Version:1.0 StartHTML:0000000167 EndHTML:0000005633 StartFragment:0000000454 EndFragment:0000005617

p { margin-bottom: 0.08in; }

János története

Nem lesz szép sztori, ami alant következik. Az, hogy „úgy alakult, ahogy” majd végződött, nem a véletlen műve volt – sokkal inkább (jelen írás szerzőjének értékítélete szerint) a mohó és kapzsi embereknek és a fogalom nélküli örökösöknek „köszönhető.” Szolgáljon ezen eset figyelmeztetésként a Tisztelt Tagtársak felé, hogy féltve összehozott gyűjteményük ne jusson ebek harmincadjára. A bevezető zárásaként pedig engedtessék meg nekem egy személyes gondolat: Jánost mindig közelállónak éreztem magamhoz s korántsem mellékesen hiszem, odaát lesz pár keresetlen szava azokhoz, akik így cselekedtek kedves tárgyaival.

János gyermekkora óta szeretettel fordult a régiségek felé. Szakmája okán elsőként a motorozással és autózással kapcsolatos emlékeket kezdte gyűjteni, majd idővel a rádiózásra terelődött figyelme. Az elektrotechnikához nem sokat konyított, ám autodidaktaként lassan de biztosan elsajátította az éteri kommunikációhoz szükséges ismereteket. Letette az amatőr vizsgát s hívójelet is kapott. Ma már tudjuk, a mikrofont sajnos keveset koptatta, de hallgatódzása révén mindig tudott mindenről, ami velünk történt.
Ha emlékeim nem csalnak, valamikor a nyolcvanas évek elején kapta debütáló katonai rádióját – kevéssé túlzás azt állítani, szerelem lett első látásra. Élete vége felé műhelye úgy nézett ki, mint egy néphadsereges hírközpont a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Bizonyos vevőkészülékekből olykor hat-hét is szólt egyszerre.
János figyelme nem csak a rádiók, de azok pótalkatrészei, eredeti orosz és magyar leírásai iránt is kiterjedt. Az eltelt esztendők alatt hatalmas mennyiségű anyagot halmozott föl mindenből. Elektroncsövek, gyári kapcsolási rajzok, Taszt- és ZIP-készletek sorjáztak műhelye polcain, az asztalokon, a külső garázsokban. A javításokat is önkezével végezte: egymás mellé állította a működő és a beteg rádiót, s pontról-pontra összehasonlította azok elektromos paramétereit. Ha valami eltért, addig cserélgette az alkatrészeket, amíg az adott „jószág” ismét nem azt tette, amit kell. Sokat ugrattuk érte – de mivel a metódus működött, nem szólhattunk egy rossz szót sem.
János ismert börzejáró volt. Csodálatos állapotban lévő „dobozos Gazával” járta az országot, s ha valahol dobra verni szándékozott katonai lomról hallott, ott termett, megalkudott a tulajdonossal majd a terméket boldogan vitte haza. Ha elakadt, ha öröme-bánata volt, telefonált. Hangja itt cseng a fülemben ma is.
Idős édesanyjával élt együtt, s amikor az két és fél esztendeje elhalálozott, komolyan megzuhant. Szótlan lett, amúgy is elvétve hallható éteri jelenlétei tovább ritkultak. Aztán tavaly váratlanul elment. Egy hétig hevert a saját műhelyében, mire Tamás barátom átmászva a kerítésen rálelt.
Közvetlen rokona, gyermeke, felesége nem lévén édesanyjának két idős testvére lett az örökös. Az urak először mindent ki akartak dobni majd az ingatlant (amely viszonylag előkelő környéken áll) dobra verni, ám miután szembesültek azzal, hogy száz-százötven köbméternyi, a hatóság előtt veszélyesnek számító „cucc” várna horribilis pénzért megsemmisítésre és elszállításra, inkább a kiárusítás mellett döntöttek. „Jó érzékkel” nem a hajdani barátok közül választottak segítőt, hanem a szakmában a legnagyobb székesfehérvári hiénát lelték meg, s kérték föl a gyűjtemény értékesítésére. Az illető „börzenapokat” szervezett – amely után a lakás leginkább a tatár-dúlta országra hajazott. Nagy árakat mondott be az öregeknek, amelyért gyakorlatilag szinte nem ment el semmi. (Előtte ő a maga részét természetesen kivette, s két hónap után elpárolgott.)
A két öreg a maga pokróc és nehézkes stílusával sikerrel vadította el az embereket – így most van egy szép nagy házuk, benne egy gigászi, lapáttal pakolható és végletesen összekeveredett gyűjtemény-rommal.

Még valami: ha esetleg az írás nyomán valaki úgy vélné, a sértettség dolgozott bennem, ki kell ábrándítanom. Amióta János elment, összesen kétszer jártam a helyszínen, s csak pár, nekem fontos személyes apróságot hoztam el. Választhattam volna bármit, ám mégsem tettem. Barátom ugyanis döntően a nehéz technikát kedvelte (vevők 80 kg-tól felfelé), így ez nekem a helyhiány miatt eleve kiesik. A kis rádiói közül pedig vagy bírok saját példánnyal, illetve a társaságban akad olyan, akinek van efféléje.

Zárásként pedig javallom korábbi írásom elolvasását. Nem önreklám...
http://www.roncskutatas.hu/node/10880
Szerkesztőként vallom, hogy nem csak a „felügyelet” - hanem a gondolkodásra késztetés is a feladatunk. A fentieket – szigorúan barátilag – kéretik így tekinteni.

73!

Miklós