A rikkancsmesterséghez nem kell diploma, sőt különösebb szakmai tudás sem kell. A Boráros-téri rikkancs közvetlenül a Ferenc-körút elején árulta a napilapokat, hangosan kiabálva. Fogalma sem volt arról, hogy ő egyik láncszeme a tömeg-kommunikációnak. Ilyen kifejezést soha nem hallott, de a napi hírek közül egy szempillantás alatt kiválasztotta és rendezte az olvasót érdeklő híreket. A szenzáció gyors felismerése a titka a sok újság eladásának. Az olvasók a szenzációk között válogatnak. A rikkancs ajánlotta a lapokat a címük és az általa kiemelt jelentőségű napi hírrel egy mondatba sűrítve.  Igyekezett annyi lapot eladni, hogy az eladott példányok száma után a neki járó csekély összegből megéljen valahogy. 

 

  A Friss újságot mindig az éppen legfrissebb öngyilkossági hírrel ajánlotta. A 8 órai újság két világháború közötti napilap volt és elég népszerű. Egy szavára ketten is kérték. Az Est napnyugta felé került a körúti járókelők elé. A Népszava Budapesten előbb németül, majd magyarul jelent meg, és baloldalinak számított, mivel a Szociáldemokrata Párt lapja volt. A lap első főszerkesztője jóval a világháború előtt elhunyt. A későbbiek a Népszava vesztett a népszerűségéből, de a mai napig fennmaradt. 

 

Ahogy reggel a pesterzsébeti villamosokról az aszfalton az első lépések zaja hallhatóvá vált, nyáron hajnalban, télen ködös sötétben, hóban, esőben, szélben, megzendült a Boráros-téri rikkancs hatalmas hangja és kínálta az érkezőknek a napilapokat. A szavakat nem keresgélte, csak úgy, vaktában „őő” és „aa” nyögdécseléseket nem hallatott untalan, mint a mai „profi-szónokok”. Retorikája jó volt, szava érthető, bár rövidek voltak a nyilatkozatai. Ültében kartávolságnyira egy mozdulattal bármelyik lapot megragadta és nyújtotta a vevője felé. Az árát – talán egy húszfilléres érmet – szinte röptében kapta el.  

 

Tudott kétfelé, néha három dologra figyelni, mégsem tévesztette el a visszajáró pénzt, vagy a mondani valója tartalmát. A torka állta az időjárást, nem rekedt be, nem köhögött. Talán a friss dunai levegőnek a hatására? A „hatalmas torokhoz” egy lábatlan emberi roncs tartozott, aki egy maga keze által hajtható háromkerekű kocsiban ült. Ezzel közlekedett, és ez volt a standja. Gyakorolt mozdulatokkal tárta szét, vagy rejtette el az újságokat. Munkahelyéről hazafelé végigment a Soroksári úton, aminek időközben Horthy Miklós úttá változott a neve. Egészen Pesterzsébetig hajtott a fél karjával. Bevásárolni járt, főzött magára, mert magányosan élt. Minden nap ellátta magát. Valamennyit aludhatott is, de a hajnali pirkadat ismét a Boráros-téren találta. 

 

A hallása éles volt, a suttogást is meghallotta. Az embereket szinte a járásuk neszéről megismerte, amikor felé közeledtek. Személyes ismerőit köszöntötte, soha nem előzték meg az udvariasságban. A jóindulatú embereket lelkes szavakkal, a közömbösöket visszafogottabban köszöntötte. A posztoló rendőrnek „hivatalosan” köszönt: „Jó napot adjon Isten, biztos úr!” A katonákat rangjuk szerint üdvözölte. Akinek rangja nem volt, azt „vitéz úrnak” szólította. A papok között is voltak szép számmal ismerősei, bár egyiknek sem volt vállpántja, csillagja, mégis megfelelően mondta: „Plébános úr!” „Kanonok úr!” Soha nem tévesztette el a tiszteletest és a tisztelendőt. 

 

Különösen zengő hangja volt, erős, szép orgánuma, és logikus, jó gondolatai. Igazak és magasztosak, mint egy prófétáé. Jól tájékozott ember hírében állt, bár senki nem tudta honnan informálódik. A járókelők adtak a véleményére. Megjegyezte az érdeklődésüket a lapok iránt, és ha megérkeztek ajánlotta nekik a megszokott lapjukat. Az újságárulás mellett közelítően olyan szerepe volt, mint napjainkban egy független hírmagyarázónak. Mindenki azt a lapot kapta tőle, amit keresett; mindenki azt hallotta tőle, amit várt.  Legtöbbször nem hiába fáradozott. 

 

Mindkét lábát az első világháborúban vesztette el. Kis önjáró kocsiján volt a hadigondozott jelvény (HONSZ), de szokatlan módon, soha nem beszélt a katonai élményeiről. Más apróbb, nagyobb, vagy vitézi tetteiről szintén hallgatott. Késő délutánra fogytak az újságjai, szedelőzködött és várta a napi elszámoltatást. Végül útnak indult haza. Ahogy mondta: „Minden menetkész! Indulhatunk.” Többes számot használt, pedig a kis kocsijába kívüle még akkor sem fért volna más, ha arra nagy szükség lett volna. Életkora szerint a legszebb férfikorában járt. Mivé válhatott volna, ha nem veszti el a lábát teljesen?

 

Rokkant–kocsiját rendben tartotta, aminek a megvételéhez hozzájárultak, mert nem bírta miből kifizetni. Aki átadta neki, annak hálásan kijelentette, hogy amíg szüksége lesz rá, karbantartja. A kocsin példás rendben volt minden. A folyóiratokat gyorsan és rendesen elpakolta, vagy percek alatt árusíthatóvá tette. Mindene kéznél volt, és ezekkel együtt utazott. A kocsi kormányrúdjára lámpa, fék, csengő egyaránt, hiánytalanul fel volt szerelve.  Voltak emlékei katona korából. Az erős, széles, csattal zárható derékszíj a ruházatán. Az inge tiszta, vasalt és az arca frissen borotvált. Nem dohányzott: „A tűz az ember barátja, de lehet veszélyes ellensége is.” Kivált az újságpapíroknak. – Tegyük hozzá! Óvatos volt, meggondolt és nagyon pontos a munkájában. Úgy járt újságot árulni, mintha a legmagasabb államigazgatási hivatalba menne. 

 

A Ferencvárosban olykor valamelyik szánakozó „nagysága” leküldött neki a cselédlánnyal egy edénykében levest, télen töltött káposztát. Elfogadta, az ételt. Áttöltötte egy régi fedeles csajkába. „Mari, mond meg a ’naccságádnak’, hogy nagyon szépen köszönöm.” Elégedett volt, nem zúgolódott soha. Elfogadta a sorsát. A súlyos rokkantság ellenére, az ő sok szenvedést és halált látott szemében gyönyörű volt az élet.  

Ennek azonban volt még egy titka.

 

Magyarországon, a két háború közötti évtizedek uralkodó ideológiája nemzeti volt. A lakosság sérelmezte a Trianon döntést. A fővárosi emberek nagy része személyes emlékeket hordozott a kényszerből elhagyott gyermekkori tájakról, szülőkről, a kisebb testvérekről és a félelmetes menekülésről az anyaország felé. Zsúfolt utakon, sírva, jajveszékelve menekültek. Az utolsó Pestre induló vonat lépcsőjére kapaszkodtak. A „visszahonosítottak” úgy nevelték föl gyermekeiket, hogy soha nem láthatták a nagyszülőket. A régi hazában maradottak postai címe elveszett, a sírhantjuk ismeretlen. Az uralkodó ideológia jelszava és fő törekvése kifejezhető és megérthető: „Reviziót!” 

 

Németország kilépésével a Népszövetségből, néhány évi tagság után, mindenkinek tudomására adta, hogy a békediktátummal az európai népek elégedetlenek. Volt esélye annak, hogy tárgyalásos úton elérhető a revízió, de a Hitler vezette „nácik” erőteljesebb eszközökkel akarták átrajzolni Európa államainak határait. Hogy a revíziós igényt motiválta-e Németország területi vesztesége, az nem bizonyítható; az viszont könnyen fölismerhető, hogy Magyarország a sok évszázados rendjét, a kialakult egységet brutálisan zúzták szét. A Kárpátok koszorúzta egységes ország lakossága nem tudta, hogy a határokkal szabdalt utódállamok vagy a csonkított ország közül melyik lenne igazi hazája. A békediktátum nem csupán országhatárokat, családokat, kultúrákat tépett szét. Ez a „francia-béke” kegyetlen, akár a háború és a halál. 

 

Jó sokára, és nagyon lassan mindenki kapott munkát, sőt kevesellték a munkáskezet. A Soroksári és Gubacsi út közötti két nagy ipartelep munkaadói, a Hazai Fésűsfonó és a Fegyvergyár tucatjával vette föl a kaputól a jelentkezőket. Az utóbbi helyen gyártott honvédségi fegyverek zaja messzire elhallatszott. A laktanyák lakói naponta kivonultak a főváros határába lövészetet gyakorolni.
Az iskolákban a hazafias oktatás a tanterv szerves része lett. A légitámadások veszélyére igyekeztek felkészíteni a lakosságot. 

 

A nemzeti öntudat Európa népeit elszigetelte. A más anyanyelvűek lenézésével diszkrimináció járt. Ennek többféle vetülete volt. Nem tudtak rólunk a szomszédnépek,  mielőttünk pedig az ő dolgaik maradtak titkon. Egyformán leszegényedtek a győztes utódállamok és a megcsonkított anyaország. Fokozatosan elfogyott a kereskedelemben a gyarmatáru. Vegyészet gondoskodott a nyersgumiról, a motorok üzemanyagáról. Vallási téren a nem keresztyének ellen heccelték az embereket. Néhány kereskedő kitett az alábbi feliratot a kirakatába: „Ős keresztény magyar üzlet.” Más üzletek kirakatát betörték, vagy megbélyegző mondatot írtak. Ugyanaz a gyűlölet sújtotta a zsidót és az úgynevezett „szektást”. A „vegyes” osztályokban a kisgyermekeknek a napi lecke mellé a lelkiismeretét bíráló és a nemzetiségét sújtó előítélet tüskéit el kellett szenvedniük. Egy rosszul kiejtett szó, „ázó” hang után szóba kerültek a „tótok”, a „svábok”, „az oláhok”. Mindez úgy hatott, mint a lángra lobbanó gyufa egy puskaporos hordó mellett. A beszélgetés  szemrehányásokba csapott át. Szavak helyet ökölcsapásokkal érveltek, –  igen meggyőzően. A rikkancs arca megrándult, ha ilyen esetekről tudomást szerzett. A homlokán gyöngyözött a verejték a nedves őszi eső ellenére. A hiányzó lábaiba pedig beleállt az élesen sajgó fantomfájdalom. 

 

„Hiszen egy Istent imádunk mind! A világra egyformán jövünk emberként. Mire való a másik ember leszólása, megbélyegzése? Látjátok, ezért van minden 20-25 évben egy újabb világháború”. A középiskolás fiú fejben számolni kezdett: Még van tíz év. Már csak öt. Istenem, aztán minden újra kezdődik. Akkor rám kerül majd a sor.” Ha ezt ki merte volna mondani, leszidták volna: „Gyáva kukac! Anyámasszony katonája!” 

 

A gimnáziumban a latin tanár viccelődött az órán: „Mi lesz fiam?” 

Na, fordítsd magyarra!

Csend és csodálkozás. 

A tanár elemezte: Miles, militis hímnemű főnév = katona. Fiam =leszek. Összeolvasva: Katona leszek. Ez volt a helyes válasz a kérdésre. A katonáskodás férfias dolog. Nem hivatástudatból, hanem „muszájból”. Aki férfinek született, az áldozza életét a hazáért. A férfi töltse fiatal éveit a laktanyában, a nő a gyermekágyban. A sorsuk olyan lesz, ahogy az ókori római hiedelem tartotta: Mars hadisten felfalta saját gyermekeit. 

A kis Liczek Ferenc aggódva megszólalt:

– De én gyenge vagyok. Tornából is fölmentettek. Nem lehetek katona! 

– Nem baj. Nem is vagy olyan kicsi és gyenge! A mellkasodba belefér akár egy heveder géppuska-lövedék. Csak húzd ki magad.

 

Fémgyűjtéssel foglalkoztak a diákok vasárnaponként. A rézmozsár és a mozsártörő mindenhol szemet szúrt, és ki merte volna megtagadni a gyerektől, ha kérte. A rézfokos az napig lógott a falon, talán a kuruc-felkelés óta. De most lekerült, és eladták súlyra, igazi értékét nem vitatva. Villamos vezetéket, sínvasat lopni? Az senkinek sem jutott eszébe akkor még. Ott volt mindenütt a cikkázó jelű figyelmeztetés. Az emberek féltek áram alatt érinteni fémtárgyat.

 

A hadigazdálkodás vállalkozott a készletek igazságos elosztására.  Egyúttal fölvetették: Mindenkinek ugyanannyi kenyér jár? A válasz egyszerű erre: „Egyeseknek nem jár annyi, mint másoknak.” Az első élelmiszerjegy a cukorjegy volt. Nagy összeírás előzte meg, hogy felmérjék a szükségletet. Százféle kérdést tettek föl, amikre válaszolni kellett „büntetőjogi felelősség terhe mellett.” A közigazgatási nyilvántartás alapvető dokumentációja erre az igénylőlapra épült. Név, születési és lakóhely, nyilvántartási adatok. Iskolai végzettség, élethivatás, köteles nyilatkozat a kimondott bírósági ítéletekről. (Büntetett „előélet”.) Gyermekek, eltartottak száma, neve, családi kapcsolata. Szakmai végzettség, férfiaknál a katonai kiképzés részletei, és még ki tudja mi minden után, a cukorlap alján két kis négyzetben: Igen. Nem. Oda kellett beírni a megfelelő helyre a keresztet. Az elismerés, illetve a tagadás erre vonatkozott: „A törvényes rendelkezések értelmében zsidónak tekinthető-e?” Dátum és aláírás.

 

Amikor már minden élelmet jegyre adtak, az iparcikkek elosztására és a személyi ellátmány kiszabására került sor. Legtöbb élelmet a várandós anyák és a „nehéz–testimunkások” kapták „A” jelű jegyre. Létezett még B jegy, mérsékeltebb mennyiségű élelmiszer vásárlásához könnyű testi munkásoknak. Az átlagos adag volt a C-jegy. Cukor, kenyér, tej, zsír. Vásárlási könyvekbe  jegyzték a ruhaneműt, cipőt, ágyneműt, szappant és egyebet. A pénzen kívül utalványoztak árucikkeket. Beírták még azt is, ha valaki légypapírt vett. Annyi volt az adminisztráció, az ellenőrzés és a bírság, amennyit csak elképzelni lehetett. Minden vételezést helységenként ellenőriztek az úgynevezett közellátási hivatalokban. 

    

A lakosságot oktatták a légitámadások alatti köteles viselkedésre. Elsötétítés, óvóhelyek, légiriadó. A háború jogossága. Vegyenek szikracsapót! Tároljanak a padlástérben homokot! A nagy bérházak pincéjében rendezzenek be óvóhelyet. A szabad tereken csőszerűen kifalazott, földdel fedett repeszbiztos óvóhelyeket kezdjenek építeni. Egy ilyen óvóhelyen ivóvízről is gondoskodtak, de elfeledkeztek a legtöbb esetben. Ásókat, csákányt, lapátot vittek az óvóhelyekre. Az ajtókra belül nagy plakátok kerültek. Amikor egyre gyakrabban vették igénybe ezeket az építményeket, plakátok jelentek meg az óvóhely ajtajának belső oldalán: „Miért bántod? Ne káromkodj!” Egy feszületen a szenvedő Jézus Krisztus mellé írták ezt a mondatot. Akkor még számítottak arra, hogy a hit enyhíti a halálfélelmet.  

 

Aki beszorult egy repeszbiztos árokóvóhelyre, a túlélésre csak némi esélye volt, inkább a sebesüléstől kapott védelmet. Hiszen potyogtak a légvédelmi lövegek repeszei, röpködtek a repülőgépről kilőtt géppuskák lövedékei, és veszélyt jelentettek a lezuhanó bombák szétrepülő szilánkjai. Bombabiztos óvóhelyek legtöbbjére a budai hegyvidéken bukkanhatott az ember és a kőbányai mészkőbarlangokban, az egykori kőfejtőkben. A pesti oldal futóhomokjában csak mélyen leásott, ácsolatokkal megerősített óvóhelyeken lehetett számítani személyi biztonságra. A lezúduló bombák 6-8 méteres bombatölcsért vágtak a laza talajban. A szikla sokkal jobban ellenállt. 

 

Minden szombaton, fél egykor délben felbődültek a szirénák és három perc múlva a váltakozó hangot, egyetlen nyújtott hang zárta le. Új szó jelent meg a nyelvben: „Légó”. Azt jelentette „légoltalom”. A légvédelem katonai feladat. A légoltalom a polgári lakosság elrejtőzködése: Mindenki bújjon az ürgelyukba! A légó rádiós riasztása három fokozatot különböztetett meg: Légiveszély, zavarórepülés és riadó. Előzetes légó-közleményeket citromsárga fali hirdetésen cinóber piros betűkkel írták ki. Aki nem tartja be a gyakorlás idején az előírtakat, azt büntették. A büntetés egyre gyakoribb lett. Végül senkivel sem törődtek. Úgy mentette mindenki az életét, ahogy éppen tudta. 

 

Székely bácsi tolószékét a főbejárat előtti lépcsőkhöz szabott rámpán föl kellett tolni, mert kézi erővel nem bírt felhajtani. A pesterzsébeti baptista imaház bejárata előtt a fiatalok ácsoltak egy ilyen feljáratot. Amikor megérkezett a Boráros téri rikkancs, ugrottak a segítők, beillesztették a feljárót. Ki húzta, ki tolta, és feljutott a rokkant a lépcsőkön. A padsorok előtt helyezkedett el, közvetlenül a szónok pódiuma alatt. 

 

A hallgatóság (inkább „testvériség”) soraiban egyre több volt a katonai egyenruhás. Ők képezték „a velük lévő erőt”. A korszak elit, sőt szuper-elit csapattestéhez tartozott egy idős tartalékos repülő hadnagy, Tóth István. Valóságos jelenség volt. A városka egyik virilistája. Ügyes műszaki ember, aki egyszerűen mindenhez értett. Bent a teremben ő segítette le az érkezők, aztán felsegítette a távozók nagykabátját. Ha előre bejelentett vendég érkezett valamilyen hivatalos helyről, ő tudott róla, elé jött és mosolyogva üdvözölte, a magyar légierő tiszti egyenruhájában. Ha érkezett a tolókocsi, elsőnek ugrott, és igazította a rámpát. Rangja, kitüntetései nem akadályozták, ahogy a szeretete, békés alaptermészete sem zárta ki soha az életéből a szolgálatkészséget. Tóth Istvánnak ez az egyetlen magatartása szebbet mondott mindennél a keresztyén alázatról, emberségről és a tisztességről. 

 

Egy fia és egy lánya volt. A fia korán meghalt. Az egyetemi tanterem padjaiból szólította ki a tüdővész. Leánya férjhezmenetele után egy vő lépett a helyébe. Valóságos Adonisz. Természetesen ő is egyenruhában. A kárpátaljai hegyivadász alakulatnál szolgált. Gyönyörű hangja, nagyszerű előadókészsége volt. Tanította szavalni a tőle fiatalabb generációt. A szegény hadigondozott serdülő fiúk a két egyenruhás láttán kezdték fontolgatni, hogy fenntartsák-e pacifista aggodalmaikat és előítéleteiket. (Csak nem hal meg minden magyar katona.) Aztán hallották, amikor szavalta Mécs László Vád és védőbeszéd című versét: Fölvetette a költő, hogy a legszegényebb fiúkért is „valaki felelős”. Megrendítően szavalták a fiúk. Mécs László verse nyomán kezdett kibontakozni koldusok, iparosok és értelmiségiek szívében, hogy keresztyén erkölcsi értelemben a társadalom valamennyi tagjának felelőssége van a véres huszadik században vele élő kortársaiért. 

 

A vasárnap délelőtti istentisztelet náluk imaórával kezdődött. Volt egy közös éneklés, egy imaóra-vezető olvasott egy néhány bibliai verset, aztán a soros imaóra-vezető kitűzte a feladatot: Mikor, kiért, miért imádkozzon a gyülekezet. Az imádkozások önként, egyenként és felhangon folytak. Szavaikat, gondolataikat szabadon, érzelmeiktől függően mondták, egymás után. Mindenki akkor szólalt föl, amikor szíve-lelke erre indította. Gyakran hangosan zokogva mondták el a spontán imákat. Rengeteg emócióval, érzéssel, szép szavak, ömlengő költőiség vagy bármilyen imakönyv használata nélkül. Fogadalmakat tettek, hogy új életet kezdenek, és új életet kezdtek. Egy fiatal nő kiöntötte élete minden addigi bánatát, halálos keserűségét. A Felvidékről Pestre menekült. A rendőrségtől kapta a címet, miután kihalászták a Dunából. Elmondta, hogy érezte, kavicságyon folyik a Duna. Többre nem emlékezett. Sírt, zokogott, de azt mondta, hogy most boldog. Végre Szőgyénből jövet, Pesten hazatalált.  

 

1941 egyik tavaszi vasárnapján harsant föl Székely bácsi, a tolókocsis, 100%-os hadirokkant imádsága: „Uram, irgalmas Istenem! Újra tornyosul a háborúnak vészfelhője szegény hazánk fölött!” Az imádkozó szívéből felszakadó könyörgés megrendítő volt. Aki ezt és a további szavait, mondatait hallotta, összeszorult a szíve, valóságos fájdalmat érzett. Rettegni kezdett a holnaptól. Megértette, hogy mit hoz a háborúnak vészfelhője.  Felsejlett az árokóvóhelyekbe menekültek jajgatása, amikor az építmény egy része beomlik, és fogyni kezd lent a levegő. Szavaiban tombolt a páncélozott járművek dübörgése, a lánctalpak csörömpölő nyikorgása, a vijjogó repeszdarabok gyilkos, ördögi muzsikája, a robbanások, a halálhörgés mind együtt, és mind egyszerre. A magyar múlt összes csatavesztése, a háborús rettegés, a mai nap rémítő aggodalma egy borzalmas holnaptól. Senki nem hallott ettől kétségbe esettebb imádságot, mint ott hangzott abban a teremben, és akkor, azon az imaórán. Együtt sajdult föl minden aggódó szív, újra felszakadt minden seb, a tőből letépett testrészek lehetséges látványa kirajzolódott a képzeletükben a súlyos hadirokkant kétségbeesése nyomán. Sejtették, látták ők is a saját törzsüktől leszakított tagjaikat, mint az utolsó szörnyű emléket, amivel majd kilépnek a fájdalmas földi életből. Eljön a nap, amelyen nagyon sok millió áldozatnak kell elszenvednie az Apokalipszis szörnyűségeit. 

 

„Uram irgalmazz nekünk!” – Fejezte be hatalmas hangján az imádságát a Boráros-téri rikkancs. Felejthetetlen volt ez az imádság. Amikor elcsendesedett Európa, a dantoni hangú, csonka férfit többé hiába keresték. Csend volt a pesti hídfőben. A Duna hullámai átbuktak a felrobbantott híd úttestén. 

 

 

 

Szebeni Olivér

2013. november hó