, a távolabbi tanyavilágban, az a novemberi nap gyászt hozott több családba. Rohantak orvosért, papért. Egy idős orvos ment, a halált megállapítani. Papot egyáltalán nem találtak, valamennyi elmenekült már hetekkel előbb. 

Volt a Vörös Hadseregnek sok amerikai gyártmányú, négytengelyes tehergépkocsija. Az első érkezőkkel nem jöttek, de később szinte mindig azzal közlekedtek. Személyfuvarozásra az úgynevezett Jeep (dzsip) nyitott terepjáró gépkocsikat használták. A lófogatú kocsik közül a festményekről ismert trojka egyetlen egyszer volt látható, akkor már több ezer kocsi haladhatott át a falun. Ritmusosan ügettek az úton apróbb termetű, talán hucul lovak. A magasabb lovak a meghódított területeken lakó gazdáktól származtak. A sokféle egyenruha, a közlekedési eszközök, azt a látszatot keltették, hogy valami horda, nem a dicsőséges Vörös Hadsereg érkezett meg.

 

Egy pékségben segédkezett egy fiatalember. Talán egy évig tanult teológiát, de abbahagyta. Egy „csekista” megtudta valakitől mindezt, és kérte a fiatalembert, legyen ő a falu papja. Hirdessék ki, meg kell nyitni az iskolákat, a műhelyeket és a templomokat. Az orosz tiszt tolmácsa bátorította a bírót: „Ne féljenek! Holnaptól itt rend lesz. Különb rend lesz, mint eddig volt.” 

A községháza egy részét a CSEKA-tiszt (politikai tiszt) lefoglalta a saját irodájának a tolmácsával, aztán elkezdték szervezni a magyar „policájokat”. Vörös karszalagot adtak, cirill betűkkel ráírták, hogy rendőr. Afféle küldönc szerepük volt. Az esetleges renitens katonák elfogása természetesen nem az ő dolguk volt. Az orosz katonák az útkereszteződésekben igazoltattak minden élő embert. A magyaroknál a volt helyi jegyző aláírásával, lényegesebb adatot tartalmazó kartonlapocskák voltak. Ezeket minden civil férfi magánál tartotta. 

A katonák beszállásoltak. Feltűnt, hogy milyen sok a tiszt. A magyarok között egyenruhás, harcoló női katonák szintén ismeretlenek voltak. Az orosz „kufajkák” (hosszában tűzött vattakabátok) alatt gyakran látható volt a katonanők zsákszabású szoknyája. A magyaros élelem és a bor igen kelendő volt. Karórák, jegygyűrűk, jobb ruhák gazdát cseréltek. Ettek, ittak, danoltak a Volgáról, és éltek a jogaikkal. A műveletet „rekvirálásnak” (oroszul: zábiráty) nevezték. Egy szabónál új gazdája akadt a frissen vasalt, elegáns, jól szabott angol öltönynek. A ruha régi gazdája is nagyon várta az oroszokat. Az ünnepi öltöny elvétele után viszont ezt mondta, letörten és nagyon csendesen: „Fiam, nem így gondoltuk…”  

 

Az orosz sereg bevonulását később hivatalosan „felszabadításnak” nevezték. Az események után jóval később mondták így. Azon gondolkodtak a magyarok hosszú ideig, hogy kinek lehetett mindez valóságos felszabadulása. A német haláltáborok szerencsétlen rabjainak és a politikai üldözötteknek kétségtelenül felszabadulást hoztak az oroszok. Bár milyen sokan lehettek a „lágerekben”, azért nem mindenki volt ott. Egy ország elveszítette függetlenségét, területén idegen hadsereg tartózkodott. Hadisarcot törlesztettünk az oroszoknak. Ez lenne felszabadulás? 

Végül rendszeresítették április 4-én a felszabadulási ünnepet. Ez akkor igaz, ha úgy vesszük, hogy a valóság mindennek a reciproka. Lehet éppen akár egy hóhér kezét is dicsérni: Erős, bátor, és határozott! A sorsát, kínjait „humorba pácolva” könnyebben viselő magyarság egy ékezetet tett az „ú” magánhangzóra. Ha még megkockáztathatott több humort, akkor felsorolta a nemzet nagy történelmi veszteségeit: Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás.   

 

Egyik vasárnap délelőtt öt felserdülő gyermekkel a szülők egy templomi éneket kezdtek énekelni. Az udvaron a katonák járkáltak. Mikor ne lett volna nekik valamilyen sürgős járnivalójuk? A kiszűrődő ének hallatán felkapták a fejüket, és mentek tovább sietve. Csak egy kocsis volt kivétel. Nála nem volt oldalfegyver, hanem egy nagy vászonvödör. Senki sem látott olyant soha. Ha víz volt benne, egy ideig csepegett, majd tömítődött és megtartotta a vizet. Az alakja vödör volt, akár a fémedényé. A fegyvertelen katona vászonvödörrel itatta a lovait. Mikor meghallotta az éneklést, letette az edényét vízzel együtt, és bement a házba. Udvariasan kopogtatott az ajtón, ránézett a kis csapatra és széttárta ölelésre a karját: Brát! Brát! (Testvér!) Kiáltotta és mosolygott. Leült közéjük és folytatta ugyanazt az éneket oroszul. Mindenki csodálkozott.  

Egészen különös, szokatlan dolgot mutatott, amikor meglátta a magyarok kezében a szép, fekete kötésű Bibliákat. Felkapta a kezét, ujjával az ég felé mutatott, mondott valamit, bár senki sem értette. Apró iskolás füzeteket vett elő. Bibliai másolatok voltak pontos rendben a ruhája számos zsebeiben elosztva. Elmagyarázta, ahogy bírta: „Itt van lent Mózes öt könyve, egy másik zsebben Józsué, Bírák, Rút.” Sorolta tovább. Feljebb a blúz karján, mellén az Újszövetség könyvei. Saját kezűen másolta füzetekbe az egész Szentírást, körülbelül 1300 oldal apró betűs szöveget. A füzetekben ez a mennyiség többszöröse a nyomtatott oldalaknak. Mondta, hogy náluk nem kapható nyomtatott Biblia, és ő ezért másolta le. A teletömött zsebeiben egy kisebb könyvtár, pontosan 66 könyv zsúfolódott, és azonnal tudta, hogy melyiket hol keresse.

Ilyen orosz katona is létezett! A többiek mondták a bibliás emberükre, hogy ők mások. Volt, aki beismerte, hogy a szülei hívők voltak, de ő Sztálinban hisz. Volt olyan, aki gúnyolta a saját hívő szüleit, mint régimódi, tudatlan, ostoba embereket. Kinevette őket és ízléstelen vicceket mesélt a népes családjukról. A bibliás hallotta a szavukat, de nem nevetett. Nem hordott fegyvert sem, csak dolgozott köztük. Katona volt, nagyon megbízható. Tisztelték és bámulták, ugyanakkor lenézték. Amikor az oroszok a szobában lefeküdtek, általában a párna alá rakták a géppisztolyaikat, de ő megnyugtatta a katonákat: Itt nem kell semmitől tartani. Itt énekelnek a magyarok. A géppisztolyokat egyenként kitámasztották maguk mellé a szoba falához. Az említett bibliás, kint aludt a lovai mellett az istállóban. Mondták, letérdepel a két lova között a szalmára, és sokszor elmondja: Goszpodi pamágáj! (Uram segíts!) 

 

Sokféle nép közül verbuválódtak az ukrán hadsereg katonái. Egyesek rajongtak a halételért, mások ki nem állhatták. Összecsavarták a hengeres kézigránátokat, és azzal halásztak a Dunán. Az utolsó kézigránátba becsavarták a gyújtó szerkezetet, meghúzták, és vízbe dobták. Aztán a víz felszínére került, sérült, vagy elpusztult halakat a csónakba gyűjtötték. Volt köztük nagyon műveletlen, barbár, de volt nagyon finom lelkű ember. Általánosításnak nincs sok értelme. A társadalom integrációja gyakran zár össze eltérő jellemű embereket. Ugyanakkor differenciálódik a társadalom, finomabb szinteken, mint faj, bőrszín, világnézet, hiedelem és jellemesség. 

A községben volt áramszolgáltatás a békeidőben, de a harcok idején nem volt más, mint a petróleumlámpa. A világító olaj vásárlására jegyet adtak, viszont az orosz hadsereg erre a célra motorbenzint használt. A lámpa olaját egy „kanóc” hajszálcsövessége szállította a lánghoz, miközben a kanóc is elégett.  A katonák téli köpenyének alját nem szegték föl, ebből hasítottak két újnyi csíkot, és felhasználták a lámpabélnek. Így is mondták a kanócot. A lakosság félt a benzines megoldástól, tűzveszélyt sejtett, de az oroszok szerint a benzin nem robban föl, ha konyhasót adnak hozzá. Mindenki tudta, hogy a konyhasót nem oldja a benzin. A lámpák alján ült a só feloldatlanul, de nem hírlett, hogy a faluban tűzeset lett volna valahol a lakásokban lámpák miatt.

 

A hadikórházban a tisztek művelt emberek voltak. Viszont csak olyan belföldi emberekkel álltak szóba, akik a kórházban valamilyen munkát rendszeresen végeztek. A dömsődi Hajós–kastélyban rendezték be a kórházat, ott volt a parancsnokság, és a logisztikai központ is egy ideig. Megjelentek a kék–parolinos tisztjeik, akiket valósággal körülvett a félelem és tisztelet. A magyarok nem tudták elképzelni sem, hogy ez milyen fegyvernem lehet. Amikor tudomásukra jutott, hogy a GPU, akkor sem értették teljesen, mi rejlik a rövidítés, illetve a szavak értelme mögött.

Különböző műhelyek voltak a kastély udvarában, és a szomszédos házakban. Fodrászok, szabók, szakácsok, hentesek dolgoztak. Aszerint választották ki őket, hogy értenek-e valamilyen szláv nyelvet. A sereggel tartó szlovákok, a kárpátaljai rutének tették lehetővé az eszmecserét magyarok és oroszok között. A tábori kórházban német nyelvet jól ismerő tiszt is akadt, de ők ritkán kerültek kapcsolatba a lakossággal. A legmagasabb rangú tiszt egy alezredes volt. Előfordult, hogy némelyik katonaorvos a feleségével együtt dolgozott a sérültek ellátásában.  

A helyi közigazgatást szintén megszervezték. A harcoló csapattesttel érkező magyar tolmács nevét nem tudta senki. Ötvenes évei felé járt, csendes, intelligens ember volt. Egyetlen munkatársával mindent kézzel írtak, lila tintával. Főleg cirill betűs, orosz igazolványokat készítettek. Igazolvány (szprávká) szó állt középen, kiemelten. A kiállító a cédula felső jobb sarkán így határozta meg magát: „Uprávlényije szela Demsed” (Dömsőd község elöljárósága). A hitelesség végett a papírt a bíró (sztárosztá) és egy tiszt írta alá. Orosz katonai bélyegzőt ütöttek rá. Ezzel általában bárhová eljutott az illető, és vissza is tért, ami nem volt természetes, a kis papírszelet nélkül. Akadt tehát dolga bőven a tolmácsnak és az írnokának. Budapestre a harcok befejezésének nevezetes napjáig, természetesen igazolvány birtokában sem lehetett eljutni.  

 

A nyugalom a Duna vonalával párhuzamosan húzódó fronton nem tartott sokáig. Újságja, rádiója nem volt senkinek, de azért szájról-szájra jártak a hírek. 1944. december végén a német páncélosok visszanyomták az oroszokat a Dunáig. A támadás hírére idegesség látszott az oroszokon. Éjjel német repülőgépek géppuskái kerepeltek, és teleszórták apró szárnyas bombákkal a környéket. Sok pottyant le a talajra, és ha bármi hozzá ért, azonnal felrobbant. A faluban nem esett el katona, de civil áldozat volt. A kórházba hozták a sérülteket és a halottakat. A katonák keresték a szárnyas robbanóeszközöket, ha nem volt veszélyes, akkor helyben hatástalanították. Más esetben óvatosan elszállították, és valamilyen mélyedésbe hajították, ahol azonnal mind felrobbant. 

A váratlan német támadás az orosz katonaság teljes kapacitását védekezésre késztette, újabb csapattesteket sorakoztattak föl a ráckevei Dunaág mentén. A hideg ellen a géppuskafészkekbe, a havas, jeges lövészgödrökbe párnákat és dunnákat gyömöszöltek, és várták éjjel-nappal várták bennük az ellenséget. Páncéltörő ágyúkat is harcállásba helyeztek.  

A csapatmozgásokra a pesti menekültek elhagyták ideiglenes dömsődi otthonaikat, lényegesen kevesebb csomaggal, gyalog elindultak Kunszentmiklós felé, minél távolabbra a Dunától. A civil menekültek népes csapata egy „útkaparó” (dorogárábocsnyik) házában talált menedéket. A korosabb házaspár befogadta őket, fedél alá jutottak néhány hétre. A csoport a megélhetés alig elviselhető szintjén vegetált, és amikor újra elcsendesedett a harci zaj, visszatértek Dömsődre. Dunántúlon eközben lényegesen előretört a front. Székesfehérvár többször gazdát cserélt. Hatalmas csapatösszevonással megkísérelték a német páncélosok és SS-ek Budapest felmentését. Az erőviszonyok ingadozása ellenére, az ostromgyűrű felszakítása nem sikerült, az oroszok elérték az ország nyugati határait.

 

Azon az őszön gazdag termést takaríthattak volna be a gazdák. A háború azonban megakadályozta az őszi munkák elvégzését. A kukorica, a napraforgó még lábon állt január, február hónapokban. Aki leszedte, saját magának szedhette, bátran. Az orosz katonák találtak egy nagyszerű lehetőséget, amivel nem csak magukon, de a lakosság ellátásán is segítettek. 

Az állam teljes gazdasági összeomlása, minden korábbi működő intézmény megbénulása idején, a nemzet és az egyének rátermettsége, kreativitása a sivár, égre meredező romok között megtalálta a saját útját. Semmilyen irányból nem mutatkozott segítség legfeljebb igény és számos követelmény. Mégis talpra állt az ország. Mindenki munkához látott, eltakarították a romokat.  

1945-ben megjöttek az oroszok. Tudták, hogy minden barátságos gesztus ellenére nem szívesen látott vendégek, ezért tartózkodtak itt „ideiglenesen”  negyven évig. Végül önként elmentek. Mi pedig szegényebbek lettünk egy súlyos történelmi tapasztalattal.  

 

Szebeni Olivér

 

 

2013. november hó