A "Béke poraikra... Magyar honvédek a második világháborúban" című kiállítás segédanyagából

Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy viszonylag tiszta képpel rendelkezzünk a II.világháború során meghaltak további sorsáról. Az elesettekhez fűződő hivatalos viszonyt az jellemezte, hogy egyrészről közel ötven éven át úgy állították be, mintha a fronton meghaltaknak a korabeli hatalom még a végtisztességet sem adta volna meg, másrészt a háborúban elesettekről nem volt tanácsos beszélni, nyíltan megemlékezni, mondván „rossz ügyet szolgáltak”.

Ma már pontosan tudjuk, hogy azok a híresztelések melyek a hősi halottak végtisztesség nélküli, jeltelen tömegsírban történt eltemetéséről szóltak, nem felelnek meg a valóságnak és a hatalom politikájának részét képezték. Pontos adatokkal rendelkezünk ugyanis a korabeli temetésekről, a temetők létesítéséről. Szó sincs tehát arról, hogy ne adták volna meg hősi halottaik számára a kellő végtisztességet. Ellenkezőleg, a róluk való gondoskodás nem csupán az egyéni kegyeleti érzéstől függött, hanem az 1936. évi XXX. törvény is szabályozta azt.

Ebben azokat a kötelezettségeket rögzítették, melyeket az 1929.évi genfi egyezmény írt elő a katonák azonosításáról és a hősi halottak iránti kegyeletről. A végtisztesség első és egyik legfontosabb része a hősi halottak megbízható azonosítása. A törvény is kiemelten kezelte ezt a területet, ezért minden hadba vonulót elláttak az azonosításukat szolgáló eszközzel, az 1936.M.azonossági jeggyel ( köznapi nevén halott-, halál- vagy dögcédula). Az azonosító két oldalán HUNGARIA feliratú 10x10-es rácsozatú táblázatot tartalmazott, melyre tulajdonosának azonossági számát lyukasztották külön erre a célra rendszeresített lyukasztóval. Az azonosítást egy olyan tízjegyű (egyfajta személyi) szám szolgálta, melynek első négy jegye az anyakönyvi kerület számát, a következő kettő a születési év utolsó két számjegyét, az utolsó négy pedig az anyakönyvezés sorszámát jelentette.

Ugyancsak az azonosítást segítette a az alumíniumtokba helyezett betétlap és sebesülési jegy. A betétlapon a személyi adatokat, az illető alakulatát, a bevonulás előtti utolsó lakhelyét tüntették fel, az utóbbit csak a mozgósításkor kellett kitölteni.

A genfi konvenció értelmében a törvény az azonosításon kívül az elesettek összegyűjtéséről, méltó módon történő eltemetéséről, nyilvántartásáról is rendelkezett. A háború kezdeti szakaszában még nem bíztak meg külön személyeket, általában a tábori lelkészek kötelességszerően látták el ezeket a feladatokat. 1942-től a kivonuló alakulatok zászlóalj szintig hadisír-nyilvántartó tiszteket jelöltek ki, akik a hősi halottak felkutatását, összegyűjtését, valamint a sírok megjelölését végezték. Sok esetben – főképp a hadikórházaknál – a tábori lelkészeket jelölték ki e feladatokra is.

A nyilvántartó tisztekre tartozott a temetővázlatok, temetőkataszterek elkészítése, felterjesztése is. A halottak temetésének liturgikus része, róluk nyilvántartás vezetése, anyakönyvezése továbbra is tábori lelkészekre hárult. A hősi halottak azonosítását követően a lehetőségekhez mérten gondoskodni kellett tisztességes eltemetésükről is. A hadisír-nyilvántartó tisztek kötelmei között szerepelt, hogy a holtakat a körülmények figyelembevételével gyűjtsék össze és egy környékbeli településen a temető elkülönített részén hantolják el. Közeli lakott terület hiányában különálló helyen létesítettek hősi temetőt, azonban ügyelniük kellet arra is, hogy az ne legyen sűrű erdőben, mocsaras helyen, vízparton, utak menti árkoknál vagy szántóföldön.

A szabályszerűen létesített temetőkben a halottakat 200x60 cm alapterületű, két méter mély sírokban temették, egymástól legalább fél méter távolságra. A „szabvány” az egyéni sír volt, közös vagy tömegsírba csak elkerülhetetlen esetekben temethettek.

A temetésnek megvoltak a maga szabályokhoz kötött katonai és egyházi külsőségei, melyek úgyszintén nagyban függtek a helyzettől és a lehetőségektől. Az előírás szerint fejfa csak tartós kereszt lehetett, a feliratokat pedig bádogra vagy fára készíthették, időtálló festékkel, beégetéssel vagy véséssel. A táblán a nevet, a rendfokozatot, az azonossági számot és a halál időpontját tüntethették fel, az alakulatra utaló feljegyzés sehol nem szerepelhetett.

Amikor a harcok átterjedtek a Kárpát-medencére, mindenütt otthagyták a szomorú nyomaikat. A II.világháborús magyar katonasírok az egykori történelmi Magyarország csaknem valamennyi vármegyéjében megtalálhatók voltak. A haditemetők kialakítása a mindenkori harchelyzettől s nem a kegyeleti érzéstől függött. A harcok elvonultával a romok eltakarítása mellett a halottak eltemetéséről is gondoskodni kellett, kegyeleti és járványügyi szempontokat figyelembe véve. A csaták hevességétől függően halottak százai heverhettek a települések határában. A magyar halottak zsebeit rendszerint átkutatták, megpróbálták az azonosítást elvégezni. Amennyiben a halottaknál fellelhető volt a hozzátartozóik címe, úgy rendszerint a helyi közigazgatás értesítette őket. Mindezek ellenére több ezerre tehető azoknak a száma, akik nem kaphattak értesítést szeretett hozzátartozójuk haláláról, sorsuk az örök ismeretlenség homályába vész.

Egykor több, mint harmincezer I. és II.világháborús katonasírt tartottak nyilván a Farkasréti temetőben és a rákoskeresztúri Új köztemetőben, napjainkra azonban a fent említett két temetőben összesen a százat sem éri el. Mi lett ezekkel a sírokkal? A huszonöt éves megőrzési idő után az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején rájuk temettek, a sírhelyeket eladták.

Ezzel sikerült a világon talán egyedülállót véghezvinni, megtagadni saját katonáinkat! Ezt a saját katonáival, hősi halottaival egyetlen nemzet sem tette meg! Az idegen nemzetiségű katonák sírjai ma megtalálhatók háborítatlanul, szépen gondozva az Új köztemetőben, ez egyébként kötelességünk is, és így tisztességes.

A Magyarország által is aláírt 1949-es genfi konvenció előírja az idegen katonák sírjainak gondozását, a saját katonákét nem, mert úgy gondolták, hogy azt mindenki kegyeletből megteszi. Sajnos a mi esetünkben ezt rosszul gondolták. Szerencsére ez elsősorban Budapestre és néhány vidéki városra igaz, a legtöbb helyen legalább a helyüket meghagyták. (A "Béke poraikra... Magyar honvédek a második világháborúban" című kiállítás segédanyagából)