Egy gyűjtemény vége...
Version:1.0 StartHTML:0000000167 EndHTML:0000005633 StartFragment:0000000454 EndFragment:0000005617
p { margin-bottom: 0.08in; }
János története
Nem lesz szép sztori, ami alant következik. Az, hogy „úgy alakult, ahogy” majd végződött, nem a véletlen műve volt – sokkal inkább (jelen írás szerzőjének értékítélete szerint) a mohó és kapzsi embereknek és a fogalom nélküli örökösöknek „köszönhető.” Szolgáljon ezen eset figyelmeztetésként a Tisztelt Tagtársak felé, hogy féltve összehozott gyűjteményük ne jusson ebek harmincadjára. A bevezető zárásaként pedig engedtessék meg nekem egy személyes gondolat: Jánost mindig közelállónak éreztem magamhoz s korántsem mellékesen hiszem, odaát lesz pár keresetlen szava azokhoz, akik így cselekedtek kedves tárgyaival.
János gyermekkora óta szeretettel fordult a régiségek felé. Szakmája okán elsőként a motorozással és autózással kapcsolatos emlékeket kezdte gyűjteni, majd idővel a rádiózásra terelődött figyelme. Az elektrotechnikához nem sokat konyított, ám autodidaktaként lassan de biztosan elsajátította az éteri kommunikációhoz szükséges ismereteket. Letette az amatőr vizsgát s hívójelet is kapott. Ma már tudjuk, a mikrofont sajnos keveset koptatta, de hallgatódzása révén mindig tudott mindenről, ami velünk történt.
Ha emlékeim nem csalnak, valamikor a nyolcvanas évek elején kapta debütáló katonai rádióját – kevéssé túlzás azt állítani, szerelem lett első látásra. Élete vége felé műhelye úgy nézett ki, mint egy néphadsereges hírközpont a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Bizonyos vevőkészülékekből olykor hat-hét is szólt egyszerre.
János figyelme nem csak a rádiók, de azok pótalkatrészei, eredeti orosz és magyar leírásai iránt is kiterjedt. Az eltelt esztendők alatt hatalmas mennyiségű anyagot halmozott föl mindenből. Elektroncsövek, gyári kapcsolási rajzok, Taszt- és ZIP-készletek sorjáztak műhelye polcain, az asztalokon, a külső garázsokban. A javításokat is önkezével végezte: egymás mellé állította a működő és a beteg rádiót, s pontról-pontra összehasonlította azok elektromos paramétereit. Ha valami eltért, addig cserélgette az alkatrészeket, amíg az adott „jószág” ismét nem azt tette, amit kell. Sokat ugrattuk érte – de mivel a metódus működött, nem szólhattunk egy rossz szót sem.
János ismert börzejáró volt. Csodálatos állapotban lévő „dobozos Gazával” járta az országot, s ha valahol dobra verni szándékozott katonai lomról hallott, ott termett, megalkudott a tulajdonossal majd a terméket boldogan vitte haza. Ha elakadt, ha öröme-bánata volt, telefonált. Hangja itt cseng a fülemben ma is.
Idős édesanyjával élt együtt, s amikor az két és fél esztendeje elhalálozott, komolyan megzuhant. Szótlan lett, amúgy is elvétve hallható éteri jelenlétei tovább ritkultak. Aztán tavaly váratlanul elment. Egy hétig hevert a saját műhelyében, mire Tamás barátom átmászva a kerítésen rálelt.
Közvetlen rokona, gyermeke, felesége nem lévén édesanyjának két idős testvére lett az örökös. Az urak először mindent ki akartak dobni majd az ingatlant (amely viszonylag előkelő környéken áll) dobra verni, ám miután szembesültek azzal, hogy száz-százötven köbméternyi, a hatóság előtt veszélyesnek számító „cucc” várna horribilis pénzért megsemmisítésre és elszállításra, inkább a kiárusítás mellett döntöttek. „Jó érzékkel” nem a hajdani barátok közül választottak segítőt, hanem a szakmában a legnagyobb székesfehérvári hiénát lelték meg, s kérték föl a gyűjtemény értékesítésére. Az illető „börzenapokat” szervezett – amely után a lakás leginkább a tatár-dúlta országra hajazott. Nagy árakat mondott be az öregeknek, amelyért gyakorlatilag szinte nem ment el semmi. (Előtte ő a maga részét természetesen kivette, s két hónap után elpárolgott.)
A két öreg a maga pokróc és nehézkes stílusával sikerrel vadította el az embereket – így most van egy szép nagy házuk, benne egy gigászi, lapáttal pakolható és végletesen összekeveredett gyűjtemény-rommal.
Még valami: ha esetleg az írás nyomán valaki úgy vélné, a sértettség dolgozott bennem, ki kell ábrándítanom. Amióta János elment, összesen kétszer jártam a helyszínen, s csak pár, nekem fontos személyes apróságot hoztam el. Választhattam volna bármit, ám mégsem tettem. Barátom ugyanis döntően a nehéz technikát kedvelte (vevők 80 kg-tól felfelé), így ez nekem a helyhiány miatt eleve kiesik. A kis rádiói közül pedig vagy bírok saját példánnyal, illetve a társaságban akad olyan, akinek van efféléje.
Zárásként pedig javallom korábbi írásom elolvasását. Nem önreklám...
http://www.roncskutatas.hu/node/10880
Szerkesztőként vallom, hogy nem csak a „felügyelet” - hanem a gondolkodásra késztetés is a feladatunk. A fentieket – szigorúan barátilag – kéretik így tekinteni.
73!
Miklós
Üdv. Az is rossz, ha egy barát vagy ismerős szomorú történetét kell végig olvasni. Az én
esetemben viszont még rosszabb a helyzet. A bátyámmal "üzemeltettünk" egy Tájházat haláláig. Mivel én vagyok a hivatalos örökös, az én nyakamba szakadt minden velejáró gond.
A gond az, hogy én is megszállott gyűjtögető vagyok. Mi mindent gyűjtöttünk ami az utunkba
került. Néha vásároltunk is ezt azt. Össze is gyűlt pár ezer darab régiség. Eddig, ha döntenem kellett valamiről aludtam rá egyet és másnap már megvolt a megoldás. Most viszont
már hat hónapja nem tudok dűlőre jutni. Az értékesítéssel nem is lenne probléma. Csak az a
konok fejem nem visz rá, hogy megváljak bármitől is. Pénz pedig lenne benne bőven. Soha nem voltam pénz hajhász. A bátyám 27800 ft-ból élt havonta. Egy egy látogató olyan összeget kínélt fel néha, hogy más nem tudott volna ellen állni. Ő csak annyit mondott:
Nem eladó! Sokan adtak már ötletet, hogy ő mit tenne a helyemben. Én meg csak itt nézek ki
a fejemből tök rövid zárlattal az agyamban. Ez lenne az én jelképes keresztem, amit cipelnek kell? Pedig valami döntést hoznom kell előbb vagy utóbb. Az idő csak egyre múlik
és nem tudhatjuk, hogy a cérna mikor ér véget az orsón. Dióhéjban ennyi az én kálváriám.
......
Mennyi embert érdekel itt az ötvenes-nyolcvanas évek katonai rádiótechnikája? Ki hajlandó két kerge öregnek ötven-százezer forintot adni egy maximum tíz-harminc ezer forintot érő készülékért? Ott, ahol egy vacak villáskulcs ötszáz-ezer forint, egy százötven forintos csőért pedig ezret kellene letenni az asztalra – nekem nem terem babér. De szerintem másnak sem.
Brainstorming ötlet volt... Mindenki a közelben lakók közül elhoz egy-egy még szállítható darabot és beállítja a sarokba. Az hazudik, aki azt mondja nem fér el még egy kis szekrény (méretű cucc) a lakásban...
Szervusz Hunterjager!
Igen, így is megközelíthető.
Tamásom: hol fogod tárolni? Ki fizeti ki? Ki szállítja el? Én ezzel nem tudok foglalkozni.
Szia István!
Csodálkozom. :o
Furcsa hozzáállás egy közgyűjtemény részéről - hiszen végül is nem darab rozsdás vasakról beszélünk...
Nálam egyszerű a képlet: HIM. Tudom, sok a kifogás, de még mindig jobb, mint elkótyavetyélni fillérekért. A könyvtár is oda megy.
73!
Miklós
http://lepkeskonyvek.blog.hu/2012/09/04/szlabey_erno_lepkegyujtemenye
Itt van egy hasonló történet, saját tollamból.
Miklós!
Mindenképpen elismerem a szándékot ami a cikk megírását illeti!
Sajnos nagyon sok hasonló történetet hallottam már, hatalmas gyűjtemények - nem csak ebben a témában - mentek már veszendőbe mert az utódok szemében a Megboldogult csupán lim-lomokat hagyott hátra.
Számukra azok a tárgyak jó esetben is csupán a vashulladék kategóriába tartoznak.
Én is azokhoz csatlakozom, akik közgyűjteményben szeretnék tudni a saját holmijaikat.
Ez sem egyszerű, hiszen én is tettem már ennek érdekében lépéseket, de kevés múzeum van aki tárt karokkal várná.
Hiszen ha nála van, neki kell gondoskodnia az állagmegóvásról, őrzésről, stb.
Hihetetlenül hangzik, de amikor felvetettem, nem annyira lelkendeztek örömükben...
Üdv:
István
Valamikor erről volt szó.....de sajnos, ahogyan öregszünk lesz még ilyen szomorú történet!!
Részemről jelőltem 3 jó barátomat, hogy ha valami történe velem, akkor az özvegyem tudja kihez kell majd fordulni a gyűjteményemmel kapcsolatosan....erre a három jó emberre akár az életemet biznám....!!!! Addig is javasolnám, hogy mindenki készitsen a saját gyűjteményéről alapos és digitális-fényképes leltárt és több helyre mentse el!!! Jön a télies-, zord időjárás..terepezés helyet leltározunk (és közben tisztitást, olajozást, zsirozást végezhetünk is!!!).
Ez még életünkben is használható, több szempontból is fontos: Betörés/lopás esetén a hatóságoknak tudnánk segiteni a visszaszerzésébe, biztositásos ügyekben is könnyitene a dolgunkat. Ha eladásra kerülne valamelyik cucc, akkor sokkal könnyebben lebonyolithatunk az egészet, ha kéznél (gépnél) van az infó, kép stb.
Végső esetben, ha nincs jó-, megbízható barát, akkor mindenképpen kell egy jó ügyvédet. Nem elég a végrendelet.....a Magyar jog odaad mindenedet a legközelebbi hozzátartozódnak--ami nem biztos, hogy előnyös a gyűjteményed épségbemaradás szempontjából--ha tetszik, ha nem. De van egy un. örökösödési-szerződés, amiben Te jelőlsz ki azt, akinek akarsz mint örökösödet....egy jogász jobban tudna erről tájékoztatást adni.
Menjünk és mentsük meg.
"...egy gigászi, lapáttal pakolható és végletesen összekeveredett gyűjtemény-rommal."
Tehát : adva van egy adag elektronikai hulladék ?
Korábbi írásában már volt szó róla..:)
És a Te több tonnányi (nem vicc!) rádióddal mi lesz, ha eljön az idő? Száll a klubra?
Szia, Kedves OKW!
Köszönöm hozzászólásod. Az, hogy így törődsz a gyűjteményeddel, a szememben példaértékű.
Az értékesítés sem rossz gondolat, de a közgyűjtemény nekem jobban tetszik. Tudja fene, de ilyenkor az jár a fejemben, a Te kollekciódat soha többé senki nem fogja úgy egybeszedni, mint ahogy az magadnak sikerült. De mondom, ez csak magánvélemény.
73!
Miklós
Mindenképp érdemes végrendelkezni és tisztázni a dolgokat! Sokan ismertük szegény Takács Endre egri gyűjtőtársat! Harminc is csak elmúlt amikor elragadta a halál! A komoly gyűjteménye meg ahogy hallottam széthordásra került pár hiéna által! Én ha megöregszem és várható, hogy már nincs sok hátra akkor eladom az egész gyűjteményt és legyen a pénz a családé(hacsak nincs olyan aki folytatná)! Ha hirtelen jön a vég akkor két variánst hagytam az örököseimnek: 1. legyen az egész egy közgyűjtemény része, 2. adják el és a pénz használják fel! Pontos listát vezetek a gyűjteményemről beszerzési árral és hozzávetőleges érték megjelöléssel! Így ha majd azt követik akkor nem fogja őket valami hiéna kisemmizni azáltal, hogy bagóért megveszi az egészet! De én személy szerint jobban szimpatizálok az eladással, mert én a gyűjteményemre úgy tekintek, mint egy élvezeti hobbira ami nekem örömet nyújt és egy hosszútávú befektetésre amit majd a családom kap! Mekkora segítség lesz ha majd 40 év múlva az unokáim ebből lakást vehetnek és nem kell üres zsebbel indulniuk az életben!