Kedves Listatagok és Látogatók!

A rádió megszületése pillanatától jelen van a hadseregek történetében. Szerepe mindig kiemelt jelentőségű volt - elegendő csak a második világháború ütközeteire utalni. Igaz, az adó és vevőkészülékek gyűjtése sokkal kevesebb embert érdekel, mint, mondjuk, a kardoké vagy a puskáké. Ám nem téveszthetjük szem elől, hogy ezek a berendezések ugyanúgy a harcok résztvevői voltak, mint a fentebb említett fegyverek. Megőrzésük tehát lagalább olyan fontosságú. Az alább következő cikksorozatban erről a kevéssé ismert témakörről szeretnék bővebb felvilágosítást adni Nektek. Kérlek, mi több, egyenesen buzdítalak Titeket, amennyiben tévedést találtok írásomban, jelezzétek. Úgy vélem ugyanis, hogy csak együtt vihetjük sikerre a „múltkutatást”. Tisztelettel Rádiós

A katonai rádiózás története I.

I. Kohénerrel és szikraadóval kezdődött A hivatalos magyar rádiózás 1903-ban indult.
Az akkor Berlinben tartott első nemzetközi rádiókongresszusra delegált magyar megbízottak egy, a kor színvonalán a legkiválóbbnak tartott adó-vevő berendezést vásároltak. Az államkincstár költségére beszerzett szikraadó és Branly-féle kohéner első hazai szereplése alkalmával Csepel és Újpest között teremtett kapcsolatot.

Az adó antennáját a Weiss Manfréd gyár, míg a vevőét az Egyesült Izzólámpagyár kéményére szerelték – ám az első kísérletek nem hoztak eredményt. A vevőben ugyanis olyan zavart keltett a közeli villamosvasút elektromos zaja, mely lehetetlenné tette a kapcsolat felvételét. Hosszas egyezkedés után a posta szakemberei végül elérték, hogy a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság egy időre kikapcsolja a vezetékekből a feszültséget – s ettől a pillanattól kezdve tökéletesen működött a berendezés.

Az eredményekről az egykorú lapok is beszámoltak. A tudósítások felkeltették a közös hadügyminisztérium néhány hivatalnokának a figyelmét is, akik parancsnokaiknál elérték, hogy a további kísérletekbe a hadsereg is beszálljon – melynek eredményeként a következő próbára már Bécs és Budapest között került sor. A magyar fővárosba települt adó antennája 180 méter magasba nyúlt, s egy léggömb tartotta, míg az osztrák fővárosban két kémény közé feszítették ki a közel kétszáz méter hosszú zsinórt. A jeleket meglepően jól vették.

A siker hallatán a haditengerészet is felfigyelt, a kísérleteket az Adrián folytatták. A nagy cél érdekében az Előre nevű gőzös két árbocát meghosszabbították, így közel harminc méter magas tartókkal dolgozhattak. A parti állomást Fiumében, a vegyészeti gépgyárban, a már korábban jól bevált kéményekre telepítették. A tapasztalatok szerint egészen Anconáig tudták tartani a kapcsolatot.

A Monarchia hadserege az első világháború előtt a német Telefunken szikratávíróit rendszeresítette. Ám e berendezés nagyon kezdetleges volt, így több tudós is megkísérelte felváltani valami mással. A nemzetközi versenyfutást az amerikai Lee De Forest nyerte meg 1906-ban az elektroncső fölfedezésével. A hosszas kísérletezgetéssel előállított üvegcsövecske az 1910-es évek elejére érte el a fejlettség azon fokát, hogy katonai rádiót lehetett belőle építeni. Európában az olaszok és az angolok mellett a németek jártak az élen a rádiófejlesztésben. Így például náluk már 1916-ban megjelent az első, 3,5 kilogrammos, csapatszinten alkalmazható adó-vevő. Ezt ugyancsak a fentebb is említett Telefunken fejlesztette ki. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a világháború kitörése előtt gépkocsiba épített szikratávírókat alkalmaztak, majd rendszerbe vettek egy hordozható típust is. Később megjelentek a 15M, a 16M és a 17M mintájú adó-vevők. (folyt.)