Nem egy Titanic sztori ( 100 éve súllyedt el, és a Magyar Honvédség hivatalosan megemlékezett róla, díszsortűzzel...??? ) de szerintem említésre és megemlékezésre érdemes az 1944. április 13-i győri bombázás, melynek fő célpontja az akkori Waggon gyár volt, ahol többek között a Messerschmitt 109-es motorokat is gyártották. Ettől a naptól a sisakgyártás (is) leállt a gyárban.

" A riadót jelző szirénák 1944. április 13-án 11 óra 17 perckor szólaltak meg a városban. Tíz perccel dél előtt – negyedórán át – három hullámban, közel 350 tonna romboló- és gyújtóbomba hullott Győrre.

A légitámadás célpontjai a vagongyár üzemépületei, a reptér és a repülőgépek voltak, de pusztító találatot kaptak a lakóházak is. Révfalun kívül a belvárosban is romokban hevert számos épület, helyükön bombatölcsér tátongott és napokig üszkös gerendák füstölögtek. Az első korabeli hivatalos jelentés tanúsága szerint 322 ártatlan ember esett áldozatul a bombázásnak, illetve mélyrepülés közben, a fedélzeti gépfegyverekből kaptak halálos találatot.

Égnek a gyárak 1944. április 13-án. (A fotó a Xántus-múzeum által kiadott A pusztulás képei című kötetből származik.)

Az áldozatok között volt Szeli Teréz is. A 19 éves enesei lány hosszabb betegség után éppen azon a napon tért vissza dolgozni a vagongyárba.
– Együtt haltak meg vőlegényével, Németh Ferenccel, aki egy huszonhat éves kónyi fiatalember volt. Mikor megkezdődött a bombázás, az óvóhely helyett Kiskút felé igyekeztek. Útközben érte őket a légnyomás, egy árokban találtak a holttestükre. Egymást védték, ölelték még a halálukban is. Két hét múlva lett volna az esküvőjük, helyette a temetésre jött össze a rokonság. A menyasszony az enesei, kedvese a kónyi temetőben nyugszik – emlékezett könnyeivel küszködve nagynénje tragédiájára Fekete Lajosné Németh Margit. Szemethy Róbert 7 éves gyermekként élte át a drámai eseményeket. Azóta is kísérti, felzaklatja az emlék, ha a házuk bolthajtásos pincéjében töltött félelmetes órákra gondol.

– Rettegve ültünk, kuporogtunk a sötétben, kintről folyamatos dübörgés hallatszott, mozgott a föld, hullott a vakolat. Mi, gyerekek szinte megállás nélkül imádkoztunk a velünk lévő idős asszonyokkal. Ma is hallom, ahogy egymást erősítették, vigasztalták az emberek. Miután csend lett, elvonultak az öldöklő gépek, még órákig a pincében maradtunk és a felnőttek bénultan találgatták, hogy vajon mi lehet odafent – idézte fel a drámai napot a 75 éves férfi, majd hozzátette: – Még most is beleborzongok, ha a híradóban valahol bombázásokról hallok tudósítást. Minden ilyen hír újra meg újra felnyitja a megrázó emlékeket. " Kisalföld.hu