Egy kis "adalék", hátha valakit megihletek vele...

Marjai Tamás huszár hadnagy
Kivonat az 52. sz. hu. Ho. Pcs.-ból. 1945. március 1.
Marjai Tamás 4. huszárezred állományába tartozó hivatásos hadnagy fegyverténye

1945. évi január hó 20-30 között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Kőhányás-puszta elleni támadásnál a legsúlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott gyilkos tüzében, mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan megrohamozta a mélységben elhelyezkedett ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő egységet is.

A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes rohamtól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva, rendezetlenül kényszerült visszavonulni. Szakasza elsőként ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le.

A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. huszár osztályt. Marjai hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt és elkeseredett közelharcban áttörte a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, és az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban, öt napon át étlen, szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszott-kúszott marjai hadnagy az orosz védőállásokon át, amíg saját csapataihoz visszatért.

A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, és mindkét lábát térden alul csonkolni kellett.

Marjai Tamás hadnagy a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg.

... még e témához ...

Január végén indult meg a Dunántúlon nagy német páncélos erőkkel a Budapest felmentését célzó támadás. A huszár hadosztály a kapott parancs szerint csatlakozott a támadáshoz. Ez volt a magyar huszárok, - mint fegyvernem, - utolsó nagy csatája. Oroszlány községben gyülekeztek, az első elérendő cél az orosz vonalat áttörve a Vértes déli kijáróinak kézbevétele volt. A támadás január 28.-án indult meg, méteres hóban, 30 fokos hidegben. A huszár hadosztály az ellenség kemény ellenállását megtörve Kőhányás pusztát közelharcban foglalta el. A további előretörés a terep és időjárás viszonyok miatt kegyetlen ember-ember elleni küzdelem volt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekező oroszokat lépésről lépésre vissza szorítani, fától fáig. Hosszas véres küzdelem után kiértek az erdőből a 365 m-es Kotlóhegyen, majd később a 4. Hadik huszárezredből alakított huszárosztály Koltay Zoltán huszár százados parancsnoksága alatt sötétedésben érkezett be. Harc közben igen nagy veszteséget szenvedtek, a századoknak csak maradványai voltak. Az egyetlen megmaradt a 4/3 századparancsnok Kenessey Miklós volt, a század előretörésében három szakaszparancsnokát vesztette el. Súlyosan megsebesültek Merényi Ferenc és Veres Károly zászlósok, Jáger Ferenc őrmester elesett. A legénységben is kb. 50%-os volt a veszteség. Másnap erős orosz ellentámadást vertek vissza, majd meggyőződtek arról, hogy be vannak kerítve, miután felmentő támadásra számítani nem lehetett, elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből. Élelem és lőszer nélkül közelharcban kellett a huszároknak a harcot felvenni, január 31.-én hajnalban indultak el visszafelé. Koltay százados vezette a kitörés élét. A harc közben a 4/3 század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok meg Papp István törzsőrmester és tizenkét huszár érte el a saját vonalat.