1943-ra a páncélosfegyvernem már sokat vesztett a korábbi megállíthatatlan erejéből. Ekkorra már mindegyik harcoló fél komoly eredményeket ért el abban, hogy növelje csapatai védelmét ellenük. A páncéltörő tüzérség számban és tűzerőben is nagyot nőtt a háború kezdete óta. A védművek, is korábban csak a nagy háborúban látott mértékű árokásásokká váltak, amit már kiegészítettek a hátsó vonalakba telepített harckocsi árkok, sárkányfogak és megszámlálhatatlan mennyiségű harckocsiakna. Sorra jelentek meg nagy kaliberű fedélzeti gépágyúval felszerelt csatagépek, amik a harckocsik felső vékony páncélzatát konzervnyitóként tépték fel. A rakétatechnika fejlődése révén pedig bármely vadászgép 6-12 rakétájával páncélvadásszá válhatott. A rakétatechnika másik újdonsága, a kézi páncéltörő fegyverek voltak. Valamennyi nemzet szárazföldi erejének 80-90%-át gyalogos alakulatok tették ki, tehát ideje volt, hogy a már elavult páncéltörő puskák, és öngyilkos tapadó aknák valamint gránátok helyett valódi védelmet kapjon a fegyvernem. A németek a Bazooka megjelenésekor azonnal elkészítették a saját eszközüket, a Panzerschrecket. De még mielőtt ez feltűnt volna, a németek egy másik vonalon is elindultak…

A németek már a háború előtt sok kísérletet folytattak, hogy könnyűgyalogos csapataikat is komoly tűzerővel ruházhassák fel. Ennek a megoldására több hátrasiklás nélküli fegyvert is kifejlesztettek, és szolgálatba is állítottak. A legfőbb jellemzőjük, hogy a lőportöltet felrobbanásakor a táguló gázok egy része a cső hátulján távozik, így az ellensúlyozza a cső hátrasiklását. Így el lehetett hagyni a nehéz hidraulikus fékeket, valamint a löveg talpszárait és ez nagy súlymegtakarításokkal járt. Azonban a lövéshez a normál ágyúkhoz képest nagyjából hétszeres lőportöltet kellett, valamint maga a fegyver is költséges volt, így a háború előrehaladtával hamar abbamaradt a gyártásuk. 1942-ben a lipcsei HASAG cég a saját szakállára fejlesztésekbe kezdett Dr. Langweiler vezetésével. Amit korábban a költségessége miatt elvetettek, azt most az egyszerűségével próbáltak meg eladni. Egy kézből indítható hátrasiklás nélküli páncéltörő-gránátvetőt kívántak megalkotni, ez lett a család első tagja, a Faustpatrone Klein. A fegyver egy 80 cm hosszú, és 3,3 cm átmérőjű csőből állt, ami 54 g lőportöltetet (nitrocellulóz) tartalmazott. A vége egy papír kupakkal le volt fedve, hogy ne tömíthesse el szennyeződés. Az elejében lévő harci fej 36 cm hosszú, és 10 cm átmérőjű volt, ami 400 g robbanótöltetet tartalmazott. A töltet 50-50% TNT és tri-hexogén volt. Ez 140 mm-es páncélt volt képes átégetni. A fej 28 m/s sebességgel hagyta el a csövet, ami 30 m-es lőtávot tett lehetővé. A töltet már azelőtt kiégett, hogy a csövet elhagyta volna, viszont a kirepüléskor előrefelé is kisodort magával forró égésgázokat, ami sok balesetet okozott. A fegyver egy elég kezdetleges célzórendszert kapott. Kibiztosítás után a ravaszt fedő kart fel kellett hajtani, aminek a teteje, valamint a fej teteje a céllal egy vonalba kellett essen.

A Faustpatronenak sok hiányossága volt, így hamarosan több változtatást is végeztek. A fej a formája miatt könnyen lepattant a célpontról, így egy szélesebb, 14 cm lett, és 39,5 cm hosszú. A töltet tömegét pedig 800 g-ra növelték, így 200 mm-re nőtt az átütőereje. A cső is szélesebb, 4,4 cm lett valamint a lőpor mennyiségét is 95 g-ra növelték. A laposabb és nehezebb fej miatt, a majd kétszer akkora töltet ellenére szintén csak 30 m/s-ra volt képes, ami 30 m-re volt elegendő. Ezenkívül a célzáson is fejlesztettek, mivel a korábbi erre szolgáló kallantyúra három jelet tettek, ami különböző távolságban lévő célok ellen segített (20, 30 és 40 m). Ezt azonban már nem Faustpatronenak, hanem Panzerfaust 30-nak hívták, utalva a lőtávolságra. Ennek a gyártása 1943 szeptemberében indult meg. A legfőbb probléma megoldatlan maradt. A csekély hatótávolság miatt a csövet 5 cm-re vastagították, és a lőpor mennyiségét már 134 g-ra növelték. Ez 45 m/s-ra gyorsította, és 60 méterre repítette az új Panzerfaust 60-t. A nagyobb lőtávolság miatt módosították a célzórendszert, amivel 80 m-ig lehetett célozni már. Ezt 1944 októberétől kezdték gyártani.

Már novemberben elkezdték gyártani a Panzerfaust 100-t. Ennek a lőportöltete már egy két részből álló 190 g-os töltet volt, a csövet pedig 35 cm-el meghosszabbították. A célzórendszert pedig 150 m-ig módosították. 1945 januárjában kezdték fejleszteni a Panzerfaust 150-et. A töltetet 56 cm-hosszú kúpos formára alakították, aminek köszönhetően kisebb töltettel is tartotta a 200 mm-es átütőerőt. A cső már nem eldobható volt, hanem 10 lövésre volt szavatolva. 85 m/s-os sebességgel, és 150 m-re volt képes elrepülni. Csak márciusban kezdték a gyártását, így mindössze néhány került ki a csapatokhoz.

A töltet üreges volt, aminek az előnye hogy a hatásfoka független a sebességtől, viszont nem használható stabilizálásként a hosszirányú forgás, mert az szétszórná a kumulatív sugarát. Így pontatlanabb volt, de kis lőtávolság miatt nem volt lényeges. A fent említett kumulatív töltet (Hochladung) lényege, hogy a töltet homorú belsejére egy könnyen olvadó fémet (réz) visznek föl, ami a mögötte levő töltet robbanására megolvad, egy részéből plazma képződik. Ezek együttesen 8000 m/s sebességgel fúródnak a páncélba 100 000 KN nyomással négyzetcentiméterenként. Ez átégeti a páncélt, majd bent a hatalmas hőmérséklet és túlnyomás végez a személyzettel, és nagy valószínűséggel fel is robban a páncélos. A sebesség nem fontos, viszont az nagyon hogy milyen távolságra működik el a páncéltól gránát. Erre szolgált a töltet előtti üreges kúp. Ezt akkor már jó ideje ismerték, de az első sordöntő bevetése 1940-ben volt az Eben Emael elleni ejtőernyős támadáskor, amikor az ejtőernyős utászok 40 dkg-os töltetekkel iktatták ki az erőd páncélkupoláit. A Panzerfaust legfőbb erénye az olcsósága lett. Darabja nagyjából 15 birodalmi márkába került, míg a Panzerschreck 70 márkába, -rakéták nélkül csak a fegyver-. A Panzerfaustnak valóban nagy hatása volt a harcokra, de messze nem túlbecsülendő. Nyílt terepen lezajlott harcokban kb. 0,5% volt a kézifegyverekkel kilőtt páncélosok száma. Viszont beépített, vagy erősen tagolt területeken, akár 20% is lehetett. Ez legfőképp a csekély lőtávolságnak volt betudható, valamint a 200 mm-es átütőerő is csak papíron létezett. Igazán eredményes csak a gyengébb részeken volt. A hatalmas termelési ütem azzal is járt, hogy nagy volt a selejtek száma, kb 5%, de volt olyan hónap is, hogy a legyártott fegyverek felét vissza kellett szállítani szériahiba miatt. Azonban, nem véletlenül lett legenda, mert azon kevés dolog egyike amiből a német hadseregnek viszonylag elegendő állt rendelkezésére.

Az eredeti cikk noname tollából származik és 2006.05.17-én jelent meg a régi Roncson.