Az első világháború után, a csonka haza szívében új társadalom kezdett formálódni. A nemzetek kezdték írni saját történelmüket. A magyar főváros mellett, poros utcákban apró féltetős házak épültek, szerényen, szegényesen, mégis otthonosan. A háborús rémálmok után a nélkülöző emberek új életet, családot, apró örömöket vágytak. Élni akartak, mivel élniük kellett özvegyen, rokkantan, betegségekkel küzdve. Kiparcellázott telkeket vettek kölcsönből. Az új birtokukat elkerítették. A kerítést oszlopokra erősített stafnik tartották szilárdan. Azokra szegezték a gyalulatlan fenyő léceket pontosan kimért, egyenlő távolságra. A félig feldolgozott fenyőfa testéből gyanta szivárgott. A messzi Kárpátok illatát hozta a sok gonddal küzdő külvárosi kisemberek körébe.  

A kerítéslécek közötti hézag szűrte a zúgó szelet, mint halászháló a vizet. A járdán a kerékpárosok és a gyalogosok szemébe a reggeli napsugár gyorsan váltakozva villant a hézagokon át. Kacsingatott rájuk, megsimogatta az arcukat, és reménykedni tanította őket.  

A forgalomtól szinte egészen mentes utcán, a járdaszél melletti füves árokban vidám  élet volt. A gyerekek fogócskáztak, ugrálnak az árok fölött. Ez a játék volt az „árok cica”.  Ha ugrás közben megfogták valaki lábát, ruháját, annak kellett az árokba ugornia, ő lett az új „cica”. A kiszabaduló rögtön az ugrálók közé állhatott. Mondtak közben valamilyen rigmust.

Előfordult, hogy a gyerekek körbe ültek, egyikük mesélt. Főként olyan dolgokat, amik az iskolában vele megtörténtek, az órákon, vagy az órák szünetében. Ezek nem voltak éppen rémtörténetek, de sem a tanulást, sem az oktatókat nem népszerűsítették. A mese mégis lefoglalta őket, ilyenkor a hancúrozás szünetelt egy időre. 

Általában vidámak voltak a gyerekek, amíg valamin össze nem kaptak. Akkor elkezdték hangos szóval érvényesíteni az igazukat. A lányoknak soha nem volt igazuk. A legerősebb fiú, Génau mindig kimondta a döntő szót. Nem szolgált a javára senkinek, ha nem igazodott hozzá, vagy szaporította a szót, és folytatni merészelte a vitát. A legtekintélyesebb fiú dominált az utcagyerekek között. A sommás megállapítás után tehetnék kérdőjelet? Nem voltak a szó mai értelmében azok, bár sokat tartózkodtak az utcán. Az utca készítette föl őket az életre, de nem az élet ellen. Rádió és videó nem volt még, az emberi tényező hatott és formált. Nem volt bölcsőde, még a hírét sem hallották. Az egyik iskola mellett volt egy óvoda, de nagyon kevés gyermek járt óvodába. Volt egy polgári iskola és egy gimnázium a városban. Oda kivételes helyzetűek jutottak, nekik tandíjat kellett fizetniük. 

 

A játszótársak életkora az odatelepülő családok érkezési sorrendjével szorosan összefüggött. A legelső házban lakott a legidősebb lány, aki talán negyedikbe járt. Nyúlánk, sovány, inkább csendes szavú, óvatos serdülő. Fél szeme mindig egy gyenge fiúcskát kísér, akit a nagyanyja nevel. A fiúgyereket a csoport Krucának nevezi. Valami oka lehetett annak, hogy ő a játékban nem volt soha kezdeményező, azt mondta mindenre, amit éppen kellett. Mindig a többiek döntöttek. Ő elfogadta, de azért ügyelt – talán nagynénje – Zsófi szavára. Zsófi viszont harmonikus lelkű volt. A viták elől kitért. Kruca előtt mégis nagy volt a tekintélye. Azonban Génau „legyintései” nyomatékosabbak voltak, mint Zsófi diplomatikus viselkedése.

Egy kisfiú homlokát odanyomva a gyalulatlan lécekhez, bámul rájuk a kerítésen át. Dani, akire anyakönyvi tanúsítványtól függetlenül, később ezt az ismert keresztnevet ragasztották a társai, véznább volt valamennyinél, és éppen ezért nem mehetett közéjük. A szülei zárkózott emberek, ritkán beszélgettek a szomszédokkal. A gyenge kisfiút féltve őrző anyuka megtiltotta Daninak a játszadozást, hangoskodást „azokkal a rossz gyerekekkel”, és biztonság kedvéért bezárta a kaput. Dani két kis kezével kapaszkodott a kerítésbe. Fejével érintette a gyalulatlan fenyőléceket. Homlokába belefúródtak a fa fűrész–szaggatta szálkái. 

Vágyakozó pillantással nézett kifelé. Kívülről olyan benyomást keltett, mint egy ketrecbe zárt kis kutya. Az arra vetődő járkálók észre vették, bár nem szólt semmit, csak bámult rájuk. Méltatták egy pillantásra. A vidám játszadozók közül viszont senki sem törődött vele. Ő csak mereven figyelte a gyereksereget, és képzeletében velük játszott, ugrált, nevetett. Bár csupán a lécekkel volt közvetlen kapcsolata. Jobb és balkeze egy-egy szögletes fadarabot markolt, néha gyengébben, máskor erősebben. A szálkák gyenge bőrébe fúródtak. A behatolás környéke estére kipirosodott, és egyre jobban fájt. Az édesanyja egy hosszabb varrótűvel kipiszkálta a gyerek homlokából a szálkákat. A kisfiú tiltakozott és jajgatott.  Hiszen az egész eseménysorból ez a gyógyító szándékú anyai beavatkozás volt legkevésbé elviselhető.  Az esti tisztálkodáskor a szappan és a fürösztő víz csípte a gyerek friss sebeit. Az édesanyja simogatta, vigasztalta, a fiúknak akkoriban mondható, és igen gyakran ismételhető szavakkal: „Ne sírj, ez csupán katonadolog!”  

 

Génaunak az iskolában egy tanévnyi előnye volt. Ennél fogva neki nemcsak „a legerősebb fiú” büszke címe járt ki, ő volt a legokosabb is. Az előnyökkel járó tekintélyét kihasználta. Viszont az erőfölényéhez nem illeszkedett segítőkészség. Senkinek sem segített tanulni. Csak nem hagyja, hogy a fejére nőjenek a kis taknyosok!  Az ő egyénisége ennyi engedményt másoknak nem adott. Kezdeményezett, mindig ő mondta ki elsőnek a véleményét. Vele nem vitázhatott senki. 

Övé volt a csúzli, és ő tudta legjobban kezelni. Valóban jól kezelte – mi tagadás. Néha kölcsön adta eszközét a fiatalabbaknak, hadd lőjenek ők is vele! Aztán egy hirtelen mozdulattal visszavette kezükből, és lekicsinylően mondta: Nem értesz hozzá! Ügyetlen vagy! Ez még neked nem való! Ezután bemutatta, hogyan kell csúzlizni. Hirtelen célra kapott. A kilőtt kavics az egyik szomszéd kutyájának testére csapódott. A szegény pára összerezzent, felnyögött, rosszalló tekintettel végigmért mindnyájunkat. Meglátszott a sértődöttsége a maga kutyasorsán és elsomfordált. 

Génau új célpontot talált. „Nézd csak, hát így kell!” Lelőtte a verebet az ágon. Eltalálta az utcán futó macskát. Az állat feljajdult, vánszorogva menekült a környékről. Nagyot csattant a kilőtt kavics az utcai hulladékon, a beépítetlen házhelyen szétdobált üvegedényeken. Mindent célba vett. Élvezte a széttört üveg hangját, a szétrepülő üvegcserepek látványát. 

  A békésebb játékok a mozgásigényt elégítették ki. A fogócska, és részben a bújócska is. A gyerekek sokat futkosta, de az utcán elbújni nem adódott túl sok lehetőség, mivel szegélynövények nem voltak. Fák ültetésére is évtizedek múlva jutott pénz. Az árokba lapultak le a gyerekek, a villanyoszlopon volt az „ipi-apacsolás” helye. Akit megláttak, elmondták az „ipi-apacs egy, kettő, három” mondókát, azután a „hunyó” szerepet cserélt. 

 

A labdarúgás hazánkban ember emlékezet óta közkedvelt játék. Négyen nem lehetett

volna játszani, de mindig volt jelentkező kissé távolabb lakók közül. A szükséges létszám hiánya nem gátolta a meccs lebonyolítását. Bőr vagy műanyag-labda nem volt. Az „ötös foci” legnagyobb karácsonyi ajándéknak számított. A „grundon” a mezítlábasok rongylabdát rúgtak. Felhalmoztak kapufának két kupacot, egy-egy srác beállt védeni egymással szemben. A többi fiú két csapatra osztva küzdött, loholt, szinte végkimerülésig. Országszerte így játszottak a helyi gyerekek. Azt, hogy a labdarúgás angol eredetű játék, kevesen tudták. Mégis a labdarúgás hozta el az angol nyelv tömeges „tanulását” a pesti grund önkéntes sportolóinak..  

Érdekes a példatár: Mi a „korner”? Ugyan ki tudta? „Henc, henc!” Kiabálták, ha a labdát kézbe vette valaki. Ehhez fűződött a kéz fogalma, és az egyre gyakoribb felkiáltás: „Hands up!” (Kezeket föl!). Azt sem tudta senki mi az, hogy „gól”. (Így írta a sportújság is.) Ki törődött az angol nyelvvel? Valaki mégis törődött. Egy polgári iskolába járó zsidó gyerek. Hazafelé az iskolából kibeszélte néha, hogy hallgatják otthon a londoni rádiót. A társa pisszentett: „Gyuri, vigyázz! A falnak is füle van!” Már felesleges volt vigyáznia. Hamarosan elhurcolták a bátyjával, és a szüleivel. A két idős hazajött, de a két fiatal oda maradt mindjárt az érkezés napján a gázkamrában.  Ha az idős férfi valakit meglátott az ismert  gyerekek közül, könnyezve ölelgette őket: „A drága fiamra emlékeztetsz engem!” Ha a boltjába mentek a „régi vevő” kedvezményét élvezhették. Aztán államosították a rövidárú üzletét. A sokat szenvedett két ember maradhatott a lakásában, különleges méltányosság alapján. 

 

Valamilyen zavaros katonásdi gyakori játék volt. Szűnni nem akaró harc, birkózás, száraz rögök, kövek dobálása. Harcolni szükséges, mert a harc szüli a dicsőséget. A sírokon a dicsőség a legszebb virág. Ki törődik a hősöket gyászoló fájdalommal! A fiúk mind katonák szerettek volna lenni, ha megnőnek. 

A leányoknak nem tetszett a háborúsdi. Ha a fiúk csatakiáltásba kezdtek, ők csendben, lassan hazamentek. Nem fűztek kommentárt semmihez, de sajnálták, hogy a fiúk ordítoznak, vonítva üvöltenek, mint a német stukák, célra zuhanó bombázáskor. A két karjukat oldalra nyújtogatják, futva és dülöngve közelítettek egy pont felé, mint a bombázó repülőgép. Amikor a csatazaj már elviselhetetlenné vált, kijöttek a féltő szülők. Az anyák leginkább seprővel a kezükben. Minden asszony ügyelt arra, hogy a seprő saját gyermekét érje, persze nem túl erősen. Ha az indulat valakit elragadott, és rácsapott egy más asszony gyerekére, abból komoly konfliktusok adódtak a szomszédok között. Az asszonyságok között tartott még a harag, amikor már a gyerekek újra vidáman együtt játszottak. A bölcs anyai beavatkozás mégis szükséges volt, mert véget szakított a veszélyes durvaságnak. „Előbb-utóbb kiütitek egymás szemét!” Mondták a meglepett harcosoknak. Valami furcsa rettenés szállt ilyenkor rájuk. A vakságot mindenképpen el szerették volna kerülni egész életükben. 

  A kapitányi szerepből váratlanul kilépve a kerítés mögött kuporgó gyenge, legénykére szegeződött egy szúrós szempár. Az utca gyerekei között ez a szempár volt a törvény és az igazság. Génau odament a kerítéshez, és rátekintett a kerítésen belüli fiúcskára. A következő bátorító szavakkal szólt hozzá. Hogy miért tette? – Ez már örök titok marad. 

– Nem akarsz játszani velünk?  

Dani a kitüntető kérdésre meghatottan, alig hallható igent rebegett. Nem értette, hogyan fogadta ekkora szerencse a kegyeibe. Génau felnyúlt a kapu felső lécére belülről fölszegetett tolózárhoz, kinyitotta a kaput, és ezzel a kis rabot kiszabadította. A tolózár csattant, a kapu kinyílt és Dani számára elkezdődött ezzel a személyes társadalmi lét.  Megszűnt tehát a léckerítés mögötti fogság. Nyitva állt előtte a mindent jelentő utca. Járdával, árokkal, gyerekekkel, zsibongással és élettel. Előre! Kifutott a kisgyerek az utcára. Mi lesz majd belőle és a társaiból az életük végéig?

Két-három házszámmal feljebb egy tekintélyes katonatiszt lakott, a feleségével és szintén egyetlen fiával. A fiú magános volt, hiszen nem csupán a zárt kapu, hanem a láthatatlan, mégis komoly társadalmi különbség választotta el az „utcagyerekektől”. Ha már katonatiszt az apa, akkor biztosan magas rangú. Abban az időben, a kisvárosban élők között elképesztő magas rangnak tűnt egy százados. A háztulajdonost senki sem látta egyenruhában. A nevüket nem tudták. „Századosék.” Ez volt a nevük. Az utcai kerítésük kovácsoltvasból volt, beton lábazatra szerelve. A ház utcára néző három ablaka tiszteletet parancsolva nézett valamennyi járó-kelőre. Szinte világított, sőt lángolt, mint a századosi parolinra jobbról, balról fölvarrott három tündöklő aranycsillag. 

A fiú egyszer csak kijöhetett, bár nem egy szál klott-gatyában, hanem rendes ruhában. Nem mezítláb, hanem szép félcipőben. Időnként bátorkodott más játékot ajánlani. A fiús rangsor viszont nyomban kialakult. Ő a második helyre került. 

 

Nevet választott Génau a kis csapatának, és a szedett-vetett nevük rövidítéséből kihozta a következőt: Génau, Róka, Dani, Kruca = Géerdéká. Még egy divatos nóta dallamára lelkesítő költeményt is írt a csapatának. Az eléneklése nem volt éppen elragadó. A vers szövege sem termett babért. Génau viszont büszke volt, és kijelentette, hogy ez a csapat indulója. A testület „alkotó tagjai” és a hozzájuk csatlakozó lányok abszolút szótöbbséggel mind helyeselték. A kis csoport szinte látta magát, amint büszkén menetelnek, mint a triumfáló római hadvezér a légió élén.  

A gyerekek barátkozása révén kezdtek a közeli házakban élők összerázódni. Ritkán ugyan, de mégis beszédbe elegyedtek egymással. Génau és Dani apja otthon ült. Rendelt szabók voltak, az utca két oldalán, egymással szemben laktak. Átjöttek, egy kis beszélgetésre, feleségestől, gyerekestől. Nagy nap volt, mert kiderült, hogy a két család miben egyezik, miben nem. Vita folyt az életről, a körülményekről. Akkor még nem beszéltek az „életszínvonalról”, de már voltak pártok. Működött a szociáldemokrata párt. Génauék vidékről érkeztek, büszkén mondták, hogy magyarok.”A nemzetköziség nem életre való.” 

 

Bármilyen zajos volt az utca a fiúk csatakiáltásaitól, ritkán hangzott el a szájukból átkozódás, szitok, vagy trágárság. Egymás szellemi képességeit gyakran minősítették, de volt, aki kikérte magának éppen úgy, mint az „anyázást”. Az édesanya becsmérlése ellen még az a fiú is tiltakozott, amelyiknek lett volna oka, bírálgatni anyja életmódját. 

A „szexuális felvilágosítás” nem szerepelt az iskolai tantervben. A titkok között első helyen állt ez a családi körben. Az emberiség jól megvolt a bekódolt ösztönösséggel, a nemi dolgok tudását nem sorolták a közművelődés keretei közé.   

A gyermekek magatartását a vallásosságra visszavezethető tényező moderálta. Egy epizód megvilágítja ezt. A játék a nyári késődélutánba nyúlt, és a szülői házba nem akarták erőszakkal hazafelé rendelni a gyereket. Az édesanyjuk elhozta az üres telken futballozó gyereknek a vacsorát. Egy szép, kerek házikenyér körülkanyarított, nagy szeletét, disznózsírral, sóval, kissé csípős, őrölt paprikával. Ez azon a tájon rendszeres vacsora volt. A rosszabb étvágyú belekóstolt egy-két falatot, de nem kívánta, és el akarta dobni. Zsófi rászólt:

Nehogy eldobd! Az a Jézus teste. 

Hát mit csináljak vele?

Csókold meg háromszor és mond el ezt magadban: „Az Atyának, és Fiúnak, és a

Szentlélek Istennek”. Aztán dobd el. Zsófi tanácsára érdemes volt hallgatni. A jó kenyeret nem dobták el, a tulajdonosa átadta egy társnak, aki nézte egy darabig a jókora karéjt, majd óriásit harapott belőle, amekkora csak befért a száján.

 

Amikor Génau szülei látogatóba mentek. A fiuk legnagyobb felismerése volt, hogy Daninak, fiú létére, babái vannak. Génau ezen nagyot nevetett. A két rongybabát dobálta a levegőbe. Amint az apák és szaktársak között élénkült a vita, úgy élénkült közöttük is. Dani féltette a babáit, mintha azoknak ő lenne az apjuk. Tiltakozott a mutatvány láttán, amit durva mozdulatokkal a szomszéd fiú helyezgetése, rángatása közben, a babáknak el kellett szenvedniük. Eddig csak simogatást, becézést, etetést és altatást ismertek. Békésen meg voltak egymással az élő gyerek az élettelen rongybabáival. Most pattognak, katonásdit játszanak. Esnek-kelnek, verekednek egymás között. Szinte hallani lehet a tiltakozó szavukat, sőt már a panaszukat, a sírásukat is. Dani hiába próbál a megmentésükre sietni, Génau erős kezének vasfogójába került a fiúbaba. Aztán egyik lába Génau lába alatt a padlóra. A baba egész teste megfeszül. A nagyfiú nincs tekintettel a baba érzésvilágára. Hogy szenved a végveszélyben! Dani maga is hangos szóval tiltakozik, de nem kapja vissza, és a szegény baba szétszakad. A fűrészpor a testéből, mint a vér kiomlik, és szétfolyik a padlón. A fiúbaba szép szemei eltorzulnak, a halál lezárja őket. A lánybaba hajánál fogva előbb nagy köröket ír a levegőbe, úgy repül el a kínzójától, és a falhoz csapódik. Holtan hullik le a padlóra és mozdulatlanná merevül. Ez a játék dráma volt. A szomszéd szabó pedig feljelentette társát az ipartestületnél, mivel nem szabómester Dani apja. Nem fizeti az iparadót. Akármilyen jól végzi a munkáját, nem lehet önálló iparos, csak kontár. 

 

Menjünk végig újra az egykori utcán! Áldozzunk időnkből néhány percet az emlékeinknek.  Kukkantsunk a közelmúltba, a mindig folyamatos jelenre, és ha tehetjük egy kicsit a jövőbe is. Hallgassuk meg a játszótársak beilleszkedéséről szóló történetet. A Magyar Királyság társadalmában kezdődött, a „működő szocializmusban” és a közelmúltban folytatódott. Lássuk a változások folyamatát! Talán felvillan a sötét út végén a távoli jövő.  

Génau, Róka, Dani, Kruca elvégezték az iskolákat. Az első esemény Kruca személyéhez fűződik. Nyári napokon kiment a barátaival egy bányatóba fürödni. Többször is elmentek úszni egy jót. Otthonról hozott uzsonnát ettek. Kruca a vízben szépen tempózott, a nádas felől tartva a csapat felé, amikor eltűnt. Lesüllyedt, mint egy darab kő. Keresték, nem találták és végül szomorúan hazatértek a csendes fiú nélkül. Kruca letette a szokatlan ragadványnevében rejtett sorsának keresztjét (crux, crucis). Gyász borult a nagymamára az udvar népes lakóira. Ő volt a csoport első tagja, aki elvesztette életét. Nagyon lesújtotta a gyász a barátokat. Mintha saját testvérük ment volna el. 

 

Ahogy a hírek jöttek a frontról, Róka apja egyszer csak felöltötte az egyenruháját. Mindenki nézte, csodálta a vélt nagy embert. A zubbonya hajtókáján lévő színes parolin két csontcsillaggal ékeskedett. Nem volt tehát százados, csak tizedes. A történelemnek ez mindegy volt, örökre elragadta őket is. Házuk gazdátlan maradt sokáig, aztán kiutalták valakinek. A vaskerítésre nem jutott festék, a háztetőre cserép. A vakolat omladozott, és nem emlékszik senki többé „Századosékra”. Kié volt a háromablakos ház? A kérdezőt ingerülten elutasítják. „Mit törődünk azzal, hogy mi volt itt, ki volt itt. Most mi vagyunk itt!”   

Dani sokat betegeskedett. Egyszer egy hógolyó a bal fülét telibe találta váratlanul az utcán. Génau hahotázott egy leshelyéről: „Ez telitalálat volt!” – Kiáltott vidáman. Dani négy hónappal ezután a Szigony utcai klinikán sikeresen átesett a műtéten. Dr. Krepuska László beavatkozása jól sikerült, de kórjóslata nem vált be, az ugyanis nem kecsegtetett életben maradással. A kamasz sokat hiányzott az iskolából a betegsége miatt, de letette a vizsgáit, aztán folytatta a tanulást. Tanult, még öreg korában is. A háború utáni évtizedek sem fogadták őt a kegyeikbe. Nem harcolt, nem lett hős. Tanult és tanított, amíg csak dobogott a szíve. Rögeszméjévé vált, hogy a jövő generációját tanítani kell. Felelősséget érzett azért, hogy amit ő látott, tapasztalt és megtanult, itthon vagy bárhol a nagyvilágban tovább kell adnia. Meg volt győződve arról, hogy ezzel használ másoknak és a szebb jövőnek. 

 

Tulajdonképpen a négy fiú baráti szövetsége „egy utcai banda” volt. Amikor hangoskodtak, sokan elítélhették őket. A csapat tagjai mégsem váltak bűnözővé. Amíg követhető volt az életük, törvénysértés nem róható föl nekik. A Géerdéká tagjait az 1944. április 3-iki angol légitámadás szórta szét. Az aprócska házakra zuhant hatalmas bombák után égre mutogattak a magányossá maradt kémények. 

Első volt a mentés. Egy később elhurcolt zsidó ember vezette a mentést. Kamasz fiaival kutatott a romok között. Behatoltak a pincékbe, onnan húzgálták ki a hullákat és a jajgató sebesülteket. Másnap mindenkinek elege volt a háborúból. Ki milyen „járművet” talált, azzal menekült Budapestről minél messzebbre. Autóról akkor szó sem lehetett.  Ha volt valakinek – ezerből egynek – annak a csapból nem cseppent benzin. Volt, aki lovas kocsival, más gyerekkocsival indult vidékre. Járóképtelen embereket taligán toltak a családja ép tagjai. Sebesültek átvérzett kötéssel vánszorogtak a négy égtáj felé. Minél messzebbre Budapestről.  Sokan nem tudták kihez, vagy hova menekülnek A sérültek orvost kerestek. Délre, 50 kilométerre találták meg az elsőt. Bekötözte őket és ultraseptyl injekciót kaptak tőle.  

Szovjet katonák tüzérségi harcállást alakítottak ki, lebontva a kerítéseket. Az utcák között lőni kezdték a főváros belső kerületeit. A házakból a pincékbe költöztek, a pesti lakók. A házak egykori tulajdonosai mind elmentek már. Hiányoztak az ablak– és az ajtótokok. A lakatlan otthonok a háború után szemétbányává, az udvarok patkányfészekké változtak. A fegyverek zaja utáni első csendes tavaszon mindent fölvert a gaz. Az út közepén kígyózott egy ösvény, ha bekanyarodott a romok valamelyikéhez, ott valaki még lakott.  

Aztán parancsra megnyíltak az intézmények, az iskolák, a templomok. Új iparág született. Az épületek eltorzult vasgerendáit, a robbanásoktól fölszakított villamos síneket erős férfiak párosan egy rögtönzött préssel kiegyenesítettek. A vasak kerültek helyükre először. Mindenki dolgozott. Az embereken karszalagra cirill betűkkel felírták, ki micsoda. Az első feladat a gyárakban a romok eltakarítása volt. A fizetést hét végén kapták, hétfőre az értékét vesztette egész heti kereset. Jobb volt a fizetést természetben kapni. Amikor elindult a belváros felé az első villamos, nem utasokkal, krumplis zsákokkal voltak tele a szerelvények. A fűtetlen olajos papírral zárt ablakok mögött, húsz percesek voltak az órák. Fűtés nélkül telelt a főváros. Valamiként mégis felépült az ország. 

 

Az utcai „négyek” robotos tagjaivá lettek az új magyar társadalomnak. A munka keserves volt, hajszolt. A szülői házhoz képest önerőből kitörni, nem sikerült senkinek. Magasabb társadalmi kasztba nem jutottak. A „játszótéri” szelídebb leányok talán többet mondhatnának kissé a feltörekvő igyekezetről. Egyikük, az esti-tagozatok szorgalmas tanulói közül gyógyszerész szakasszisztens lett. A társadalom megtagadta a régi tradíciókat. A folyamat a mai napig tart. A köztudat szerint negatív jelenség minden „hagyományos”. Különleges törvény hat és érvényesül. Nevezzük folyamatos kontraszelekciónak. Az igazság, a méltányosság gyengeségnek minősül. Az érvényesülés útján erőszak és kíméletlen kegyetlenség jár. Ez lenne a siker titka? 

Miközben megtagadjuk a múltat, széles mozgalom működik: A „hagyomány-teremtés”. (Nem lehet ebben logikát keresni!) Örökké „tisztogatunk”. Átszervezünk, reformálunk, változunk és változtatunk. Csakhogy mivé? Akit gyötörtek, azok gyötrődnek ma is. Mennyi ember szenved ebben a hazában. Hetven év óta minden nap mérlegeljük: Menjünk, vagy maradjunk? Ezt a kérdést tették föl magukban immár négy generáció tagjai. Pontosan Dani, 19 éves korában szerzett útlevelet. Sokszor járt a világ különféle tájain, látta az ottani életet, és mindig hazajött. 

Génaut besorozták az Államvédelmi Hatósághoz. Sokáig szolgált, kiérdemesülten ment nyugdíjba. A változásokkal együtt változott a kapcsolata az emberekhez, a szomszédokhoz. Nem mondható, hogy ellenségesen. A házassága viszont zátonyra futott. Gyermeket nem nevelt. Templomba természetesen soha sem járt, korcsmába annál inkább. Néha tombolva ordítozott a feleségével részegen, aztán minden elcsendesedett, az asszony megunta hallgatni, elment és magára hagyta. 

 

A dolgok mélyén, vagy a hátterében rejtve, működik a valós igazságszolgáltatás. Erősebb bármilyen, ember alkotta törvénynél. Nem a szokványos csűr-csavar intellektus szerint.  Nem a vagyon, a hatalom és a fegyver erejére épül. ,Az igazság a békét, nyugalmat és a biztonságot szolgálja örökké (Ézs 32, 17). 

Homokban, porban „játszunk”, míg magunk is porrá válunk. Az életünk útján haladva hagyunk magunk után valamilyen nyomot. Talán mérföldes, talán csak lábfejnyi méretű a haladás, de mindig része a fölmérhetetlenül hosszú útnak, amin végtelen sorban vonulunk a beláthatatlan messzeségből, az elképzelhetetlen jövő felé. A sorban mozogva, jól elférhetnénk itt, egyénileg is, csapatosan is, mint égen a milliárd csillag. Aki harcol, veszíthet; aki hisz győzedelmeskedik. 

 

 

Szebeni Olivér

2013. október hó