Pilis áttörés
A napokban emlékezhetünk egy támadásra a Konrad hadművelet keretében. A német csapatok január 6-14-ig próbálkoztak a Pilis hegység havas tájain áttörni a Budapest védelmében harcoló bajtársaikhoz.
Olyan eredményes volt a támadás, hogy egészen Pomázig sikerült eljutniuk néhány nap alatt. Volt olyan orosz aki ijedtében Pilisszentkeresztről a hóban mezítláb inalt át a hegyen. Sajnos Hitler parancsára vissza kellett fordulni a páncélosokkal, hiába próbálta meggyőzni Himmleren keresztül a páncélosok támadását vezető Herbert Otto Gille.
Páncélos támogatás híján a gyalogság már nem tudott az ellentámadó oroszokkal szemben kitartani, harcolva visszahúzódtak Esztergom mellé, a Pilis szélére, ahol az Apátkúti-völgy vonalán még márciusig védekeztek.
Ezután a németek már soha nem kerültek ilyen közel az ostromlott fővároshoz.
Óriási harcok dúltak a hegyek között néhány napon keresztül. A behavazott erdők, hegyek között rengeteg fiatal katona vesztette életét, nagyon sokat sikerül exhumálni, de sokuk sírja talán soha nem fog előkerülni, és örökké itt maradnak ezekben a festői erdőkben.
Tegnap előtt éjszaka, tettem egy kis kirándulást, és egy hajdani Mg állás felett gyújtottam emlékükre néhány mécsest.
Nyugodjatok békében.
Falu Tamásnak van egy nagyon ideillő költeménye.Legyen ez emlék mindazoknak, akik már soha nem térhetek haza:
NÉVTELEN KATONA
Nem a dicső hadvezért zengem,
Ki tervezte a háborút,
Kinek nevét örök hír őrzi,
Kitől a világ lángra gyúlt.
Én az egyszerű embert zengem,
Kit mozgósított a plakát,
Akit a riadt állomásra
Sírva kísért a kis család,
Kit géppuska várt s lövészárok
S figyelte repülők neszét,
Kit bomba ért egy vad rohamban,
S ezer darabra tépte szét.
Akinek ezer darabjából
Ezer felé csorgott a vér,
S akinek sírját egyszerűen
Csak úgy hívják, hogy csatatér.
Kinek özvegy férjhez ment már,
Új apát kapott gyereke,
Aki nélkül meg nem zökkenve
Forog a világ kereke.
Kinek a neve elhalványult már
Sok hivatalos iraton,
Én azt, kit senki nem sirat már,
A siratatlant siratom.
Valóban érdekes véletlen a 24-24 éves korban elhunytak esete épp ott, azonos helyen. Nem szeretnék okostojás lenni, de sajnos, az erdész a lehető legrosszabb tanácsot adta szegény német katonának.
Volt a budapesti első kerületben lévő Attila út egyik bérházában egy szintén visszamaradt német katona, akinek a ház lakói valóban értelmesen segítettek, s ő lett a ház kazánjának a fűtője. Így nem volt szem előtt, s évek teltek el számára így biztonságban.
De ismert az a történet is, hogy a Batthyány térnél álló Szent Ferenc sebei templom alatt húzódó föld alatti pincerendszer járataiban eleinte zsidókat, katonaszökevényeket bújtattak az egyház emberei, majd az ostrom utáni napoktól főleg német W-SS katonákat, akiket később a Vöröskereszt segítségével kijuttattak.
Így igaz. Idős barátom, Dobay Pali bácsi erdőmérnök, Pilis kutató mesélte, hogy sok sírt gondoztak a háború után a környékbeliek. Azt a verset amivel kiegészítettem a képemet, tőle kaptam.
Két érdekes történet Pali bácsitól.
Valamikor a hegyek szélén állt egy erdészház az út mellett, a Cserepesi erdészház. Ezt a támadás első napjaiban megszerezték a németek, és hosszan tartották is. A támadás első napjainak valamelyik éjszakáján az ottani erdész a hegyek mélyéről hallgatta a fegyverdörgést. Egyszer csak valami furcsa zajt hallott az út felől és fények imbolyogtak. Zakatolás, csikorgás, hangfoszlányok. Döbbenten és ijedten várakozott, amikor a kanyargós szerpentinen a fák között megjelent a hang forrása: Német harckocsik jöttek vánszorogva az erdei úton, mindegyik harcképtelen sérült, de még járó képes volt, Esztergomba igyekeztek vissza. A járművek tetején pedig súlyos sebesültek voltak, kötelekkel lekötözve, és ezeknek a jajgatása keveredett a járművek zajába.
A behavazott éjszakai erdőben ez kísérteties lehetett.
A Pilis Esztergom felőli szélén van egy rét ahol piknikezi szoktak. (Valamikor ennek a szélén, az út mellett ott állt Gille és tajtékozva ordított a visszarendelt páncélosok miatt.)
Az út másik oldalán nyílik a Barátkúti völgy sorompóval lezárt bejárata. Áll ott egy öreg körte fa, állandóan hatalmas darazsak nyüzsögnek körülötte.
A pilisi harcok után, valamikor tavasz elején egy erdőkben bujkáló fiatal német katona jött ki az útra, és kétségbeesve fordult az úton járókhoz, hogy adjanak segítséget neki, nem tudja mit tegyen, mindenhol oroszok hemzsegnek, nem tud semerre átjutni.
Az akkori, öreg Barátkúti erdész azt tanácsolta neki, hogy adja meg magát, neki már vége a háborúnak, örüljön, hogy még él. A katona megfogadta a tanácsot, és megállított egy orosz ellátmányos szekeret.
A rajta lévő oroszok, erre megfogták és félholtra verték a szerencsétlen fiút. Amikor elterült a földön, az arra járó helybeliek szeme láttára átgázoltak rajta a a szekérrel.
A katona belehalt a kegyetlenkedésbe, és eltemették a körtefa alá, 24 éves volt.
A kilencvenes években a sírt exhumálták, és elvitték a maradványait.
Néhány éven belül egy fiatalember öngyilkossági szándékkal neki hajtott a fának és meghalt, az Ő emlék keresztje pontosan ott áll, ahol a katona volt eltemetve. Tudjátok mi az érdekes? Élt 24 évet...
Ahogy feleségem keresztanyja mondta:
"Mindig viszek a katonák sírjára virágot, biztosan a nagybátyáméra is visz valaki."
A képet látva csatlakoztam és gyújtottam egy mécsest én is. Amikor saját nemzetünk katonáit gyászoljuk az természetes. Amikor más nemzet katonáira emlékezünk tisztességes emberséges, és a remény, hogy míg mi itt másokéra máshol pedig a mienkre emlékeznek egy pillanatra.