- id.Peres András G. (Marossárpatak, Erdély) emlékezik az orosz lágerekben töltött évekre- Ezerkilencszáznegyvenhárom szeptemberében soroztak be a marosvásárhelyi 27-es tüzérekhez. Október 4-én rukkoltam be, 10 marossárpataki bajtársammal egy ütegbe kerültünk. Dr. Elekes Sándor főhadnagy volt az ütegparancsnok, Gabosi László alezredes az osztályparancsnok. Akkor már javában folyt a háború, ezért 6 hét kemény gyalogsági kiképzésben volt részünk. Ezt követően, engem a rádiósok közé osztottak be. 1944. április 2-án, vasárnap, havas eső hullott egész éjszaka. Hajnalban jött a parancs, hogy minket, leventekatonákat is kivisznek a frontra. Felsorakoztattak, majd a Nagyállomásra vittek, ahol meg-történt a vagonírozás. Délután 3 órakor indult a vonat, úgyhogy addig mindenfelé eljutott a híre hirtelen távozásunknak. Megható volt, hogy óriási tömeg verődött össze az állomás előtt, mert a frontra készülő ifjak, néhány kivétellel a szomszédos falvakból voltak. Sáromberkén egy órát időzött a vonat, nekem is lehetőségem volt elbúcsúzni szeretteimtől.

A következő nap Gyergyóditróban virradt ránk. Érkezés után, azt a parancsot kaptam, háram társammal együtt, hogy menjünk be a központba előkészíteni a szállást. Megtelepedtünk, majd egyheti pihenő után megerőltető menetgyakorlatot tartottunk. Ekkor találkoztam édesanyámmal, aki meglátogatta édesapámat Szentsimonon, ahol székely határőr volt. Másnap reggel menetoszlopba állva Tölgyesre mentünk, és tüzelőállást foglaltunk a Hegyes-tetőn. Itt nemsokára őrvezetőnek léptettek elő, majd augusztusban 15 napi szabadságot kaptam. Az aratás ideje volt, forrón sütött a nap, de megtiltották, hogy civil ruhába öltözzünk. Itthon még a mezőre is honvéd egyenruhában jártam ki. Szeptember elsején lejárt a szabadságom, és jelentkeztem az ütegnél. Néhány nap múlva már egészen jól hallottuk a puskaropogást, ami az ellenség közellétét jelezte. Szeptember 7-én lőni kezdték a Tölgyesi-szorost. Hetekig voltunk tüzelőállásban, közben megtudtuk, hogy Marosvásárhely elesett, megszállták az oroszok. Egy nap parancs érkezett, hogy vonuljunk vissza Hévízig. A visszavonulás Beszterce felé folytatódott, ahol a piac közelében helyezkedtünk lőállásba. Máramarossziget felé mentünk tovább, amikor meglepő hírt közöltek velünk, hogy vége a háborúnak, mindenki mehet haza. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Kósa István elsőtiszt közölte velünk, hogy folytatni kell a harcot. Mátészalkán feleskettek Szálasira, és egyúttal tizedesi rangra emeltek.

Folytatódott a visszavonulás, Nyíregyházán át. Pétervásárán Darnay őrnagy megparancsolta, kísérjem el a feleségét Istenházára, hogy onnan Szlovákia felé meneküljön, elkerülve a harcmezőt. Útban visszafelé hírét vettem, hogy ütegem kénytelen volt elhagyni régi helyét és Ausztria felé tart. Estére értem vissza Pétervásárra, gondol-tam megalszom valahol, aztán reggel követem bajtársaimat. Szállást kértem egy háznál, az éjszaka nyugodtan telt, de reggel váratlanul megérkeztek az oroszok. Elfogtak és hátrakísértek Jászberénybe. Három napot töltöttem ott, közben találkoztam Vajda Péter falumbelivel. Aztán parancs érkezett, és különállították az erdélyi katonákat. Reméltük, hogy hazaengednek, de nem így történt. Nem mondtak semmit, kivittek az állomásra, ahol bedrótozott ablakú vagonok vártak. Ekkor már tudtuk, hogy fogolytáborokba visznek…

Focsaniba szállítottak, hegyén-hátán, étlen-szomjan, szigorú őrizettel. Szökni nem lehetett, nem is próbált senki. A moldvai városban találkoztam Peres János bátyámmal és Balázs Péterrel. Az ideiglenes fogolytáborban mindenki arról beszélt, hogy kényszermunkára visznek tovább Oroszországba. Kértük a parancsnokságot, hogy minket, sárpatakiakat, ne válasszanak el egymástól. Engedélyt is kaptunk, hogy együtt induljunk Oroszország felé. Örvendtünk, hogy megszabadultunk a gyűjtőtábortól, ahol vérhas járvány pusztította a foglyokat. De ugyanakkor búslakodtunk is, hogy egyre távolabb kerülünk szülőfalunktól. Tizenöt napig utaztunk embertelen körülmények között, hihetetlen nyomorban. Éheztünk, szomjaztunk, elzsibbadtak a végtagjaink a nagy zsúfoltságban. A vagon tetején volt egy kis lyuk, azon próbáltunk egy kis havat bevenni és szétosztani egymás közt, hogy szomjan ne haljunk. Végre aztán megérkeztünk asz ukrajnai Dombas-medencébe. Fegyveres orosz katonák vártak, csoportokra osztottak, és a bányatelepekre vittek.

Engem a 9-es lágerbe soroltak be, ahol 250 magyar fogoly és 2.000 német rab volt. Albert-telepnek nevezték a helyet, ahol barakkok álltak. Egy hónapig megfigyelés alatt voltunk, fizikai állapotunk szerint kategóriákba soroltak. A lágerparancsnok egy szebeni szász volt, Dressner Vilmos, aki hét nyelvet ismert, a magyart tökéletesen beszélte. Tiszteltük és szerettük, mert igazságos, megértő, becsületes ember volt. Kezdetben deszkaágyon aludtunk, később már szalmazsákon. Az étel elfogadható volt, de legtöbbször kevés. Fehérneműt hetente cseréltünk, a tisztálkodási körülmények elfogadhatóak voltak. Nem csüggedtem, igyekeztem beletörődni sorsomba. Feltaláltam magam. Kedveltek az oroszok, mert igyekeztem a követelményeknek eleget tenni. Itt a 9-es lágerben elég emberségesen bántak velünk őrzőink. A láger szúrósdróttal volt körülvéve, több helyről is fegyveres őrök figyeltek.

Egy hónap után beosztottak a rubezsnai szénbányába, ahol csákánnyal fejtettük a szenet és lapáttal raktuk csillékbe. Nem volt könnyű munka, naponta 8 órát dolgoztunk. Áprilistól júliusig bányamunkás voltam, aztán váratlanul beosztottak az orosz őrök mellé, fegyver nélküli felülvigyázónak. Sípot adtak, ha szökni látunk valakit, jelezzük. A koszt itt már sokkal jobb volt, megkülönböztetett bánás- módban részesültünk, külön szobánk volt. Kissé szégyelltem magam rabtársaim előtt, de ők tudták, hogy előléptetésem csak a javukra válik. Bajtársaimat sosem hajszoltam munka idején, de értésükre adtam, hogy dolgozniuk kell, mert ha nem, nekem is nehézségeim lesznek, őket is megbüntethetik. Senki ne gondoljon itt verésre, mert ilyesmi nem történt. Kosztmegvonás viszont előfordult. Munkánkért bányászként is, őrként is 150 rubel fizetést kaptunk, ami nem volt csekély összeg. Nagy öröm volt számunkra, ha néha, őrizet nélkül, elengedtek a közeli patakra fürdeni. Szökni nem volt hová, tudtuk, hogy nem juthatunk messzire. Akik mégis megpróbálták, a ledolgozott munkaidő után, éjszakára bunkerbe záródtak. A lágerben színjátszó csoportunk is volt, előadásokat tartottunk rabtársaink és őrzőink szórakoztatására. Az orosz tisztek sporttevékenységeket is szerveztek, főleg sakkversenyeket.

Közel 18 hónapot voltam őr. Aztán lecsökkent a személyzet, sokan meghaltak, nem volt munka-erő. Minket is munkára vittek a 6-os lágerbe Szokologrovkára. Itt már nehezebb volt a foglyok élete. Az orosz őrök gyakran bántalmazták, verték a foglyokat. A legbátrabban a japán foglyok viselkedtek, akik nem alázkodtak meg soha. A legszomorúbb sorsa a letteknek és a litvánoknak volt. Szigorúan bántak velük, gyakran kínozták, verték őket. Kivégzések nem történtek. Sok volt a rosszféle ember az oroszok között, de rendesek is voltak. Külön tisztelték azt, aki megtanulta a nyelvüket. Egy alkalommal 15 nap betegszabadságot kaptam az orvostól, mert „protekciós” voltam. Különben , minden hét ledolgozott nap után 24 óra pihenés járt. A 6-os lágerben 1948. október 2-ig dolgoztam. Aztán jött egy parancs, hogy mosakodjunk és készülődjünk, mert a szerelvény be van állítva, visznek haza. Kezdetben nem hittük a hírt, mert a fogságban letöltött négy év alatt majdnem naponta hallottunk hasonló beszédeket. Máramarosszigetre érve tudomásunkra hozták, hogy nem, fogad Románia, mert amikor elfogtak, erdélyi magyar katonának vallottuk magunkat. Három napot töltöttünk a határmenti városban, aztán papírt kaptunk, hogy hazajöhetünk. 1948. október 6-án értem haza. Végezetül csak annyit mondhatok, hogy bár négy évet töltöttem hazámtól és családomtól távol az orosz lágerekben, szerencsés embernek érzem magam. Sorsom idegen földön is elviselhető volt, no meg azért is, hogy épségben hazaérkeztem. Hallottam, sokan szörnyű éveket töltöttek kényszermunkán, tízezrek haltak meg Szibériában, de én nem panaszkodhatok. Nincs értelme, hogy eltúlozzam a történteket, hogy elferdítsem a valóságot.

Lejegyezte: Berekméri Edmond (2001)

A régi roncson megjelent 2007.02.19-én