Sziasztok,
szívesen résztvennék ezen túrán. Azt szeretném megkérdezni,hogy katonai járművel is lehetne-e? Vagy csak gyalogosan?
Várom válaszukat.
Köszönettel s tisztelettel
Gábor

Kedves KübelRitter!

A kitörés emléktúra végig a Budai-hegyeken keresztül-kasul futó túrista útvonalakon gyalogmenetben történik. Gépkocsival a találkozóhelyre tudsz eljönni, vagy a Szépjuhásznéhoz lévő parkolóba. Így legalább többen megcsodálhatnák a katonai járművedet, amely egyben emelné a rendezvény színvonalát.

Üdv: kalóz14

Csupán érdekességként egy térkép (nem az általunk szervezett emléktúra útvonalát ábrázolja!)

http://www.puskas.hu/100/sites/default/files/images/hase_20_2.jpg

Nevezési díj, jutalmazás? Ezekről tudsz némi infót adni?
 
Köszönöm!

Kedves NH3CL!

Az általunk szervezett emléktúra ingyenes, emléklapok idén is Rádiós tagtárs önzetlen segítségével készülnek, s kerülnek majd kiosztásra. A Mány határában álló Kitörés emlékműnél lesz meleg tea és zsíroskenyér (ingyen).

Tudomásom szerint, több más szervezet is megrendezi a "Kitörés emléktúrát". Közülük egyedül a TTT (Teljesítmény Túrázók Társasága) szervezi nevezési díjjal:

http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=4348

http://kitorestura.hu/

Tavaly a TTT túráján szívet melengető érzés volt látni, hogy több, mint ezren indultak!

Szintén ingyen szervez emléktúrát a JOBBIK, amely könnyen teljesíthető kis táv:

http://jobbik.hu/budapest_iii_-_kit%C3%B6r%C3%A9s_eml%C3%A9kt%C3%BAra

Továbbá az MNA (Magyar Nemzeti Arcvonal) Győrkös-szárny szervez teljesen zártkörű emléktúrát.

Az általunk szervezett emléktúra lényege a kitörés útvonalának megismertetése, a fellelhető katonasírok felkeresése, megkoszorúzása, mécsesgyújtás és az adott helyszíneken visszaemlékezések, beszámolók felidézése. Ez utóbbi teszi egyedivé ezt az emléktúrát.
A TTT Börzsöny Akciócsoportjának szervezésén belül, hagyományőrző csoportok egyenruhás tagjai állnak az ellenőrzési pontoknál, s ezzel emelik a rendezvényük színvonalát. Továbbá a példás szervezésű túra végén valóban nívós felvarró és emléklap jár a sikeresen teljesítőknek. De ezen az emléktúrán a legtöbben szinte rohannak, hogy tudják tartani a szintidőt, illetve hogy a legjobbak közé kerülhessenek, hiszen magas pontszámok gyűjthetők ezen a túrán, amelyet az év többi túráján gyűjtött pontokkal gazdagon jutalmaznak. Szóval itt a történelem és a kegyeleti rész eléggé háttérbe szorul.

Igazából engem a felvarró vonz a Börzsöny félében, de még kiderül hova megyünk Königgel.

Felvarró ott is csak a 60-asra jár, a kisebbeknél különböző színű kitűzőket kaptunk.

Tudom...

Egy beszámoló a TTT Börzsöny Akciócsoportos túráról:
http://miemva.blogspot.nl/2011/02/kitores-60-emlektura.html

és egy beszámoló a "mi" emléktúránkról:

A ti linketek lemaradt!

Sziasztok !
Néhány sorban visszaemlékeznék a 2010-es túrára, ahogy én éltem meg.
A várban találkoztam csokis tagtárssal és miután meghallgattuk a szépszámú jelenlévő előtt megtartott Számvéber Norbert előadást ( témája : Páncélosok alkalmazása Budapest ostroma alatt ), gyorsan kocsiba vágtuk magunkat és irány a Görgényi úti parkoló, ahonnan a túra indult. Sajnos, út közben kiderült , hogy csokis tagtárs egyéb technikai okok miatt a túrán nem tud részt venni, de így is nagyon hálás vagyok neki, hogy a rajthoz elszállított.

A parkolóban már gyülekeztek az emléktúrán résztvevők, illetve néhány rendőr is tiszteletét tette, akik az autójuk mellől csendben figyelték a túrára indulókat. Előkerült egy tv-stáb is, akik rövid felvételeket készítettek. Majd eljött az indulás időpontja, kalóz14 szépen sorba állított minket és 117 fővel elindultunk. Rövid séta után megérkeztünk az első sírhelyhez, ahol kalóz14 tagtárs rövid visszaemlékezést olvasott fel, néhány szóban ismertette az eseményeket, majd rövid főhajtás után a résztvevők elhelyezhették koszorúikat illetve mécseseiket.

Az alkonyat fényei mellett indultunk tovább az erdőben, ahol a havas, de jól kijárt turista útvonalon nem jelentett különösebb gondot a haladás. Menet közben csendesen beszélgettünk, megpróbálván felidézni az akkori körülményeket. Így érkeztünk el a következő megemlékező helyhez , ahol a sírokat körbeálltuk és az előzőekben leírtak szerint rövid megemlékezést tartottunk. Ekkor már erősen sötétedett, így előkerültek már zseblámpák illetve fejlámpák.

Kis pihenő után továbbindultunk és az első komolyabb emelkedők leküzdése után egy lakott városrész széléhez értünk ( nem vagyok pesti, így elnézést hogy nem tudom pontosabban behatárolni ) ahol meglepetésre, kalóz14 tagtárs invitálására , egy az eseményeket megélt idős úr visszaemlékezéseit hallgathattuk meg.

Kölcsönös jókívánságok után indultunk tovább, átvágva ezen a lakott részen, ismét fás-erdős területre értünk, akol egy sétányon haladva értük el a következő emlékhelyet, ahol a szépen gondozott sírhely egy ismeretlen magyar katona végső nyughelye volt. Itt, mint ahogy eddig bármely sírnál, kalóz14 tagtárs ismét rövid visszaemlékezéseket olvasott fel, majd a tisztelet megadása után a koszorúk illetve a mécsesek elhelyezésére került sor.

Rövid szerelvényigazítás után indultunk tovább, mikoris kiderült, hogy a „ karhatalom „ azaz a rendőrség megkérte a szervezőket, hogy a százfős társaságot ne a közlekedés által is használt területek felé vigye, hanem az úttörővasút vonalán folytassuk utunk, immáron a negyedik sírhely felé. Nos, a behavazott vasúti talpfákon végrehajtott menet már előrevetítette, hogy nem lesz könnyű legyűrni az előttünk álló távot, a többtucat ember által porhóvá taposott , bokamagasságú
hóban egymás nyomában csúszkáltunk. Itt már láttam, hogy kezdő túrázó létemre is jó döntésnek bizonyult, hogy nem katonai bakancsban jöttem, hanem megfelelő talppal ellátott túracipőben.
Később letérve a vasúti vágányról haladtunk tovább immáron az erdőben, majd egy kisebb „ hegymászó „ feladat után értük el a kistúra utolsó megemlékezési helyét , ahol a szokásos ceremónia szerint róttuk le kegyeletünk.

Továbbindulva néhány hosszabb erdei emelkedő leküzdése után jutottunk el a „ Szépjuhászné”-hoz, ahol lehetőség nyílt egy kis pihenésre, étkezésre. Itt az eddigi csapatból többen befejezettnek tekintették a túrát és az emléklapok átvétele után a még közlekedő helyi járatokkal távoztak. Jelentősen azonban nem csökken a csapat létszáma, hisz a távozók helyére többen olyanok is érkeztek aki kimondottan csak a nagytúrának vágtak neki.

Tehát, rövid pihenő után, kettes sorba rendeződve 21.30-kor 87 –en elindultunk a nagytúrára.
Az rögtön az elején feltűnt, hogy az eddigi sétálós tempót, egy sokkal feszesebb menetsebesség váltotta fel. Rövid idő múlva, már egy erdőgazdaság nagykapuján masíroztunk be, hatalmas kivágott farönkök között haladva , majd kiérve a nyílt terepre megismerhettük a tél éjszakai arcát. A nagyobb menettempó miatt fázni nem kellett, de én rájöhettem, hogy az „ MN őszi álcakabát „ –on úgy átfúj a szél, ahogy kell. Az él elől törte a havat, mi pedig az általuk a hóba vágott keskeny ösvényen, egymás nyomába lépve, vagy legalábbis próbálva követtük őket. Én ekkor már a fejlámpa fénye által megvilágított lábnyomokat konokul figyelve haladtam és konstatáltam, hogy a lábaim kezdik jelezni az eddig megtett kilométereket. És tudtam, hogy ez még nagyon az eleje…

Így értünk el a következő sírhelyekhez, ahol csendes megemlékezés után alkalom nyílt egy kis frissítésre. Itt jegyzem meg, hogy az általam hozott SIÓ lime valamint meggylé szomjúságoltásra egyaránt alkalmatlan. Még szerencse, hogy kedvesem készített nekem finom teát is…

Egy viszonylag rövidebb szakasz után megérkeztünk ahhoz a bizonyos akadályhoz, melynek leküzdéséhez két mód is kínálkozott : 1. a kb. 80 kg alatti testsúllyal rendelkezők egyszerűen átbújhattak a kapu és a kapuoszlop közötti résen, 2. a testesebb vállalkozók a foghíjas létra segítségét igénybe véve, átmászhattak a kerítésen. Mondanom se kell, én az utóbbi csoportba tartoztam, de hála ég, minden probléma nélkül megoldottam a feladatot, éppúgy mint mindenki. Asszem, csak egy nadrágszakadásról érkezett hír, valaki részéről….

Átjutva az akadályon következett az amire sose gondoltam : a mintegy harminc centis hóba, az él által kitaposott ösvényben, melynek szélessége se sokkal több harminc centinél, menetelés a végeláthatatlan erdei úton. Egyre ritkábban pillantottam fel, hogy megnézzem merre megy az él,
hisz igen elkeserítő volt látni azt, hogy egy jó ideig csak haladunk majd nyílegyenesen, át az erdőn.

A felvett menetritmust egyre többször törte meg kényszerű pillanatnyi megállás, ami után újraindulni nem épp szívderítő dolog. Én már valóban csak üres fejjel csak mentem és mentem, olykor konstatálva, hogy a lábaim izmai, a combjaim, a vádlim már szikla keménységűre beálltak. Egy-egy megcsúszás után, ami nem volt ritka, a boka illetve térdízületek is jelezték hogy, ott sincs már minden rendben.
Egy trükköt azonban kieszeltem, próbáltam hasonló paraméterekkel rendelkező túratárs mögé kerülni a menet során, akinek lépéshossza megegyezik az enyémmel. Így a szűk, hóba taposott ösvényen pontosan az ő lépésnyomaiba lépve egészen könnyen lehetett haladni.

Azt, hogy mennyi ideig mentünk itt az erdőben így, arról fogalmam sincs, de akkor nem is érdekelt, csak reméltem, hogy valamikor egy kicsit hosszabb megállunk majd.
Aztán egyszer csak így is lett, egy tisztásra érve, a túra hatodik és egyben utolsó megemlékezési helyét értük el. Érdekes volt hallani, hogy ezen a helyen a kitörőket még repülőgépes támadás is érte és a sír melyet körbeálltunk épp egy ilyen támadásban elhunyt magyar katona nyughelye volt.
A rövid ceremónia után alkalom nyílt egy kis pihenésre, evésre, ivásra. Amúgy itt a hideg szél rettenetesen fújt…

Kalóz14 tagtárs itt rendelkezett aszerint, amit már az induláskor is tudtunk, vagyis hogy két részre bontjuk a csapatot, lesz egy haladósabb egység és egy komótosabb a továbbiakban. Gyorsan felmérve az állapotomat, az utóbbi egységhez csatlakoztam, melyhez mintegy 15 „ kitörő „ tartozott.
A tisztásról továbbindulva már egy traktor által megelőzőleg járt útvonalon haladtunk egy darabig, de a kis csapatunk lemaradóit több ízben is bevártuk. Persze a gond ezzel az volt, hogy míg mi megálltunk, hogy bevárjuk őket, addig pihenni tudtunk, mire ők beérkeztek, akkor azonnal indultunk tovább. Így rövid idő múlva ismét több száz méterre lemaradtak.

Rövidesen el is dőlt, hogy a lemaradók a Nagy Kopasz hegyi elágazásnál befejezik a túrát, vagyis lemennek a műútra ( a vadászházhoz ), ahol a kisbusz ( Zsiráf, ő volt a sofőr ) fogja várni őket. Miután megtudtam, hogy ahol most vagyunk az a túra távjának kb. 1/3-a és hogy előttünk áll egy komoly emelkedő a kilátóhoz,valamint tekintettel a szinte már görcsben álló virgácsaimra, én is úgy döntöttem, hogy a műút felé igyekvőkkel tartok. Amúgy ez sem jelentett azonnali megváltást, hisz mintegy három kilométeres ereszkedés várt ránk a hegyről.
Nagyon jólesett mindannyiunknak, hogy mikor a gyors csapattal elől haladó kalóz14 tagtárs hírt kapott a túrát befejezőkről, akkor az elágazásnál emléklapokat helyezett el, így amikor odaértünk, azokat át tudtuk venni.

A hatfős kis csapatunk megkapta a szükséges iránymutatásokat és elköszönve a túrát folytatóktól, megindítottuk vidám kis menetünk a műút irányába. Olyan fél órásra terveztük az utat, ami azért egy kicsit optimistának tűnt, végül az is lett…… A jól jelzett ( zöld háromszög ) turista útvonalat követve, minden elkavarás nélkül értük el a találkozási pontot ahol a kisbuszra várva jó kis beszélgetéssel ütöttük el az időt. Sőt, mivel a túra hatálya alól immáron kikerültünk, egy kis házi pálinka is előkerült…

Összegezvén : nekem nagyon tetszett a túra, főleg a hangulata fogott meg. Kezdőként megannyi tapasztalattal gazdagodtam ( edzés előtte, kamásli, kevesebb kaja a hátizsákba, inkább kis csokik, stb. hogy jövőre teljesíteni tudjam a távot, mert hogy ott leszek az biztos.

Üdv :
AchtungPanzer

Szervusztok!
 
Elkészültek az emléklapok! Pecsét is lesz rá!
 
73!
 
Miklós

uhhh .... hogy miket nem írtam ... :)

üdv :
AchtungPanzer

Az indulásnál mindenképpen ott leszek idén is, persze több mint valószínű, hogy ismét csak egy kellemes esti kocsikázás lesz a részem a túrából.
Magam sem tudom, hogy miért is nem szántam rá magam soha az indulásra, annak ellenére, hogy pont a kitörés az egyik kedvenc témám.
Nagyon sokat mászkálok Buda azon pontjain, ahol a nagy harcok zajlottak, szívesen időzöm a régi utcákban ahol annak idején tombolt a csata.
Néha elábrándozok hogy ezek az öreg kertek, villák, utcák vajon miket tudnának mesélni.

Még egy programajánló január 8-ára:

http://www.csodaszarvas.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=103

Február..:)

No, kérem! Az emléklapok itt vannak az asztalomon. Ma este pecsételés, Kalóz Tagtárs pedig holnap viheti!
Szépek lettek idén is! De ez nem nekem, hanem Kalóznak és csapatának köszönhető.

Üdvözlet Mindenkinek!

Egy kósza gondolattal és egy kérdéssel fordulnék hozzátok.

Idén szeretnék elindulni a Börzsöny Akciócsoport keretében rendezett kitörés túrán.
Kifejezett szándékom a múlttal való szembesülés, emlékezés valamint a magam határai feszegetése. Ha már megpróbáltatás, akkor a 60-as távot választottam.
Persze próbálok nem tudomást venni a sok "versenylóról" mert számomra ez nem erről szól!!
Próbáltam "autentikus" hagyományos ruhatárat beszerezni hozzá, már amennyire ez kereteimből futotta (külső belső, hó és terepálca ruha, sisak, stb.).

Akivel túráztam volna, sajnos lemondta, így egyedül kéne nekivágnom,amit a szervezők sem ajánlanak és mivel skizofrén nem vagyok, nem szívesen beszélgetnék magammal egy éjjelen és 15-16 órán át.

Nos a kérdésem.

Ha nem probléma, én keresnék egy hasonló gondolkodású túratársat a 60-as távra.
Ha valamelyikőtök késztetést érezne, megadom a címem: david74@freemail.hu

Üdvözlettel:

Egy lelkes múltrajongó.

Tszteletem!
 
Mivel bokros teendőim miatt csak a nyomtatásra volt időm, így a pecsétek lemaradtak az idei lapokról. Aki igényli, s elküldi nekem postán, annak lepecsételem a szokott eredeti II. világháborús Tábori Posta bélyegzővel és 1945. II. 11. és/vagy 13. dátummal. Aki kér, kap rá bélyeget vagy Hellschreiber szalagot.
A visszapostázás és a pecsételés díjtalan!!!
 
Más:
 
Ez nem önreklám, csk úgy írtam magunknak, miután Kalóz elvitte a lapokat - s előtte beszélgettünk csöppet. Mivel itt vélhetően kevesen olvassák az orgánumot, s ugyancsak csekély lehet a regisztráltak száma, ide iktatom.
 
 

http://www.magyarhirlap.hu/kitorok-igazsaga

Kitörők igazsága
 
lázin miklós andrás
újságíró

Lelkes csapat járja esztendőről esztendőre január végén, február elején a budai hegyeket. A tizenéves lányoktól-fiúktól a hetvenes éveiket taposó öregurakig azért jönnek össze, hogy megemlékezzenek a főváros védőiről, a kitörésről a szovjetek ostromgyűrűjéből. Mielőtt valaki azt hinné, a csoport kizárólag politikai nézetek mentén áll össze, téved. Hiszen, mint ahogy a mai pártok szavazótáborát sem lehet heterogén módon leírni, éppen úgy az éjszakában havat-sarat taposó lelkekre sem húzható vizeslepedőként semmiféle ködösítő-közös(ítő) jelző.
A második világháború eseményei ma is élénk vitát váltanak ki a közvéleményben. Gondoljunk csak a Don-kanyarban történtekre: épp annyi olvasata létezik, ahány családot érintett. A budapesti harcok mikéntje és miértje még inkább neuralgikus pontja a történelemírásnak, -tanításnak. Az első, és egyesek számára legfájóbb pont a hivatalos megemlékezések föltűnően alacsony száma, esetenként hiánya. Magától adódik ilyenkor, február elején a kérdés: ha az orosz folyam mentén harcoló magyar bakákat ma végre hősként emlegetjük, miért nem adjuk meg ezt a jelzőt annak, aki, mondjuk, a Nyugati pályaudvar jegycsarnokában, a Margit-szigeti fürdőknél, a Szemlő-hegy lejtőjén ásott lövészárkokban, vagy az utolsó vonalnak számító Széna tér bútorokból és kövekből sebtében összetolt fedezékei mögött áldozta életét a hazáért?
Mielőtt bárki a nyugtatója után kapkodna, határozottan leszögezem: nem tekintem hősnek a védteleneket, hadifoglyokat kínzó-irtó, elgyöngült betegeket-sebesülteket legyilkoló, egyenruhába bújtatott emberszerű lényeket – teljesen függetlenül attól, milyen birodalom-állam, ma joggal önkényuralminak számító jelvényét viselték a sapkájukon, rohamsisakjukon.
A katonáról beszélek, aki a haza védelmét ott és akkor, 1944–45 fordulóján kizárólag abban látta, hogy élete árán se engedje át a muszka vagy román ellenséget a Visegrádi utca, a Nyugati pályaudvar túlfelére. Aki testi épsége kockáztatásával dobott kézigránátköteget a Pipa utcában előgördülő T-34-es lánctalpai alá, aki az utolsó töltényig harcolt a Molnár utca egyik emeletes házának ablakából. Talán nem leszek egyedül, ha azt mondom, ők épp úgy megérdemelnék a rendszeres szép jelzőket, a hivatalos emlékmiséket, mint akik az orosz pusztákon, erdőkben estek el.
Közbevetve, s távolról sem halk szándékkal ide írom: aki úgy hiszi, hogy a győztesek az igazak, a hősök, a vesztesek pedig a rosszak, megvetendők és gonoszak, végtelenül és elkeserítően leegyszerűsítve látja a történelmet. S lehangoló, hogy ezt a maszlagot a 21. század első évtizedének végén némely embertársaink még képesek elhinni, bevenni.
Nézzük a kitörést, amely talán az előzőnél is meredekebb téma manapság. De álljunk meg, és tegyük szívünkre a kezünket: ötvenegy átharcolt nap után vajon melyikünk akart (volna) szovjet fogságba esni? Borítékolható, elenyésző számban lennének a rabláncos verziót választók. Rossz, ha tetszik öngyilkos felelet volt, ez kétségtelen, de az adott történelmi helyzetben nemigen lehetett mást várni az ostromlottaktól. Nekik ez volt a becsületes – mert az volt! – játszma utolsó állomása.
Akik most vasárnap kirándulnak, erre emlékeznek. Nyomatékkal: nem az aljasokra, hanem a hősökre.

Kedves Rádiós!

Maximális tisztelet az írásodért.
Ha minden újságíró ilyen lenne, más országban élnénk.

Köszönjük!

Kedves Fém Koma!
 
Köszönöm a szép szavakat, s örülök, hogy elnyerte a tetszésedet.
 

Nagyon jó írás Miklós, én is gratulálok! Remélem végre elkezdi repeszteni, törni a jeget, ami a témát burkolja. Remélem mihamarabb eljön az az idő, hogy anélkül lehessen a hőseinkre emlékezni, hogy ránk sütnék a "náci" bélyeget!

Szívből köszönöm szépen!
 
Valóban, ideje elgondolkodni, higgadtan elválasztani az érzelmeket és a tényeket. Nagyon nehéz lesz, ebben biztos vagyok, de sokan ügyködnek ezért-ezen, s ez okot ad a reménykedésre. Kalózék munkája bátorító, példaadó. Ez tipikusan a sok kicsi sokra megy esete.
Szerintem az a legfontosabb, hogy a felek végre társalogni tudjanak egymással, ne csak elbeszélni a másik mellett. Ne meggyőzni akarják egymást a saját igazukról, hiszen egyetlen történelmi helyzetre sem mondható, hogy csak az X vagy Z látásmód a helyes, minden más elvetendő.
 
És igaz, kétségtelenül jól esnek a szép szavak, de annak még jobban örülnék, ha sokan kezdenének gondolkodni a hajdan történtekről. Az ostrom és a kitörés pont alkalmas erre. Sőt, újabban nehéz is lenne jobbat találni - oly sok a kísérteties-didergető-felemelő-nemes párhuzam a mával.

Mindenképpen egy nagy előrelépés ez az írásod, és az, hogy a lap vezetősége nem gátolta a megjelenését.
A politikai rendszertől függetlenül a hatalom állandóan ferde szemmel követik az ilyen jellegű megmozdulásokat. Érdekes módon a Vérmezőnél tartott megemlékezésen, ahol a ruszkik oldalán harcoló Budai Önkéntes Ezredre emlékeznek, sokkal népszerűbb program a hatalom szemében, illetve a sajtó orgánumokban.
Kicsit nehezen működik itt a "független sajtó", és mindenképpen dicséretes, hogy akad újságíró, aki kiáll azok mellett a rendezvények mellett, amelyek bárhonnan is fújdogál a politikai szellő, sziklába állított kardpengeként ellenállnak és emlékeztetnek azokra a katonákra akik próbálták megakadályozni, hogy a világ egy olyan irányba forduljon, ami hitük szerint nem egészséges.
A történelem igazolta, hogy valóban nem alaptalan volt a félelmük, mert a beözönlő Vörös Hadsereg katonái a földi poklot szabadították rá minden nemzetre, ahová a lábukat betették.
Bármilyen pártatlanul tekintünk is a történelemre, de ezt látni kell mindenkinek.
Az utókor a médiából áradó szemét hatására beskatulyázza a veszteseket és a győzteseket egy hamis igazság által teremtett rendszerbe. Ezért példaértékű egy ilyen írás, ahol a tollat nem a hatalom, hanem a lelkiismeret keze irányította.
A valódi és lelkiismeretünk szerint helyes igazság, az a történelem és a Hősök igazsága.

Ez az üzenet a honlap levelezőjére jött " Kitörés" címmel
Tud valaki válaszolni?
(admin)i

Kovács István koistvan67@gmail.com üzenetet küldött a http://www.roncskutatas.hu/contact űrlapon.
300 km utaztam 9 órától 10 óra 10 percig vártunk a SZÉPJUHÁSZNÉ parkolójában tiszteletből meg akartam csinálni, sajnos még egy szervezővel sem találkoztunk!
MI TÖRTÉNT??

Aki ott volt az idei emléktúrán, az tudja, hogy ebben az időpontban ott voltunk a Szépjuhásznénál, s hosszas pihenőt tartottunk. Fel nem foghatom, hogy kerülhettük el egymást.

Összefoglaló a 2013-ban megrendezett Kitörés emléktúráról.

Idén február másodikán, szombaton gyülekezett a csapatunk a 11-es busz Nagybányai úti végállomásánál 16 órakor. Az időjárás nem volt hozzánk kegyes. Folyamatosan esett az eső, s mivel nulla fok felett állt a hőmérő, így az erdőben megmaradt hó és jegesre taposott utak legtöbbje latyakos sártengerré változott.

A kissé elhúzódó köszönések, késve érkezők bevárása után, kettes sorokba rendeződve 63 elszánt bajtárssal nekivágtunk a Homok hegynek (340 m), ahol az első katonasír található. Mellette az egykori légvédelmi állás és egyben útelágazás közelében található katonasírnál az emlékmécsesek és koszorúk elhelyezése mellett Garád Róbert egykori rohamtüzér visszaemlékezését olvastam fel, aki itt a közelben a Törökvészi út legvégén érték el az erdőt a legendás Bill apóval (Billnitzer Ernő altábornagyról van szó, aki példamutató bátorságával, közvetlenségével kiemelkedett a Budapestet védő parancsnokok közül). Majd egy perces néma főhajtással adóztunk az elesettek emléke előtt. Innen meredeken balra felkanyarodtunk a sárga túristajelzésen a Nyéki hegyre (334 m), majd a hegytetőről lefelé, vissza a város felé vitt az út. Hamarosan a ötirányú útkereszteződéshez értünk, attól nem messze a második katonasír található. Itt is leróttuk kegyeletünket, és több megemlékező felidézte a kitörés emléktúráknak eddigi történetét, azoknak kiváltó okait. A harmadik exhumált katonasírhoz a Hüvösvölgybe lefelé vitt utunk a sárga jelzésen. Előtte még Pongrácz Gyuri bácsi jött ki elénk az erdőszélre, hogy elmesélje az itt zajló egykori NKVD-sek által német katonák tömeges kivégzését. Gyuri bátyánkkal közösen lesz most pénteken (feb.8) egy közös előadásunk a kitörésről és a Budai-hegyekben található katonasírokról, azok ismert történetéről. Részletek: www.csodaszarvas.hu

A Hüvösvölgyi utat átszelve, a busz és villamos végállomások mellett elhaladva több várakozó bámászkodó tekintete ragadt ránk. A Széchenyi hegyi gyermekvasút felé indulva, az 56-os villamos nyomvonala mellett haladva értük el a sírhelyet. A szépen rendben tartott sírt megkoszorúztuk és mécsest gyújtottunk, hogy az emlékezés és tisztelet lángja melegítse az elesettek lelkét. Ezután folytattuk utunkat a Kis-hárshegy (362 m) felé. A gyermekvasút nyomvonalát elérve, majd azon haladva balra lekanyarodtunk a Széher utca irányába, majd az erdő tövénél befordultunk a "Négy katona sírjához". Idén is lépcsőn mehettünk fel - amit még Bokával készítettünk az exhumált sírhelyekhez. Az egy perces vigyázzállás, emlékmécsesek meggyújtása után a Szépjuhászné felé folytattuk utunk. A Szépjuhászné parkolójához érvén, elbúcsúztunk a legifjabb túrázóktól, és szüleiktől, valamint több résztvevőtől, akik a 22-es busszal térhettek vissza a főváros központja felé. Itt összesen 20 fő köszönt el tőlünk, s a nagy emléktúrát 43 fővel folytattuk.

Ismét kettes sorokba rendeződtünk, majd a Szakadék utcán végiggyalogolva - két oldalt mesés gazdagságról árulkodó villákban gyönyörködve - értünk a Vadaspark kerítéséhez. Egy régi túristaútvonalon, - jelenleg jelöletlen úton - haladtunk tovább, egészen az ötödik ismeretlen katona exhumált sírhelyéig. A közelben található Sztrilich Pál Cserkészpark és Julianna Major lakóinak köszönhetően mindig van friss virág e sírhelyen. A szokásos tiszteletadás után csak lassan tudtuk folytatni utunk, mivel itt értük el a Vadaspark kerítésének másik végét, majd azon átkelvén, balra fordulva feljutottunk a Vadasparki hegyek gerincére. Visszaemlékezésekben is olvasható, hogy a kitörésben résztvevő harccsoportok gyakran a hegygerincen haladtak, így idejében észlelték a repülőket, amelyek vagy kegyes élelmet, utánpótlást ejtőernyőn dobott le, vagy azokat az ellenséges gépeket, amelyek golyózápora elől még időben fedezékbe húzódhattak. Hamarosan a Nagy-sziklafal (463 m) felett található hármas katonasírhoz értünk, ahol már tisztássá szélesedik a hegytető. A csodás kilátás mellett itt is leróttuk kegyeletünket koszorúinkkal és emlékmécseseinkkel. Majd a zöld kereszt jelzésen haladva elértük a piros háromszöget jelző túristautat, amely a Nagy-Kopasz tetején (559 m) álló Csergezán Pál kilátóhoz vezetett bennünket. Érdekességként megemlítendő, hogy ennél az elágazásnál egy teljesen tisztán kivehető bombatölcsér tátong, amelyet minden valószínűség szerint, itt dobtak le a kitörők egy csoportjára. Ennél az "Y" elágazásnál 3 korosabb bajtársunk elköszönt, mert érezték, hogy teljesítő képességük fogytán, s további jelenlétükkel csak lassítanák a többiek tempóját. Őket a készenlétben álló mikrobuszos barátunk szállította vissza a fővárosba. A Nagy-Kopaszról Nagykovácsi felé haladva kereszteztük a zöld jelzést, de erre merőlegesen folytattuk utunkat jelöletlen túristaúton a Széna-hegy (475 m) irányába. Nagykovácsi Nyugati végéből induló sárga jelzést elérvén, a Fekete hegyeken át haladtunk tovább. Ekkor már fagypont közeli volt a hőmérséklet, s olyan erős szél fújt, hogy az abbamaradt eső helyett, havat vágott az arcunkba. A szél erejére jellemző, hogy vízszintesen csapódott orcánkba az áldás. Ennek ellenére egyszer sem tévedtünk el, remek hangulatban és iramban haladtunk Perbál felé. Végig a sárga jelzésen haladva értük el Perbált, ahol a templom előtti háborús emlékműnél koszorúztunk és emlékeztünk meg a közelben lemészárolt könnyebben sebesült kitörő katonákról, s az őket kísérő két ápolónőről és német parancsnokukról, akiket a szovjetek bestiális kegyetlenséggel karóbahúztak, miután a két ápolónőt megerőszakolták. Itt 8 fő elköszönt tőlünk,s ismét a mikrobuszos barátunk segítségével utaztak vissza Budapestre. Innen az aszfaltúton Tökre meneteltünk, ahol a temető előtt található egy kopjafa. Ezt pár éve állíttatta azoknak a volt bajtársaiknak az emlékére a német veterán bajtársak szövetsége, akik a kitörés során itt sebesültként lettek összegyűjtve, lefektetve, majd egy T-34-es harckocsival átgázolva rajtuk a felismerhetetlenségig széttrancsírozva. Innen felkanyarodtunk a töki szőlőknél, ahol az első jobbra kanyarodó földút mellett található Árvay Zoltán hdgy. és menyasszonya, valamint 3 bajtársának sírja. A roncskutatás oldalán a "Töki katonasír" képnél részletesen olvasható e kitörő csoport tragikus története, akikről kegyelettel megemlékeztünk. Majd a Nyakas-hegy felé haladva tovább - ahol a szovjetek első arcvonala húzódott - lekanyarodtunk a völgybe, onnan a sárga jelzést elérve, balra folytattuk bandukolásunkat az erdőben. Ez az útvonal a Töki-szakadék mellett halad közvetlen, majd onnan a Zsámbéki-fennsíkra ér ki, ahol a hajnali hűvös szél tette próbára az elcsigázott csapatot. A Szomor közelében lévő, egykori légvédelmis laktanya felé közeledve értük el a Zsámbék felé eső oldalon álló kettős-keresztet, amely mellett lefelé haladva hagytuk el a sárga túristajelzést, s értünk ki a műútra. Innen hamarosan elértük a Mány - Szomor elágazást, ahonnan Mány felé kanyarodtunk. Kavics- és kőbánya mellett elhaladva értük el Alsóörspuszta magasságában a Mány előtt található kitörés emlékművet. Ekkor érkeztek meg azon bajtársaink, akik egy fedett helyszínt keresve tudtak csak tüzet varázsolni, mert az emlékműnél még mindig vízszintesen fújta a havat a pokoli erős szél. Pár kilóméterre tudták csak elkészíteni a forró teát, amelyet ideszállítván a beérkezőknek, igazi megváltás volt a finom hagymás-zsíroskenyerek elfogyasztása mellett. Ekkor összesen 32 kimerült bajtárs sorakozott fel az emlékmű előtt oktatási alakzatba, s hallgatta meg Kokovay Gyula egykori hadapród visszaemlékezésének felolvasását, akik itt érték el sikeresen a saját vonalakat. A Rádiós tagtárs jóvoltából elkészült emléklapok névre szólóan kerültek kiosztásra, s a maroknyi csapat újabb elismeréssel, élménnyel távozott haza. Volt, akikért kocsikkal az ismerőseik jöttek, a többieket a barátunk mikrobusza szállította be Zsámbékra, ahonnan a helyi járatokkal mentek Budapestre 500 forintért. A jegy különbözetét a rendezőség pótolta ki.

Érdekességként megemlítendő, hogy az emléktúra kezdetétől a végéig, egyetlen alkalommal sem találkoztunk rendőri egységekkel, akik az eddigi években mindig többször megjelentek.

Végül hadd mondjak köszönetet még egyszer minden bajtársnak, akik önzetlenül segítették és emelték az emléktúra színvonalát. Továbbá azoknak, akik ebben mai eltunyult, értékét vesztett világban, a mostoha időjárás ellenére velünk tartottak. Valóban megtiszteltetés, hogy ilyen barátaim, bajtársaim között lehettem ismét.

Remélem jövőre még többen leszünk!