Szinte mindannyian gyűjtünk valamit. A honlapot elnézve úgy t?nik, legnépszer?bbek a puskák, kardok, ruhák, kitüntetések és lőszerek, de számos híve van a fotóknak vagy az ásott cuccoknak is. Az elmúlt hónapokban több alkalommal alakult ki parázs, olykor sajnos a személyeskedésig fajuló vita a gy?jtésr?l, annak tisztességes határairól, etikájáról. Miel?tt valaki úgy vélné, az „észt szeretném osztani”, leszögezem: nem hiszek az „egyedül üdvözít? megállapításokban”, épp ezért – amennyire lehet?ségeim és intelligenciám engedi – igyekszem ezt elkerülni, s megmaradni a (reményeim szerint közössé váló), címben is megjelölt gondolkodásnál.

Indulásként mindenképp érdemes – és szerintem elengedhetetlenül fontos – leszögezni: egyik tagtársunk nincs az abszolút tudás birtokában. Egyszer?bben fogalmazva: mindenki kezd?ként lépett az életbe, s csak hosszas, kitartó munkával érte el azt a fokot, ahol éppen áll.

Hihetetlenül szánalmas és a nyilatkozóra nézve nevetséges, amikor valaki magas lóról beszélve, kijelent? módban „oktatja a tudatlan tömeget”, hogy ez vagy amaz így volt, s ez és ez amazért történt, továbbá jókat kacarászik mások tájékozatlanságán. Az pedig egyenesen vértlázító, amikor egyeseket azért szólnak le, s hoznak hátrányos helyzetbe, mert nincs pénzük, anyagi tehetségük valamit megvenni.

Ezek az emberek a szememben nem gy?jt?k – bár ?k el?szeretettel hívják magukat így – hanem szimpla felhalmozók, még akkor is, ha valóban irigylésre méltó dolgokat tudnak fölmutatni. De err?l majd kés?bb...

Számomra a gy?jt? egyik legf?bb ismérve a folyamatos tanulásra, önképzésre való bels? igény. Az el?z? gondolatot folytatva ez azt jelenti, hogy a „hobbista” nem elégszik meg az eddig szerzett tudással, hanem folyamatosan új célok, friss ismeretek felé tör. Természetesen mindezt úgy teszi, hogy közben nem ellenségeket, hanem barátokat szerez.

A gy?jt?társakat elnézve bizton állítható, a legnehezebb feladat az önkontroll kialakítása. Értem ezalatt, hogy egy ember rövidke életében valóban elmélyülten csak egy „dologba” tudja beleásni magát. Tehát már fiatalon, pályánk elején el kell(ene) döntenünk, miféle témák irányában próbálunk tapogatódzni. Elismerem: e határozat meghozatala óriási tehertétel, s kétségtelenül fájdalmakkal jár. Hisz az ember lányát-fiát – mondjuk – érdeklik a puskák, de szívesen ásna is, továbbá izgatja a helytörténet, s akkor még szót sem ejtettünk a kitüntetésekr?l, sisakokról, ruhákról, melyek mind-mind csábító szirénhangként hívogatják a szerencsétlen áldozatot. Vélem, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy belássuk, a szétszórtság nem vezet sok jóra.

Az anyagi és szellemi er?k elaprózása (még egy milliomos esetén is) felesleges luxus, továbbá ebben a formában a remélt boldogságérzet sem jön el soha. Ugyan kétségtelenül igaz, minden egyes, egymástól olykor egész távol es? tárgy begy?jtése melenget? szívdobogást okoz – de ez csak pillanatnyi, roppant gyorsan múló tulajdon. Hisz az egyén (gyarlóság) rögvest kétségbeesik; „még ez is kell, az is kell” – s pont ez az az érzés, amely a valódi örömöt öli meg benne. Megfigyelhet? továbbá az ilyen embereknél az is, hogy el?bb utóbb megfordul a kocka, s az egyén lesz a tárgyért.

(Kétségtelenül csak a saját) Tapasztalataim azt mutatják, ezek a polgártársak, pont a gy?jtés szétszórtságából adódóan igen felszínes ismeretekkel bírnak „kedves apróságaikról”. Az ilyen helyeken szerzett negatív tapasztalatok vezettek arra a felismerésre hogy a lakás nem raktár, s az ízlés sem árt egy gy?jt?nek.

(Ide kívánkozik két személyes megjegyzés: Saját példámon tanultam meg: épp elég munkát ad egy rádiós gy?jtemény karbantartása, kezelése, kiegészítése, az elengedhetetlen háttérmunkák elvégzése, a kiállítások megszervezése és más gy?jt?társak segítése. Természetesen botorság lenne tagadni, hogy engem nem csábítanak más célok és irányok Ám ilyenkor mindig beugrik a régi magyar mondás, mely szerint „egy fenékkel nem lehet két lovat megülni”. Bevallom, én is gyenge ember vagyok, így egy esetben, az optikákkal kivételt tettem...)

Nagyon fontos, mi több, elengedhetetlen a gy?jt?i becsület, saját erkölcsi énünk sértetlenségének meg?rzése. Lehet, sokak szemében „hülyének, idealisztikusnak” t?nök, de én nem veszek olyan tárgyakat, melyek borítékolhatóan „görbe” úton kerültek a felkínálóhoz. Számtalan esetben és formában idézzük e fórumon Dics? Eleink példáit. Mi lenne, ha nem csak szavakban, hanem tettekben is folytatnánk a nemes hagyományokat? Ha ?k helyt tudtak állni az életüket is elsöpréssel fenyeget? viharban, akkor talán t?lünk is elvárható a kísértések legy?zésére irányuló er?feszítés. (Tudom, ezzel sokan nem, nehezen értenek egyet – de úgy érzem, a fenti tömören megfogalmazott mondatokban benne van minden, amit e kérdéskörr?l gondolok.)

Visszakanyarodva az els? bekezdésben említettekre: a vérbeli gy?jt? egyik legszebb tulajdona, hogy minden tudását igyekszik megosztani ifjú, még csak pályája elején álló társával. S ha ne adj Isten az valami olyat mond, mely számára is új, úgy adja tovább, hogy hivatkozik rá, s kiemeli érdemeit. „Jó pap holtig tanul” - tartja a szép magyar mondás. Okulni soha nem szégyen – ennek tagadása véleményem szerint nem vall intelligens emberre.

Természetesen a gy?jt?nek nem árt egy adag óvatosság sem. Teszem föl könyvet én nem szívesen adok kölcsön, de ha valaki megkér, akkor az érdekesebb részeket kimásolom neki, illetve szerteágazó kapcsolataim révén megkísérlem beszerezni azt. Ugyancsak igaz, a lakásomba sem engedek be bárkit, de ha kiállításra, el?adásra invitálnak, nem hivatkozom hajánál fogva el?rángatott indokokra, s tagadom meg azok mentén a részvételt.

A vérbeli gy?jt? szerintem inkább cserél, mint vesz. Elismerem, az els? gondolat az anyagiasság, a pénzközpontúság mentén szervez?d? XXI. század küszöbén talán kevéssé népszer?, mint hajdanán, de számomra szimpatikusabb, mint az utóbbi verzió. Sajnos igaz, az esetek többségében a másik fél nem tud olyat felajánlani, ami „engem” érdekelne – így mégis marad a forint/euró. Ám mindig tartsuk szem el?tt, a gy?jt? soha ne meggazdagodni akarjon embertársán.

Ugyanis az „egyszer fent, másszor lent” ?sigazsága bennünket is sújthat. Senkinek nincs, és nem is lesz papírja arról, hogy ? örökké abban az áldott/gazdag állapotban marad, mint most - azaz kerülhetünk még olyan helyzetbe, amikor mi leszünk kiszolgáltatva a hajdani „kifosztottnak”. S ez alatt nem nagy dolgokra gondolok: egy váratlan betegség, anyagi megrokkanás esetén könnyedén el?állhat, hogy ett?l-attól meg kell válnunk, s pont az kínál majd érte potom pénzt, akinek anno mi drágán adtunk el.

Kelet-Európa történelme sajnos dugig van az ilyen példákkal...

A gy?jt? óriási felel?sséggel tartozik gy?jteményéért. Folyamatosan igyekezzen azt karbantartani, az állományt nemesíteni, a berendezések m?köd?képességét meg?rizni, a témában naprakész ismeretekkel rendelkezni, a felesleget kigyomlálni. Ugyanakkor vigyázzon arra is, hogy környezete ne tehertételként élje meg hobbiját. Lehet?ség szerint vonja be ?ket örömeibe, bánataiba. Szememben az önzés nevetséges, szánalmas tulajdonság. Egyszer az ifjak is megöregednek, családot alapítanak – s szeretteinket nem lehet, s nem is szabad „lebombázni” becses tárgyainkkal.

Számomra a gy?jt? egyik legfontosabb mutatója az összefogásra való hajlam. Úgy vélem, saját példánkon keresztül tudom legjobban bemutatni, mire gondolok. Mi négyen – helyesebben immár öten – együtt gy?jtjük a rádiókat. Beszélgetéseink során beláttuk, egymagunk csak töredékes eredményeket érhetünk el, ám ha egyesítjük er?inket, többre jutunk. Közösen vettük hat adó-vev?t, egy katonai sátrat, s számos egyéb apróságot. Az elosztás könnyen ment: egyikünk sem érezte/érzi ugyanis hátrányban magát, hogy teszem föl mi tartjuk magunknál és használjuk a 100.000 forintért vett R-1340-et, míg a sátor x-nél vagy y-nál van. Ha hozzájutok egy leíráshoz, menten megosztom a többiekkel a forrást, s nekem nagy öröm, ha még jut bel?le nekik is.

Szándékosan utoljára hagytam az ásott cuccok témáját.

A kérdés nehéz, s véleményem biztos indulatokat kelt. Úgy hiszem, amíg nem sírfosztogatásból származnak a leletek, nem merülhet föl ellenkezés senkiben. A puszta tárgygy?jtéssel ugyan továbbra sem értek egyet, de elfogadom, hogy valakinek ez okoz örömet.

Félre ne értsetek, ez nem holmi „leereszkedés”, hanem a másik fél néz?pontjának maximális tiszteletben tartása.

Egy fokkal jobbnak vélem, ha a „történész” úgy m?veli mindezt, hogy közben felkutatja az egykori eseményeket, tanúkat, s valamilyen formában közzéteszi eredményeit.

(Itt kérek elnézést a „gépágyús” elszólásomért minden hozzászólótól.)

Ellenben azt már egyenesen megvetend?nek, élesebben fogalmazva: törvénnyel üldözend?nek tartom, ha valaki kimondottan üzleti haszonszerzés céljából járja a hajdani harctereket.

Bevallom, nem titkolt vágyam, hogy sok hozzászólás kapcsolódjon e gondolatsorhoz – így segítve el? a magam és tagtársaim gy?jtési kultúrájának pallérozódását.

73!

Miklós