Az 1944. július 2-án Kápolnásnyék Pettend-nél lezuhant amerikai bombázó az Olaszországban állomásozó 15. Amerikai Légihadsereg 456. Bombazó Csoportjának 744. Bombázó Századában repült. A Liberátor (B-24J) gyártási száma: 42-99799. A személyzetből összesen ketten, Wark hadnagy és Riley törzsörmester élték túl a gép lelövését.

Személyzet névsora (név, rang, beosztás, azonosító):

Lawrence D. WHITTAKER hadnagy pilóta, O-695281
Ernest C. PHILLIPS zászlós másodpilóta, T-62301
Russell M. SHARPLES hadnagy bombazótiszt, O-747679
John F. WARK hadnagy navigátor, O-708143
Archie L. HYSLOP őrmester faroklövész, 16123835
Warren C. KLEIN őrmester felsőtoronylövész, 32800139
Gordon O. NYEN főtörzsőrmester orrtoronylövész, 34688681
Hugo O. PERTTOLA törzsőrmester fedélzetimérnök, 16147053
James A. RILEY törzsőrmester, rádiókezelő, 20133132
Carl F. SUTTER őrmester gömbtoronylövész, 12208670

Vadászok támadták meg a kíséret nélkül maradt köteléket. A nap irányából váratlanul csaptak le a 21.000 lábon hazafelé tartó bombázókra. Több támadó is az élen haladó gépek egyikét, Whittaker hadnagy B-24-esét választotta célul. Koncentrált tüzet zúdítottak 20 mm-es gépágyúikból a négymotorosra. Az első gépágyúsorozatok egyike megölte a pilótát és Klein őrmestert a felsőtorony lövészt. A másodpilóta is megsérült. Záporoztak a találatok és a gép belseje egy pillanat alatt megtelt repeszekkel valamint a gép kisebb-nagyobb darabjaival, amiket a felrobbanó gépágyúlövedékek téptek ki az alumínium testből.

A lezuhant gép maradványai Kápolnásnyék Pettend közelében.

A hazatért személyzetek beszámolóiból készült jelentés a következőképpen tudta csak összefoglalni a történteket: 10:20 és 10:25 között hat a B kötelékben repülő bombázót lőttek le a cél térségében. A nagy zűrzavarban nem lehetett beazonosítani a gépeket. Két gép a levegőben robbant fel és hullott szét darabjaira, másik kettő égő motorokkal zuhant, egy letört szárnnyal pörgött, a hatodik pedig farokrész nélkül zuhant. 4-6 ejtőernyőt sikerült összeszámolni, de azt megállapítani nem lehetett, hogy melyik gépből ugrottak. Whittaker gépe is ebben a kötelékben repült.

A csodával határos módon a fedélzeti híradó működőképes maradt. Ernie Phillips a másodpilóta elmondta gyorsan a többieknek, hogy a pilóta fejlövést kapott és Klein őrmester teste is élettelenül lóg ki a felső toronyból, a helyzetük reménytelen, felszólította a személyzetet a gép elhagyására. Sutter kimászott a lövésztornyából. James Riley a repeszektől sérült rádiós késlekedés nélkül felcsatolta az ejtőernyőjét és kivetette magát a jobb oldali törzsablakon. Szerencséjére elkerülte az ütközést a zuhanó gép függőleges vezérsíkjával.
A nagy magasságban tapasztalható oxigénhiány miatt várnia kellett az ejtőernyő nyitásával, ami aztán rendben kinyílt. Az ejtőernyőjén függeszkedve egy Me-109-es körözött körülötte, ami nagyon megrémisztette, ezért halottnak tetetve magát ernyedten lógott a hevedereken az ereszkedés közben. Riley sérülései eléggé súlyosak voltak: repeszek találták el mindkét lábán, hátán, fején és jobb oldalán is átvágott egy fémdarab.
Wark, a navigátor az orrészből ugrott. Mielőtt elhagyta a gépet látta, hogy Nyen és a bombázótiszt is felkészültek az ugrásra. Őket talán a bombatérben tomboló pokoli tűz tartotta vissza, nem lehet tudni miért nem sikerült elhagyniuk a bombázót. Wark hadnagyot elfogása után odakísérték a gép roncsaihoz. A gép közelében látta a pilóta és a faroklövész holttestét. Riley Wark-ot a földet érést követően egy községháza szerű helyen látta viszont.

A Salvo Susie roncsai

Riley:
Amikor végre földet értem egy nagyjából tíz főt számláló küldöttség fogadott. A dühös magyarok lapátokkal, vasvillákkal és más egyéb különféle földművelő szerszámokkal voltak felfegyverkezve. Elsőként alsóneműre vetkőztettek. Azt gondoltam, hogy ott mindjárt végeznek is velem, de aztán nem bántottak. Szerintem úgy ki voltam már lyuggatva és olyan erősen véreztem, hogy egyszerűen megsajnáltak. Perceken belül egy csoport egyenruhás érkezett a helyszínre, akik lovasszekéren egy kihallgatóhelyre vittek.

Ott egy ház udvarán már összegyűjtöttek vagy tíz elfogott amerikait. Éppen akkor terelték be őket az épületbe kikérdezésre, amikor befutott velem a szekér. Engem nem vittek már be a többiek után, hanem kint hagytak az udvar közepén. Valószínűleg csak nem akarták, hogy összevérezzem a helyet. Néhány az ott gyülekező helybéli közül szemmel láthatóan nem repesett az örömtől, hogy ott lát engem. Odalépett hozzám egy úriember és a csizmájával rátaposott a meztelen lábujjamra ... a teljes súlyával! ... időnként még most is belenyilal a fájdalom. De szerencsére egy kedves öregember a segítségemre sietett, elhajtotta csizmás vitézt majd félrevitt és egy őrt állított mellém. Hamarosan megérkezett egy teherautó, ami Budapestre a kórházba szállított.

A Budapest központjában elhelyezkedő kórház nekem viszonylag új és rendben tartott helynek tűnt. Emlékeimben úgy él mint valami egyházi kórház mert az összes nővér apáca volt. Hozzánk nagyon kedvesek voltak és nem egy alkalommal néhány pengőért „kiefly”-t és más péksüteményeket hoztak nekünk kintről.

Kétszer is amíg a kórházban voltam, budapesti célt támadtak a bombázóink és mindkét alkalommal már reggel 7 óra körül mondták a nővérek, hogy „a barátaitok jönni fognak ma”. Nem tudom honnan tudták, de az tény, hogy mindkét alkalommal igazuk lett. A bombázások idején felszín felett csak mi maradtunk. Mindenki az óvóhelyre ment, csak minket hagytak az épület felső emeletén. Figyeltük ahogy átrepültek a gépek. Több gépet a szemünk láttára találtak el és láttuk az égen úszó ejtőernyőket is. Estére aztán általában be is futottak az új felvételesek szaporítva az amerikai létszámot. Szóval kipróbálhattam, milyen a bombáink érkezési oldalán lenni, és mondhatom ez az a dolog, amit nem akarok újra átélni.

Egy kórteremben nagyjából húszan voltak az amerikaiak, némelyikük sérülései valóban nagyon súlyosak voltak. Volt olyan, akinek 20 mm-es lövedék szakította fel a hasát. A kórházig a kezével kellett tartania saját belsőségeit. Volt olyan is, aki épségben landolt ugyan, de a földön egy feldühödött földműves a vasvillájával szabta át az arcát.

Riley törzsőrmester kb. 2 hét múlva tudott ismét járni, ekkor átszállították egy börtönbe. Végig egy cellában volt, ahol a külvilág felé az egyetlen kapcsolata az étel beadására szolgáló kis ablak volt. Pár nap alatt összejött a létszám, amivel meg lehetett tölteni egy marhavagont. A közel 40 szövetséges hadifoglyot egy 6 szarvasmarha szállítására alkalmas tehervagonban szállították Németországba. Az út 6 napig tartott. Minimális élelemmel és egy 20 literes vödörrel indultak útnak. A vödörbe végezhették a szükségüket. Annyi hely volt, hogy mindenki éppen le tudott ülni.

Mohos Nándor

képek: Kirschner Bela