Lassan hetvenöt éve, hogy hazánk hadba lépett. Európa nagyvárosainak arculatán szörnyű sebeket ütöttek az egymással szemben álló harci repülőgépek. Több százezer ember vesztette el otthonát és életét. Volt, aki háborús sérüléseivel a megmaradt éveit rokkantan tengette. A vandál pusztítás nyomán károk estek az épületekben, műkincsekben, az épített környezetben. Maga a természet is sérült. Már csak nevében él az „Erdős Kárpátok”, a háborúban elvesztették természetes takarójukat, lemosódott a talaj, ezért a hegyláncnak ezt a szakaszát inkább „kopasz Kárpátoknak” nevezhetjük, mint erdősnek.

Most mégsem az anyagi károkra terelném a figyelmet. Minden anyagi kár fölmérhető, a legtöbb pótolható, de fölbecsülhetetlen és pótolhatatlan minden egyes emberi élet. Az áldozatokat világra hozó anyák óvták gyermekük egészségét, tündérmeséket mondtak nekik egy szép csodálatos világról. Segítettek az iskolai tanulásban, bátorították őket vizsgák, dolgozatírások előtt, őrizték körülöttük a csendet, amikor a házi feladatot készítették. Betegségük idején virrasztottak az ágyuknál. Miért szenvedtek, fáradtak annyit a gyermekeikért? Egy ostoba és értelmetlen halál lekaszálta életüket az érés előtt. Nem írják le soha a szerzett tapasztalataikat. Nem kutatnak, nem kísérleteznek, bármennyire innovatív és kreatív képességű emberekké váltak volna idővel. Az orvosok, akik meggyógyították, az ápolók, akik dolgoztak értük a kórházban, az életben maradásuk érdekében, mind feleslegesen fáradtak. Kegyetlen kézzel eltépte egy pillanat alatt életük fonalát egy másik ember, aki az elpusztításukban volt érdekelt. Az áldozattal együtt mennyi értéket, emberi szeretetet, szakértelmet gyilkolt meg az érzéketlen bombavető? Elhúzott fölöttük egy kötelék és megölte őket. Soha nem látta az áldozatok arcát, mosolygós szemét. Nem hallották az első, kedves szavukat. Nem vette őket az ölébe, és nem játszott velük a pilóta. Neki csupán a kioldógomb megnyomására kellett koncentrálnia.

Háromféle nép nyelvén hallottam édesanyákat beszélni fiuk háborúban szerzett rokkantságáról. Szép szálas angol őrnagyot kerekes széken tolt az édesanyja egy gyönyörű svájci parkban. A fia doktori címet szerzett mielőtt katonának vonult be. A székben ült, nem beszélt, nem hallott, és nem is járt. Egykori délceg német katona háborús emlékeiről beszélt az édesanyja. A férfi mély letargiában hallgatott. Az öngyilkosságtól szinte minden hónapban az édesanyja mentette meg a féllábú embert. Amíg bírt, mindig sietett, másokon segíteni, ügyeiket intézni. Most csak vánszorog egy pár mankóval. Szürke egyenruhájában fogatot hajtott egy csendes orosz fiú, és reményt vesztve egy szót ismételt: Vojná! Vojná! (Háború!) Néhány méter után, egy német szárnyas aknára futott a szekere és darabokra tört, ő pedig a helyszínen meghalt a lovaival együtt. A harcok után nagy emlékművet emeltek a Balaton déli partján. Egy asszony, az édesanyja, tudomást szerzett a csillagos emlékműről, ahol nyugszik a szeretett fia. Az orosz katona nevét bevésték a fekete márványtáblák egyikébe, cirill betűkkel. Ennyi maradt az anyjának utána, semmi más.

Iszonyatos és kíméletlen a háború mindenkivel szemben.

Ragadjuk meg a pillanatot, és készítsünk egy rendkívül egyszerű számadást:

• Hány év telt el a háború óta Magyarországon?

Közben volt nálunk egy 12 napos „háború” is. Hősöket és névtelen áldozatokat követelt. Sajnos bombát is vetettek a Ferenc-körút egyik épületére. Azután szó szerint független, bár csatlós országként éltünk; úgynevezett szabadságban, demokráciában, de politikai függőségben. Majd átléptünk a szabad világba, de egyre szegényedve. Több helyi háború volt azóta a világon, és a szomszédos államokban sajnos szintén. A nyomai máig meglátszanak. Mindössze hajszálon múlt, hogy Európában az új generáció sok-sok tagja egy véres harmadik világháborúban odavesszen.

Több mint fél évszázada nem volt nálunk fegyverropogás, szőnyegbombázás, nem csikorogtak sem ellenséges, sem „baráti” lánctalpak a földjeinken. A hidegháború, a tartós ellenségeskedés és a világ minden táján föl-föl törő fegyveres konfliktusok újabb hírei emlékeztetnek Jézus Krisztus apokaliptikus beszédére: Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek…ez még nem a vég (Mt 24,6).

Némely esetben úgy tűnik, mintha egyeseknek mégis hiányozna a háború. Új ellenséget kreálnak itthon az országban. Egymás torkának ugrunk, mint a vadállatok. Igaza lenne a „nagy kormányosnak”, hogy minden időkben kellenek háborúk, küzdelmek és harcok? Ez az élet természetes rendje. Ezt tartotta Mao Ce Tung, akinek élete 83 éve alatt forradalmak, háborúk perzselték fel a hazáját. A tüzeket hol mások, hol ő maga gyújtotta. Mintha tanult volna a neki távoli Európa múltjából: „2Ha béke van, készülj a háborúra”. (Ahogy Iulius Caesar ajánlotta az ókori Róma terjeszkedésének kezdetén.)

• Belesodródunk a sorsszerű háborúskodásokba.

• Igaz lenne ez?

Ha az úgynevezett „kisembereket” kérdezzük, úgy fognak felelni, nekik a

háború egyáltalán nem hiányzik, mert ők a háborúba csak a bőrüket viszik. A háború egy-egy hatalmi tömörülés vagy intézmény érdeke. Őket kecsegteti a diadal. A háborúkért a mindenkori hatalom gyakorlói a felelősök. A monarchiában és a köztársaságokban egyaránt volt olyan társadalmi réteg, amelyik a háborún nyert és gazdagodott. Személyi veszteségtől nem tartott. Mások élete és vére árán, kincseket halmozott föl. Nem Isten csinálja a háborút, még csak nem is a belegyezésével történik. A háború intézményesített gyilkosság, az ember gyalázatos bűne, és mérhetetlen gonoszsága.

Híre ment a második világháborúban, hogy érvényesül egy sajátos törvény, az adok-kapok elve alapján: „Aki engem bánt, azt én is bántom.” – Talán ezekkel a szavakkal fogalmazhatnánk. Öreg katonák elmondták, hogy a partizánokkal kiegyeztek Nyugat-Ukrajnában. Megmondták, hogy hol járnak a partizánokra vadászó magyar katonák. A partizánok is megmondták, mikor jönnek, és mikor mennek. A „vadászok” jöhetnek előbb és utóbb. Így is történt minden. A partizánvadász és társai senkit nem öltek meg, és ők is épen hazajöttek a frontról.

Magyarországon fejlett aviatika volt, nagyszerűek voltak a sportpilótái. A Dunai Replőgépgyárban nem gyártottak bombavetőket. Amikor Belgrádot támadták a német bombázók (1941. április 16-ikán, és 17 000 ember esett áldozatul), nem volt magyar repülőgép a támadók között. Még kevésbé nem mentek magyar bombavetők a távolabbi szövetséges államokba pusztítani. Mégsem irgalmazott és könyörült rajtunk senki a háborúskodásban. A „kiugrási” kísérlet is hamvában holt.

A német Donau-rádió, a londoni BBC és a moszkvai rádió propagandája versengett a hallgatóság rokonszenvéért. Ettől az időtől kezdve tanulhattuk meg, hogy a hírek tartalmát nem a tényleges esemény adja, hanem a közvélemény alakításának szándéka és a politika. A hazudozás és a megtévesztés a retorika részévé vált. A német propaganda a magyar lakosság tetemes részével elhitette az „új fegyverek” hírét, amelyek még akkor is meg fogják fordítani a hadi helyzetet, ha arra már semmilyen tényleges kilátás nincsen.

Az embereket lehet manipulálni, amíg van hazug ember, és van, aki a hazugságot elhiszi. Senki sem figyelte meg az emberi elmében lezajló biológiai folyamatot, mit csinál az agy, ha a fogalmak tartalmát tudatosan megváltoztatják (a keveset soknak, vagy a rosszat jónak), vagy éppen kontrollálják az emberek gondolatát. Ha ezzel is tisztában lesz egyszer az agykutatás, és képes lesz egy „állami illetékes” befolyásolni mások gondolkodását, az még a világháborúnál is becstelenebb korszakot nyit majd a történelemben.

Voltak-e valóban új fegyverei Németországnak? Képes lett volna a megroggyant német hadiipar megújulni és talpra állni? – Talán igen, talán nem. Minden esetre a bombázások megtörték a „villámháborút” (Blitzkrieg).

Az új fegyverek feltételezése nem volt teljesen légből kapott. A drága hadianyagot ésszerűbb és hatékonyabb fejlesztéssel cserélték le. Rájöttek, hogy egyes emberek harcképtelenné tételéhez nem kellenek mázsás bombák, egy kevés TNT is elég. A légvédelmi lőelemek automatikus fejlesztése elérte az egyes lövések találati pontosságát, a roppant sok lövés esetleges találata helyett. A német hadsereg nagy fémköpenyben ledobott és a felszín felett kinyíló tartályból kézigránát nagyságú szárnyas bombákat szórt az ellenséges gyalogság útjába. A dobtáras orosz géppisztoly találati pontosságát a német kézifegyvereké sokkal felülmúlta. Végeredményben a rakétafegyver (V1 robotrepülő és V2 rakéta) volt a legkomolyabb német új fegyver. Nagyon sok robbanóanyagot vittek célba. A műbenzin, és számos más pótanyag mérsékelte a németek elszigeteltségéből keletkező hiányokat. Állítják, hogy a nukleáris hadianyag kifejlesztése is küszöbön állt. Ezt az is valószínűvé teszi, hogy a háború után a német fizikusok Amerikában folytatták a kísérleteiket, két atombombát állítottak össze, és Japán ellen bevetették. A németországi kísérleteket viszont a szovjet hadsereg előretörése véglegesen lezárta. Az is igaz, hogy versengés volt a szövetséges haderőkön belül. Ezt Hitler túlértékelte, és várta, hogy Németország területén egymás ellen támad a két erős katonai hatalom. Akkor már mindenről lekéstek a németek. W. Churchill fultoni beszédére l946 tavaszán került sor. Azt már nem élte meg a Hitler.

Budapest háború előtti (belső) kerületeiben, a bérházak alatt mindenütt szenespincék voltak. A téli tüzelőtároló helyiségeket könnyen átalakították óvóhelyekké. A bérházak lakossága oda menekült előbb légiriadó esetében, a körülzárás után az ostrom teljes idejéig. 1944-1945 telén amúgy sem volt fűtőanyag, a pincékben helyet szorítottak az ott lakóknak. Családonként berendeztek egy-egy rekeszt, fekvőhelyeket alakítottak ki, és gondoskodtak a zord pincehelyiségek elviselhetővé tételéről. Kijelölték az elsősegélyre alkalmas pontokat, és az önkéntes mentőket. Egy-egy orvos nagy kincsnek számított. Ők is magukkal vitték a pincébe a legfontosabb eszközeiket és gyógyszereiket. Élelemmel, ivóvízzel, kötszerekkel látták el az óvóhelyet. Akinek rádiója volt, levitte magával, hogy tájékozottabb legyen. Bár a rádiókat akkor telepről nem tudták működtetni, az áramszolgáltatás pedig hamarosan megszűnt.

A régi, budapesti bérházak építkezési módja előnyös volt óvóhelyek kialakítására. A robbanások következtében hirtelen lezúduló óriási terheket megtartotta a boltíves födém. Az égetett téglákból rakott kerekded boltívek a vastag, masszív falakkal tartós épületi szerkezetet képeztek. Erősebbek voltak, mint a vasbetongerendák. A háborús próbák igazolták a boltív előnyeit. Emellett a régi bérházak pincéiben sok kis helyiséget határoltak el széles falakkal. Bármely irányból érte a falakat a hirtelen föllépő terhelés, mind a boltív, mind a szendvics-szerkezet ellenállt. Ha a falazat kötőanyaga gyengének is látszott, a boltív erővonalai tartósnak minősültek. Egy mai tízemeletes házgyári épület pincéi nem lennének ennyire erősek.

A régi pincék szellőzése érdekében a járdaszínt fölé kisebb ablakok nyíltak. Az óvóhelynek ilyen közvetlenül szabad térre nyíló ablakokra nem volt szüksége. Erős vaslemez ablakfedőket készítettek, külső zárakkal, és még egy téglafalazatot húztak az ablakok elé. Ezeken keresztül menekülő út vált nyithatóvá. Az ablakok helyét főleg az utcai fronton fehér festéssel megjelölték, feliratozták. Széles csíkok mutatták, hogy a talajtól milyen magasan, jobbra, vagy balra van az ablak. A mentés tehát ebből az irányból, az utca felől kezdődött. Miután a legtöbb esetben a felsőbb emeletek romjai lehullottak a járdára, kupacot képeztek az óvóhely fölött. A bennszorultak külső mentés nélkül nem remélhettek szabadulást. A mentés lehetséges kezdete szintén problémát adott. Mivel a harci cselekmények elhúzódtak, a mentők megvárták az alkalmas időt. Emiatt viszont az óvóhely fogságában lévőknek válhatott a helyzete egyre súlyosabbá.

Akinek senkije nem volt Pesten, távolabbi országrészekből menekült, befogadták a lakóházak pincéibe. Különböző okból bujkáló emberek húzták meg magukat, főleg fiatal nők. Ha nem ismertek az emberek valakit, nem tudakozódtak felőle, inkább segítették. Kivetkőzött szerzetesek, szerzetesnők, katonaszökevények, hamis papírokkal bujdosó zsidók találtak menedéket a pesti óvóhelyeken éppen úgy, mint az ország más városaiban. Az akkor ismert egyházak vezetői közül többen vállalták az életveszélyes kockázatot, hogy védtelen embereket rejtegessenek nem csupán a nyilasok és németek elől, hanem később az orosz katonák elől is. Ennek nem a humánum hiánya volt a kizárólagos oka. Sokkal inkább az orosz (vagy bármilyen szláv) nyelvismeretének a hiánya. Minden esetre idegen katonákkal kevésre ment az, aki a mai elnevezés szerinti a „testbeszédre” szorítkozott.

A pincékbe húzódók kifogytak a készletekből. Az inzulin beszerezhetetlen volt, és a cukorbetegek sorra exitáltak. A pincékben be kellett rendezkedni önálló világításra, mécsekkel, gyertyákkal, és petróleum–lámpákkal. Ezek is elfogytak. A koromsötétben a harcok zaja lehallatszott. Amikor már a vízellátó hálózat sem működött, a földbe ásott nyomóvezetékek legmélyebb pontjáról szivárgó víz nyújtott minimális segítséget. Az emberek végszükségükben olvadó hólével oltották szomjukat.

A sorházak óvóhelyeinek közfalát áttörték, így egész utcasorokban átjárhatóságot hoztak létre a föld szintje alatt. Kétségtelenül jó– és rosszindulatú emberek lepték meg az óvóhelyeken szorongókat. Nyilas pártszolgálatosok vonultak végig az óvóhelyeken, dübörgő csizmáikkal; majd a szürke egyenruhás orosz katonák, keresték a német, vagy magyar katonákat az óvóhelyeken. A „közbiztonság” őrei az elfogott emberekkel nem sokat teketóriáztak.

Egy ilyenféle hosszú pincében őriztek kikeresztelkedett zsidókat, menekült nőket Győrben. Apor Vilmos püspök személyes védelmébe vette őket, amikor orosz katonák hatoltak a püspöki palotába. 1990-ben kiderült, hogy Apor Vilmos a „szegények püspöke” volt. Nem egyházi, hanem szekuláris sajtó hozta a hírt, hogy a püspök vértanúhalált halt. A római katolikus egyház szentjei sorába emelik az erdélyi származású püspököt, Apor Vilmost.

Az egyik több emeletes gyár üzemének tetőzete fölé nyúló, az alapzattól vasbetonra helyezett egyszemélyes megfigyelő állást (bunkert) alakítottak ki. A csúcs építése kerek, boltíves, keskeny kémlelő nyílásokkal, ajtó nélkül készült. Feljutni belső csigalépcsőn lehetett. A légitámadások idején a támadók hamar fölismerték a jellegzetes építményt, bombázták, lőtték, de a háború után évtizedekig állt, számos kisebb sérülése ellenére.

Bármilyen jól megépített óvóhely sem adta meg a tökéletes biztonságot. Ha a pincéből a légitámadás után az emberek kivánszorogtak, a romos városrészben még az utcák helyét sem találták. Tájékozódni is alig bírtak, hiszen eltűntek az ismert tájékozódási pontok. Időbe került, hogy a lakóhely és a munkahely közötti gyalogos közlekedés létrejöhessen. Alig volt bármilyen értelme a túlélésnek a puszta léten kívül. A romokat a közlekedés érdekében el kellett takarítani. A gerendákat össze kellett rakni, a téglákat deponálni, a használható épületrészeket meg kellett közelíteni, és a használhatatlanokat meg kellett jelölni, hogy a biztonság érdekében elkerüljék őket az emberek. Mindezekhez nem volt elég idő, hiszen a következő légitámadás réme minden egyes pillanatban újra fenyegetett. A városi ember élelmiszerét boltokban kaphatta meg. Az üzletek viszont sorra bezártak. Nem volt beszerzési hely, beszállítás. Semmit sem adtak az élelmiszerjegyekre. Nem volt mit.

A nagy gyártelepeken is voltak óvóhelyek, és a mentés is jól meg volt szervezve. A gyári munkások biztonsága, számított a másik ember becsületességére. A hadiüzemek óvóhelyén többségben munkára fogható nők mentették, ami menthető volt, a puszta életüket. A zsúfoltság, a bezártság, az elhasznált levegő, esetleg a sebesültek kínlódása, nyögése, nehezítette az óvóhelyek lakóinak helyzetét. Az anyák behurcolták kisgyermekeiket, akiknek rémüldözése, váratlan életfunkcióik mind hozzájárultak a „bunker” belső viszonyainak alig elviselhető állapotához.

Amikor nincs semmilyen törvény, erkölcsi gondolkodás, csak rémuralom van, kiszolgáltatottság, gyász és sajgó sebek, olyankor mindenki sérül. A háborús körülmények súlyos emberi anomáliái közé tartozott mind a civil férfilakosság, mind a katonai csapatok tagjainak szexuális magatartása. A kiszolgáltatott nők sorsa szánalmas volt az óvóhelyeken, vagy az utcákon. Mindig akadt valamilyen fegyveres, aki „nem bírt magával”, rájuk támadt és zaklatta őket. Az életellenes, háborús körülmények eltörölték a normális emberi viselkedés ésszerű, erkölcsi korlátait és felszabadították az állati ösztönösséget. Nagyon sokszor áldozatul estek a „gyengébb nem” tagjai, amikor élelemért vagy ivóvízért elhagyták a helyüket. Viszont előfordult, hogy felvillant a gondviselés különös csodája.

Sári távolabbi országrészből sodródott Pestre gyári munkásnőnek. Légiriadót jelzett a szirénák üvöltése. Mindenki lement az óvóhelyre, és a tömeggel együtt ő is. Kívülről rájuk zárták az ajtót. A még védett területnek tekinthető ajtó egy-két lépésnyi előterében álldogáló őrszem belső kopogtatásra ajtót nyitott és intézkedett. A légitámadás célpontja távolabb lehetett, amit érzékeltett a tompa robbanás és az ágyúszó. Viszont az óvóhelyen állandó morajlás fojtotta el még a hangos beszédet is. Sári amúgy sem kívánt senkivel beszélgetni, a falnak támaszkodott, és elővette a kis Bibliáját. A gyér fényben olvasgatott. Ami a szeme elé került, isteni üzenetként fogadta. Sorra jöttek a bátorító, vigasztaló sorok. Jézus Krisztust menekülésre szólították föl az olvasott szövegben: „Menj, távozz el innen...” (Lk 13, 31/b). Sári ezt úgy értelmezte, hogy neki az óvóhelyről sürgősen távoznia kell. A szent szöveg összetételéből ez egyáltalán nem következik, de ő ezt ott és akkor így értelmezte.

A kijárat elé lépett, kopogtatott belülről a nehéz vaslemez ajtón. A kinn strázsáló munkásnő kinyitotta, és kérdezte, hogy miért jönne ki. Ő egyszerűen felelt: „Ki kell mennem!” Az őrszem kinyitotta az ajtót és kiengedte. Sári a légitámadás dübörgését ezután még riasztóbban hallotta, mint eddig bent, de bátorságot vett és a néptelen gyárudvaron cél nélkül elindult, egyre távolodva a korábbi tartózkodási helyétől. Hirtelen repülőgépzúgás támadt és az üzemre bombát vetett. Sűrű porfelhő keletkezett az épület törmelékből. Hamarosan megtudták, hogy az óvóhely beomlott, rengeteg volt a halálos áldozat. Ő még idejében kiment, kikerült a romtávolságon, és életben maradt.

Ez nem volt „történelmi esemény”. Nem fordította meg a hadi helyzetet, nem írták tankönyvbe, nem jelentette a rádió. Olyan nagy jelentőséget nem tulajdonított más senki az egésznek, mint az a személy, akivel mindez megtörtént. A magányos, veszélybe sodródott egyénnek a megmenekülés csodája felejthetetlen maradt, és az egész életére meghatározó. Azt, hogy miként élte túl a biztos halált, soha sem felejtette el. Bizonyosságot nyert a Gondviselésről. Vasárnap, két légiriadó között elmondta mindezt hívő társainak, akik vele együtt köszönetet mondtak Istennek a megmeneküléséért.

Szebeni Olivér