GyM bácsi, (apám unokatestvére) a II.VH idején tiszt volt. Erdélyben kocogott lovával százada élén kelet felé. Egy erdőn haladtak át. A parancsban kiadott állások elfoglalása volt a cél. A megadott vonal elérése előtt jóval kipattant elé egy német tisz és rövid kérdést vakkantott: Wohin? (hová?) M bácsi elővette a térképtáskáját és megmutatta a területet.

- Az nem lesz jó! - csóválta a fejét a német. Ott már régen oroszok vannak!

Elvitte az erdőszélre, ahol német páncélosok félig beásva és erősen álcázva várták a rohamot. Az erdőt kopár rész követte, majd ismét erdő. Látcsöveiken figyelve szemben látszott az orosz gyalogság felvonulása. Mivel T34-esek is látszottak bőven, nekik viszont nem volt páncélelhárításuk, csak néhány öreg Schwarclose géppuska, nem sokat vitázott a tiszttel, hamar megfordította emberei menetoszlopát és irány vissza.

A parancsnokságnak,  ahonnan friss utasítások jöhettek volna - nyoma veszett. Este egy elhagyottnak látszó vasútállomáson a legénység betelepedett a váróterembe, M bácsi az emeletre ment két társával és egy irodában berendezkedtek éjszakára. Reggel arra ébredtek, hogy egy kozák osztag reggelit oszt az épület előtt. A csapatnak se híre, se hamva. Csak sejtették, hogy hajnalban parancs nélkül visszavonultak, azaz megpucoltak.

Nem látszott túl célravezetőnek hármuknak pisztollyal megrohamozni az oroszokat. Rendbehozták magukat és levonultak az emeletről. A váróterem üres volt, de ahogy leértek, egy kucsmás, kardos kozák harcos éppen nagy lendülettel berúgta a lengőajtót. Arcán a legkisebb meglepetés sem látszott. Két kezét kinyújtva lépett a magyarokhoz. Egy pillanatra azt hitték, barátságos kézrázással akarja köszönteni őket.  Természetesen csak a karórát csatolta le egy utánozhatatlanul rutinos mozdulattal. (Jellemző módon a pisztolyaikat csak a harmadik napon vették el!) Így esett M bácsi hadifogságba.

Elmondása szerint a kijelölt fogolytábor eléréséig éppen hússzor "zabrálták" végig. Mindig csak annyit vettek el, hogy maradjon is.

Gyalogmenetben hajtották őket keletnek. Néha ellenőrizték a létszámot. Volt egy eset, amikor talán kevésnek találták a csapatot és egy tizenöt éves forma román fiút - aki vizet hozott a foglyoknak a közeli faluból - simán bependerítettek a sorba. A másnap reggeli szürkületben a srác viszont úgy gondolta, most már hazamegy. Egy orosz őr észrevette és egyetlen szó vagy felszólítás nélkül puskával hátba lőtte. A gyerek azonnal meghalt. M bácsit ma is rázza a zokogás, amikor ezt az esetet felidézi, pedig ő még most, nyolcvan évesen is kemény legény. Számára a román-magyar ellentét mondhatni tragikusan maradt ki az életéből.

Egyetlen derűs kalandról számolt csak be, amikor gőzkazánban fertőtlenítették a ruháikat. Az övéket, az őrökét és a táborparancsnokét is. Meg annak a nejéét is. Az asszonyságnak volt egy - persze zsákmányolt - csikóbőr bundája. De csak addig amig a gőzből ki nem jött. Ugyanis csecsemő méretűre összement a bunda. A nő úgy vonyitott a fájdalmas veszteségtől, hogy még a magyar foglyok vígasztalták.

M bácsi hazatérése után a demokratikus hadseregben szolgált, a hetvenes évek végén bekövetkezett nyugdíjazásáig. Ma kisebb egészségügyi gondokkal küzdve, de alapvetően derűsen tekintve a világra, egy Pest közeli faluban él.