Hantok a határban

Lehajoltam, és megfogtam a kezüket. Nem volt félelmetes, inkább sajátosan hátborzongató, amint a sok ezernyi tenyér bármiféle szorítás nélkül egyesülve hozzám ért. Bevallom, az oda vezető úton, a zötykölődő sárga kisbuszban kissé tartottam a találkozástól. Csekélység féltem, esetleg lehúznak, rám ijesztenek, de végül nem történt semmi efféle – s amikor fölálltam, könnyedén elengedtek. A kocsi ablakából kilométerről láttam szélfútta alakjukat integetni, egészen addig, míg a zöldellő dombsor és virágzó fák el nem takarták a zsebkendőnyi földdarabot.
Később, egy szamócás oldalban a budapesti Vár adását lesve-keresve reggel kilenc előtt ismét találkoztam velük. Ott topogtak a hátam mögött, s hozzám hasonlóan izgatottan vizslatták, vajon a húszméteres rádióamatőr sávban elfogjuk-e a kétezerkétszáz kilométerről sugárzott jeleket. Őszintén állítom, nem bíztam a sikerben. Európa ekkora távolságból 14 MHz-n reggel kevéssé, ritkásan elérhető. Nézőpont, ha tetszik hit kérdése, hogy szerencse szükségeltetik hozzá – vagy Isteni jóakarat.
Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Öreg, bajszos híradó volt, afféle frontok poklában, zavaros éterekben edződött rézdöngölő. Éreztem, amint az ujjaimat finoman igazgatva behangolja a japán gyártmányú berendezést, s a hangszóróban a következő pillanatban tisztán fölcsendült a főváros. Nehezen leltem a mikrofon gombját – utólag, már újra itthon közölték velem, a túlfélen lévők torkát is szorongatta valami. Nem csoda, hiszen hetven év kihagyás után szólt ismét először magyar szó a légben. Mindannyian könnyeztünk, nem szégyellte senki a pergő vízeséseket.
Igen, jól sejtik, mindez a Don-kanyarban található magyar hősi temetőkben, Bolgyirevkán és Rutkinoban valamint Liski mellett, a 19. majd 12. könnyű hadosztály állásai közelében esett meg velem tavaly nyáron. Néhány fős csoportunk azért érkezett Oroszországba, hogy tisztelegjen az ősök előtt, békét hirdessen a két, sokat szenvedett nép között. Úgy érzem, sikerült, bár kétségtelen, ezt kevéssé nekem kell megítélnem.
A sok szívszorongató élmény amúgy tegnap tolódott föl lelkemben, amikor Maruzs Roland őrnaggyal készítettem rövidke telefoninterjút. A honvédelmi tárca Katonai hagyományőrző és hadisírgondozó osztályának vezetője hívásom idején éppen egy feltáráson forgatta a lapátot, így érthetően pár perce jutott rám. De az az öt-tíz mondat, amit megosztott velem, elegendőnek bizonyult a „vezérhangya” elindításához. Az őrnagy egyebek mellett arról szólt, mit tettek eddig, s mit terveznek a jövőben azért, hogy a második világháború milliónyi helyszínén elesett, kivégzett, betegségben elhunyt magyar bakáinak méltó emléket állítsanak, csontjaik tisztességes fejfa alá, gondozott sírkertekbe kerüljenek.
Sajnos korunkban is folyamatosan akadnak olyan hangok, amelyek az egész témakört ablakon kidobott pénznek tartják. Szerintük a forrásokat a holtak helyett inkább az élőkre kell(ene) fordítani bakancs, ruha, menázsi, üzemanyag, lőszer s ezernyi más felszerelés formájában. Nincs igazuk. A múlt őrzésére a nagy egészhez (értsd: a HM költségvetéshez) képest eleve fillérek jutnak. S ha már itt tartunk, mindenképpen illik tudnunk, a hadisírosok e morzsákkal sáfárkodva messze többet tesznek le a nemzet asztalára, mint azt várni lehetne tőlük.
Tavaly nyáron egy beszámoló beszélgetés során azt mondtam, a magyaroknak Rutkino és Bolgyirevka olyannak kellene lenniük, mint mohamedánoknak Mekka és Medina. A polgárnak életében legalább egyszer illene elzarándokolni e sírkertekbe. Egyrészt a felejthetetlen, semmihez sem hasonlítható élmény, másrészt a láthatatlan, de mégis szívbe markoló kézfogás végett.
 
(Magyar Hírlap, 2013. VIII. 16. 7. oldal.)
 
A cikkben említett „vezérhangya” itt olvasható:
http://www.magyarhirlap.hu/a-keleti-front-honvedei-utan-kutatnak