Juta-dombok

Légiriadó

A front 1944 tavaszán minden irányból közeledett a Duna felé. A szövetséges légierő kifejlesztette nagy hatótávolságú gépeit, hogy mélyen a frontok mögül elérje a németek és a csatlósállamok nagyobb városait. Leszórták bombaterhüket és visszatértek támaszpontjaikra. Kényelmesen kiszámították a rendszeresített támadások idejét, még talán néhány hónap kegyelmi időt is adtak Budapestnek. Az ország helyzete a német csapatok márciusi bevonulása után elkerülhetetlenül valószínűvé tette a légi csapásokat. 1944. április elsejével a Magyar Királyi Honvéd katonai parancsnokság intézkedésére a fővárosi iskolák megszüntették a tanítást. Budapestről és a nagyobb vidéki városokból a szükségesség figyelembe vételével megkezdődött az evakuáció.

Rómát az olaszok nyílt városnak deklarálták, hogy megmentsék történelmi értékeit, és ennek mintájára szó volt egy ideig Budapest nyílt várossá tételéről. A lakosság előtt megvillant az utolsó reménység. Sajnos azonban nem kerülhette el az ostromot, a magyar fővárost Bécs érdekében prédának vetették.

A második világháborúban a légitámadásokkal új fejezet nyílt a hadviselések történelmében. Már az első világháborúban vívtak repülőgépekkel légi csatát, sőt előfordult bombavetés, de azok a csaták eltörpülnek ennek a fegyvernemnek a második világháborús alkalmazásához képest. A légitámadások a katonaságtól a csecsemőkig mindenkit támadtak. Nem lövészárkokban, terepen dúlt a harc, hanem távoli, kizárólag repülőkkel elérhető városok ellen. Jóval korábban megjelenik teljes szörnyűségével a légi háború, mint a gyalogság eléri a megszállandó településeket. A légi támadások a tömegközlekedést, a működő ipari termelést és az utánpótlást (logisztikát) bénítják meg. A középületeket, és a lakásokat romba döntik. A kulturális emlékeket szétszúzzák, felmérhetetlen károkat okozva. A repülőgép elkészítése, a ledobott pusztító eszközök, maga a felhasznált üzemanyag roppant költséget képez a támadó félnek. Ahol pedig a pusztítás végig vonult, a károkról szinte nem lehet összegszerűen beszélni.

Az Egyesült Államokban egyszer elkiabálta valaki, hogy milyen gazdag állam: „Jut a pénzünkből ágyukra és vajas kenyérre”. Mostanában úgy tűnik, fogynak a készletek náluk is. Gazdasági válságok generálódtak. Kimerültek a bankok és a gazdasági válság mindenhová eljutott. – Sajnos hozzánk is.

A Juta–domb lakatlan és mezőgazdaságilag hasznosítatlan vidék volt. Nyugati széle a Dunaharaszti felé közlekedő HÉV vonal. Mielőtt megépült volna a helyközi villamosvasút, a csepeli Kis-Duna partja volt a terület nyugati széle. Az észak-nyugati bizonyára Soroksár-újtelep. Délről Soroksár, Pestszentimre, Vecsés képezték a futóhomokos vidék természetföldrajzi határait.

Ezt a területet a város terjeszkedése éppen úgy eltörölte, mint a vele Kelet felé szomszédos Kakastó nevű tanyacsoportot. Kakastó mezőgazdasági művelésre alkalmasabb volt, mint a Juta–dombok. Ez a terület ritkás, hiányos akácerdővel, gyomnövényekkel fedett dombok vidéke. Most a beépítések után, nehéz pontosabban behatárolni a Juta-dombokat. Eltűnt a HÉV ráutaló megállóhelye is. Egyesek mégsem ezt tekintik az „eltűnés” okának, hanem egy 1956-os eseményt. Kilőttek ott egy orosz tankot, és jónak látták a területről elfeledkezni. Ez nem elképzelhetetlen, hiszen az akkori idők vezetői mindent politikai nézőpont szerint mérlegeltek, döntésüket hűségesen a központi pártbizottság véleményétől tették függővé.

A jutagyár emlékezetem szerint Erzsébetfalva (később Pestszenterzsébet) lakóinak jelentős munkaadója volt, bár nem volt a legjobb hírű munkahely. Az egykori zsákgyár telephelye szinte azonosíthatatlan. A gyár elnevezése jó ideig egy futóhomokos, szeszélyes, széljárta domboknak kölcsönözte a nevét. Az egyre nyújtózkodó, városi építkezés egyengette el a dombokat, és az elnevezés feledésbe merült. Az egykor érintetlen környezetet, régi térképeken Gubacs-puszta néven találhatjuk meg. Erre utal a Csepel-Pesterzsébet közti Gubacsi híd elnevezés, és a IX. kerületi Gubacsi út is ebbe az irányba vezet.

Angolszász légitámadás célpontjává vált a néhány hektárnyi terület. A fákkal ritkán fedett terepre, légvédelmi üteget állítottak föl. Megfigyelő állást ácsoltak a fák lombjainak magasságáig A rengeteg amerikai motor hangja méltóságteljesen búgott, zengett az égen, mint egy orgona a székesegyházban. Magasan repültek, a légvédelmi ágyúk lövedékeitől kényelmes biztonságban. Esetleges mélyrepülésnél a tüzérség veszélyeztette őket, és a gyorsan kivérzett magyar vadászok ritkították egyszer, kétszer a soraikat. Ezt a támadók érthető kockázatnak tekintették, és Olaszország felől minden nap – pontosan, mint az óra – jöttek, hogy városainkra szórják gyilkos bombáik roppant nagy tömegét. Nyomukban járt a kegyetlen pusztulás.

Rádiós légoltalmi közvetítés figyelmeztette a lakosságot a közeledő szövetséges légitámadásokra. Az ország területét felosztották egy négyzetrácsos hálózattal. Az adás jelezte a közeledő gépek pillanatnyi tartózkodását: „Légi veszély: Bácska, Baja.” Ezt perceken belül követte „Légi veszély: Földvár, Budapest.” Megszakították a műsort és németül kódolt riasztást is bemondtak. (Achtung! Achtung! Lichtspiele. Kommen Krokodil gross.) Hasonlóan riasztottak Angliában is. Ott „banditák” jöttek, és „angyalok” védekeztek, a szavaik szerint. A német riasztás krokodilokat emlegetett, és nem gondolt az égi seregek védelmezésére. (Adolf Hitler és Benito Mussolini éppen úgy ateisták voltak, mint V. I. Lenin, J. V. Sztálin és L. P. Berijá.) Ahogy fokozódott a veszély bemondták a légiriadót: Felharsantak a szirénák. A riasztott lakosság az óvóhelyek felé futott.

A légitámadás enyhébb formája volt a zavarórepülés. Ez az egykori Szovjet felől érkezett, és Munkács, Ungvár, Kassa területét veszélyeztette először. Magyarország háborús részvételét nagy valószínűséggel, hadicsellel provokálták ki, 1941-ben. Néhány ismeretlen felségjelzésű – talán német gyártmányú repülőgép – Dél-Kelet felőli érkezéssel és távozással bombákat vetett Rahó, Munkács és Kassa városokra. A váratlan bombázásnak következtében 36 személy életét vesztette. Akkor az oroszokat tette felelőssé a királyi magyar kormány, és megtorlásul hadba lépett a Szovjet ellen. Máig nem derült ki, hogy kik bombázták Kassát.

1942 szeptemberében szovjet gépek berepülése miatt volt Budapesten először éjszakai légiriadó. A légvédelmi tüzérség nyomjelző lövedékei szinte beborították az eget. Reflektorokkal keresgélték a gépeket, de hiába. Egyszer csak igen erős fényű, egyhelyben lebegő fényforrás világította meg a pesti városrészt. Ekkor láttak a pestiek először úgynevezett „Sztálin–gyertyát”. Bombarobbanást nem észleltek a főváros déli részén. A légiriadót körülbelül háromnegyed óra múlva lefújták.

A Szovjetunió felől berepülő gépek az éjszakai riadóztatáson kívül Budapestnek keveset ártottak. A szovjetek nem légitámadásokkal fenyegették a lakosságot. Egyszerűen csak hadianyagot szállítottak légi úton a szerb partizánokhoz. Az orosz-szerb szállítás általában éjszaka zajlott le. A védelem nem ismerte a szovjet légi egységek szándékát, minden esetben riasztotta az alvó budapestieket. A fő erők jóval később Délről, Olaszország felől támadtak.

Hosszabb-rövidebb idő után hadtörténeti feljegyzések publikálták, hogy Budapest lakói az első angolszász légitámadást 1944. április 3-ikán szenvedték el. A szörnyű gyásznapra emlékezni, még említeni sem volt illő a hivatalosan rendszeresített, fényes „felszabadulási ünnep” előtti napon. Évtizedekig semmi nem volt olvasható ebben az ügyben. Aztán arról beszéltek, hogy a légi csapások vasúti csomópontok, gyárak, vagy hadiüzemek ellen irányultak. Pedig egy-két szobás kislakásokra sújtottak le, amelyekben talán annyi volt a katonasághoz kapcsolható körülmény, hogy a lakóik a haditermelésben dolgoztak, esetleg nem lőszert gyártottak, hanem ruhaszövetet szőttek, és egyenruhákat varrtak.

A Juta-dombok magyar légvédelmi tüzérségét még 1944-ben, a tavaszi bombázások során szétverték. A fák másutt zöldelltek, virágoztak, de a Juta-dombon kopasz ágakon széttépett katonai eszközök lógtak. A gazos földön hevert egy becsatolt rohamsisak a homokban, egy elhunyt tüzér fejéből származó foszlányokkal. Holttestet nem lehetett látni a közelében. Valósággal széttépte testét a robbanás. Nem szedték össze, nem értek rá eltemetni, nem is azonosította senki a személyét, hogy kinek volt a fia, vagy a férje?

A bombákat válogatás nélkül zúdították az erzsébeti otthonokra április 3-ikán. Vitatnám azt, hogy a légitámadások áldozatainak száma országosan 20 000 körüli. Ennek többszörösét tételezem föl. Senki sem vette számba az elhunytakat, idő és kapacitás sem volt erre. Nem gondolom, hogy megbízható levéltári anyag bárhol rendelkezésül állna, amiből kiderülhetne az emberi veszteség, amit a „liberátorok” („felszabadítók”) okoztak. Egy kis kertes ház romjai alól tucatnyi nőt és kisgyermeket húztak ki az önkéntes mentők a bombázás után. Orrukat, szájukat, szemüket tömte be a rájuk zúduló homok.

Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy a veszélynek kitett lakosság a légi harcokkal és az angolszász légitámadásokkal egyáltalán nem asszociálta a „felszabadítás” gondolatát. Az orosz katonaság gyűrűjének bezárulása előtt a két ellenséges hatalom közül feltétlenül az angolszász légierő volt gyűlöltebb Budapesten a „terrorbombázások” miatt.

Pesterzsébet szerény házikói körülfogták a városközpontot. Az egykori Erzsébet–falva és Kossuth–falva közötti határt a Kossúth Lajos utca (ma elegáns sétálóutca) képezte. Ahol a városháza előtti Kossuth szobor áll, a gyönyörű épület tetőzete helyén két torony volt. Éppen a kettő közé zuhant a bomba, és a helyreállításkor a sokkal szegényesebb, és talán az építési stílusát sem követő jelenlegi megoldást alakították ki a tornyok helyett. A városházával majdnem szemben egy polgári leányiskola volt. Az épület kivitele hasonló dísze volt a térnek, mint a városháza. Az iskolára zúduló bombák a pincéig hatoltak. Az óvóhely egyeseket megvédett. A mellékutcákon át, kanyargott a HÉV és keresztezte a Kossuth utcát, de a légitámadás után nem építették föl többé a pályának ezt a szakaszát.

Néhány hónappal az első budapesti légitámadás után megkezdték Budapest gettóiból a haláltáborokba hurcolni a zsidóságot. A keleti országrészben az elhurcolás előbb elkezdődött. Kárpátaljáról a vasúti szerelvények Kassán át, északra a Kárpátokon keresztül haladtak. A zsidók és sokkal kisebb számban a cigányok elhurcolása mellett más megbízhatatlannak tartott felekezeti csoportok tagjait, elsősorban a fegyveres katonai szolgálatot nyíltan megtagadó nazarénusokat, szintén elhurcolták. Megjelent erről egy kisebb könyv. (Papp Bálint: Fogságom története. Egy hithű nazarénus története.) Hogyan jutott egy magyar nazarénus a jugoszláviai Bor haláltáborába, ahol szeptember 17-ig rézércet bányászott német katonák őrizete alatt. Azután hosszú hadifogság következett. Nem tettek vele kivételt az oroszok, ellenségként kezelték, pedig nem volt soha fegyver a kezében. Előbb a mai Ukrajnában, később pedig Sztálingrádban őrizték. „Veszélyes elemnek tekintették, pedig – ahogy mondani szokták – „soha, a légynek sem ártott”, és soha nem is volt semmilyen ártó szándéka. A politikától mindig tartózkodott.

Különös a „keresztény kurzus” vallásossága, hazafiassága és toleranciája. Talán gondolunk arra, hogy mi köze lehet ennek a témának a hadtörténethez. Röviden kiemelném az egyetlen indokot. Az öntelt, magabiztos, ezernyi őssel, ki- és betérőkkel formálódó öntelt keresztény tradíció magabiztosságát a háború változotta meg. Szelídült és nyitottabbá vált, mint 1945 előtt. A harcok más belátásra bírták az embereket és az egyházakat. Felkészültek az ökumenizmusra, illetve kialakult a „keresztény egység” utáni vágy. A létbizonytalanság, a fegyverzaj és a szélsőséges világnézeti versengés közelebb hozta egymáshoz az élő hitű embereket. Volt, aki erről ilyen jellemzően nyilatkozott: „A bombázó gépek és Sztálin marcona, részegen tomboló katonái több embert tanítottak meg imádkozni, mint a papok.”

Ha szabad azt mondani: ez az egyetlen pozitívum a nemzeti katarzisban, és egyúttal az a pont, ahol a hitéleti és hadtörténelmi körülmények kapcsolódnak. Ennek bizonyosságáért tekintsünk végig néhány – egyáltalán nem elszigetelt – jelenséget a legsúlyosabb háborús időszak előtt és után. A „keresztény kurzus” nem szívelte „a másik” keresztény intézmény létét. Az úgynevezett népegyházak között jelentős versengés volt. A „szektások” sem feltétlenül kerülték el az internáló tábort, még felekezetük állami elismerése sem képezett garanciát az internálás ellen. Betiltották az Üdvhadsereget, mivel „ismeretlen célú militáns szervezet” volt. Tudta mindenki, hogy ebből egyetlen betű sem igaz, de senki sem kelt a jámbor, korcsmákból alkoholistákat begyűjtő és „átnevelő” hívők védelmére sem a parlamentben, sem a belügyminisztériumban. A fegyverfogást hitbeli okból elutasító nazarénusok köztörvényes bűnözőkkel együtt kerültek börtönbe. Újfehértóról Somogyi Ferencet internálták egy népegyházi pap uszítása alapján, mint nazarénust, pedig nem volt az. Fél év után felülvizsgálták az ügyét, és elengedték, de újra rendőri felügyelet alá került. Hazafiatlan magatartásnak ítélték azt is, ha egy fiatal levente nem volt hajlandó trágár katonadalokat énekelni. Felelőssé tették a lelkészét és internálták Barabás Jánost. Tüdővészt kapott, mire kiengedték. 1945-ben csendesen elhunyt szegényes otthonában. Az 1939-ben feloszlatott pünkösdiek közül Kalincsák Mihály igehirdetőt szintén internálták. A németek 1943. március 19-i bevonulása után két baptista teológiai hallgató háborúellenes nyilatkozatokat tett és sötétedés után a villamos ütközőjéről röpcédulákat szórt szét a budai utcákon. A katonai elhárítás leleplezte őket, és két nap múlva, bevitték őket a parancsnokságra. Kevesen múlott, hogy ne váljanak áldozattá, de megúszták kényszermunkára ítéléssel a csepeli Weiss Manfréd gyárban.

A Tisza partjától egy orosz páncélos ék Kecskemétig futott. A fővárosban nagy rémület kezdődött, Mivel az első két határ menti helyiség után a front közeledése lelassult, de a rossz hír hallatán, aki tehette, elhagyta otthonát és az országot. Elfutottak az országból az értelmiségiek közül sokan, szinte mindenki, aki a földbirtokosok sorai közé tartozott. Gyárosok, bankárok, vagyonos emberek, a szellemi élet emberei, családosan mentek abban a reményben Nyugatra, hogy ott talán a német „új fegyver” megvédi őket, és nem esnek a rettegett orosz kommunisták kezébe.

Szálasi Ferenc hatalma Dunántúlon, ahogy mondta, a „nyugati Gyepün” egy fél évig tartott. A halálmenetek végig vánszorogtak az országon, a vasúton lezárt marhavagonokban elhurcolták az üldözötteket. Ha meglátták a zsúfolt útvonalakon vergődő emberek oszlopát az éppen magyar légtérben portyázó orosz vagy angolszász gépek, a fedélzeti gépfegyverekből kíméletlen sortüzet zúdítottak rájuk.

1944 nyarán indult meg a német robotbombázók (V1 és V2) támadása a brit szigetek ellen. A rakéta meghajtású robotrepülőgépekhez azonban nagyon gyenge célzási pontosság kapcsolódott. A szövetséges légitámadások elpusztították a kilövő pályákat. Ahol azonban lecsapott közel tonnányi terhével a V1 („fau egy”) London belterületén, hatalmas tüzeket okozott. Lángba borította a lakóházakat. P. J. Goebbels a lángoló világváros híréről értesülve szenvedélyes hangon a német nép végső győzelméről beszélt. Mintha ezzel elérte volna a beígért „végső győzelmet”. Hitler fenyegette Angliát, hogy kiradírozza a városokat a térképről. (Ez az „ausradieren–szindróma” éppen a német városokon valósult meg.) A magyarság pedig bánhatta a percet, amikor belépett a „tengelyhatalmak” oldalán a háborúba.

Dunaharaszti alatt kiépítettek egy hosszan nyúló árokrendszert, a Délről támadó orosz tankok ellen. Soroksáron az 51-es út mentén géppuskafészket, a katonai rendőrség részére ellenőrző pontot alakítottak ki. Széles aknamezőt telepítettek az 51-es út mindkét oldalán. 1944 nyarán végeztek a gyalogsági támadás elleni felkészüléssel. A HÉV forgalma megszűnt, a Dunai Repülőgépgyár szétzúzása után nehezen helyrehozható mértékben sérült a pályatest. A kiépített védelmi rendszernek milyen fokon volt bármilyen jelentősége a főváros védelmében, közvetlenül az oroszok őszi támadása ellen, arról minden szónál többet mondanak az ismert tények.

A Juta-dombok közötti mélyedésekbe sok „döglött bombát”, gránátot, lőszert dobáltak le. Egy templomudvarra zuhant, fel nem robbant, ötven kilós bombát Pesterzsébet belvárosából egy protestáns lelkész tragacsra tett a serdülő fiával, kitolták végig a Szent László utcán és legurították a dombról. Ha az a bomba felrobban, a lelkész és családja az udvar talajába vájt, házilagos kivitelezésű óvóhelyén egész biztosan meghal. A legidősebb gyermek volt apja segítője, két kisebb testvére közül a legfiatalabb 1945 elején született, az édesanya pedig észak-amerikai volt.

A háború után rengeteg fel nem robbant hadianyag, eldobált fegyver, orosz kézigránátok gyújtószerkezete került gyermekek kezébe. A kamasz fiúk barkácsoló műhelyekben satuba fogták a ki nem lőtt puskagolyót, kifeszítették a hüvelyből a lövedéket, kitöltötték a robbanóanyagot, amivel további, kedvükre való pirotechnikai játékokat csináltak. A hüvely alján a gyutacsot satuban rögzítették, majd egy hegyes fémmel és kalapáccsal felrobbantották. Jó nagyot durrant, majd meglepődve szétroncsolt ujjaik láttán rohantak az édesanyjukhoz a konyhába. Ilyen művelet miatt megcsonkult kezű emberrel ma is találkozhatunk.

A romok óriási mennyiségű hasznavehetetlen anyagát el kellett takarítani. A város déli részén található helyek egyike volt a Juta-domb is. A főváros építkezéséhez egykor használt téglagyárak bányagödreinek rekultivációs programja rengeteg romot nyelt el. Vannak még bányatavak, ahonnan homokot, sódert termeltek ki az építkezésekhez. A város a huszadik század végére kapott egy majdnem teljes körű „szoc-reál” stílusú övezetet. A fővárosba költözők tömegei találtak „modern lakást” a házgyári blokkokban.

Az országban tömeges migráció folyamata kezdődött, és sajnos máig tart. A vasfüggöny ellenére nem szűnt meg a kivándorlás. Az egykor mindennapos használatban álló „disszidálás” kifejezés kezd eltűnni napjainkban, de az emlegetett 40 év, „se’ háború, se’ béke” viszonyának megszűnése után sajnos mind a mai napig érvényes a fiatalságra: „Nem lelé honját a hazában.”

Szebeni Olivér

2013. november hó