A Ferihegyi repülőtér történetében 1944. tavasza és nyara a háború jegyében zajlott. A repülőtér felett egyre többször megjelentek az angol felderítők és az amerikai bombázógépek. Az országot ért légitámadások során mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, mind hajózókban, mind repülőgépekben. Az emberi sorsok sokszor csak hajszálon múltak: meghalni vagy életben maradni. Az embertelenséghez gyakran emberiesség is párosult, melyet talán a következő történet is igazol.

1944. július 2. Ferihegy légterében 10 óra 45 perckor a 376. BG. 513. századának 43-as jelzésű 42-51151 gyári számú B-24-es Liberatora légvédelmi találat következtében felrobbant, személyzetéből többen ejtőernyővel kiugrottak. Earl M. Kesler hadnagy a bombazápor kellős közepén ért földet. Ő volt a gép navigátora, akit Mr. Arthur Harris angol repüléstörténet kutató talált meg.

Mr. Earl M. Kesler 1997-ben így idézte fel emlékeit.

Lelövésünket és a később történteket a naplómból elevenítem fel, melyet közvetlenül a német "Stalag Luft" fogolytáborból való kiszabadulásom előtt készítettem, 1945 tavaszán. Az utunk a célig eseménytelenül telt el. Mindössze egyetlen légelhárító lövedék pukkant közelünkben, amikor a bombázást elkezdtük. Chernik arra kért engem, hogy rúgjam meg, amikor a vezérgép ledobja a bombáit, hogy ugyanakkor indíthassa a mieinket. Figyeltem és jeleztem, de rögtön ekkor közvetlen találat érte a gépünk középső részét. Nagyon nagyot szólt, kissé megdobta a gépet. Tűz ütött ki a fedélzeten a padló alatt. Ekkor Oberding kijött az orrtoronyból, Chernik pedig kinyitotta az orrfutó akna ajtaját - a menekülési utat - és kérdően nézett rám. Én erre meglöktem, ő pedig elhagyta a gépet. Úgy éreztem, hogy a gép szét fog esni. Oberding és én az orr-részben voltunk, összegubancolódva a gép roncsolódott részeivel, én háton fekve, ő meg rajtam. Küszködött a kiszabadulásáért és én pedig segítettem, ahogy tudtam. Sikerült is kiszabadulnia. Amikor elhagyta a gépet, észrevettem, hogy az ejtőernyőjét csak egyetlen csat rögzítette. Ez azonban végül is elegendőnek bizonyult, mert sértetlenül ért földet. A széteső repülőgép orr része dugóhúzóba esett, nem tudtam kiszabadulni. Később valahogy mégis sikerült és néhány pillanatig szabadon zuhantam, majd kinyitottam az ernyőt. Éppen idejében, mert rögtön egy kis beton épület tetején találtam magam. Ahogy az ernyő összecsukódott azt vettem észre, hogy körülöttem érnek földet a kötelék utánunk jövő gépeiből ledobott bombák és az egyik nagyon közel robbant fel. Ekkor érte mindkét lábamat repesz találat. Lekapcsoltam az ejtőernyőt és kúszva a lapos tető egyik sarka felé igyekeztem, ahol egy vaslétra fokait láttam meg. Sikerült lejutnom a kavicsos talajra, majd néhány lépést tettem egy nyitott ajtó felé és bejutottam az épületbe. Ide bújtam el a még egyre robbanó kis bombák elől. Ezután levetettem a nehéz hajózó ruhámat. A jobb lábszáramat a sípcsontnál, a boka fölött átütötte egy repesz. A zsebkendőmet tekertem köré és a bal combom belső oldalán is volt egy sebesülés. Így vártam meg a robbanások végét. Évekkel később Chernik elmondta nekem, hogy amint elhagyta a gépet, rögtön nyitotta az ernyőt és lassan süllyedt. Ekkor egy ellenséges vadászrepülőgép megközelítette őt. A pilóta egészen közel repült el mellette, mintegy ellenőrizve, majd elment. Chernik a bombázótiszt, Oberding az orr-lövész és Rutherford a pilóta, nem sérült meg súlyosan. Mindannyiukat elfogták és végül egy német fogolytáborba kerültek. Rutherford még a kormányt fogta, amikor a gép felrobbant és a robbanás a székével együtt kivetette. Szerencséjére háternyőt viselt.

Oberding pályafutása alatt végig a légierő szolgálatában maradt. A háború után Rutherford Missouriban üzletelt, Chernik pedig évekig kisgépes pilóta volt Alaszkában, majd Michigan-ben élt. Azóta már mindhárman elhunytak. Bullard, a másodpilóta később elmesélte, hogy amikor találat érte a gépet, megragadta a hasernyőjét, felállt, letépte az oxigénálarcát és a tűzön keresztül kiugrott. Az ejtőernyőt csak egyik oldalon sikerült rögzítenie, a másikon nem. Az ernyő ugyan rendesen kinyílt, de amikor földet ért, az oldalra rántotta, ekkor törött el a medencecsontja, de a tűz következtében megégett az arca és a keze is. Ugyanoda vitték ahová engem, a 11. sz. Katonai Kórházba. Az itt eltöltött két hónap alatt elég jó állapotba került ahhoz, hogy elszállítsák egy német fogolytáborba. A háború után egy vasúttársaságnál kapott vezető állást. Azóta már ő is elhunyt.

Miután a bombázás véget ért, két magyar katona talált rám. Lábra állítottak és megállapították, hogy nincs fegyverem. A jobb lábam sérülése miatt nem tudtam járni, két oldalról támogattak és én mindkét kezemmel a vállukra támaszkodtam. Néhány lépés után a bal combomon lévő seb elkezdett vérezni. Ekkor egyikük levette a derékszíját, amiből szorító kötést készített a vérzés elállítására. Ez egy keskeny szövet-heveder öv volt, amit egyetlen tulajdonomként megőriztem egészen az egy évvel későbbi kiszabadulásomig. Ezután egy teherautóra tettek, néhány más civil sebesülttel együtt és az elsősegélyhelyre szállítottak bennünket. Itt hordágyra helyeztek, körülöttem mindenütt sebesültek voltak. Valaki levette a nyakamon lógó azonosító lapot. Nagyon dühbe gurult, amikor jeleztem, hogy meg akarom tartani. Egy másik szitkokat szórt rám, majd leköpött, de voltak kedvesek is. Az egyikük beszélt angolul, megkérdezte a nevemet, az azonosító számomat és a polgári foglalkozásomat. Azt mondta, hogy ő református tiszteletes. Mást nem is tett. Egy másik pap azt kérdezte, hogy katolikus vagyok-e? Azt mondtam, hogy nem. Ennek ellenére megállt és mondott egy imát érettem.

Később egy betegszállító autóba helyeztek. Ekkor már a felső torony-lövészünk Gene Doshier is itt volt. Az utazás elég hosszúra nyúlt. Arra emlékszem, hogy magas városi házakat láttam és széles utcákat; egyszer pedig egy nagy hídon mentünk át. Később tudtam meg, hogy a 11. sz. kórházba vittek bennünket. Doshier súlyosan megsebesült, egyik lábfeje csonkolt volt, lábszára súlyosan megégett és a kezei is roncsolódtak. Később is mindvégig kritikus állapotban volt. Azt hiszem, hogy egészen a kiszabadulásig a német fogolytábor kórházában volt. Túlélte, a háború befejezését követően órás lett, most nyugdíjas. Nem tudom, hogy tulajdonképpen hol volt a 11. sz. kórház. Ez több kőépületből állt. Egy nagy kórteremben voltunk, úgy emlékezem, hogy az egyik épület II. emeletén. Talán 35 ágy lehetett a benne. Sebesült szövetséges hajózókat hoztak ide és ahogy a sebesülésükből felgyógyultak, elvitték őket, feltehetőleg valamelyik fogolytáborba. Néhányan, akik súlyosabb állapotban voltunk, hosszabb ideig itt maradtunk. A kórterem átlagos létszáma 30-35 körül lehetett, főként amerikaiak, de volt néhány brit és orosz is közöttünk. Mindig fegyveres őr állt a kórterem ajtaja előtt a folyosón. Az őrök többnyire barátságosak voltak és az ennivalót is ide hozták. A tisztek fizetést kaptak, betartva a Genfi Egyezmény vonatkozó előírásait. Az őrök némelyike vásárolt számunkra süteményt, paprikát, paradicsomot. Ezeket elosztottuk egymás között, kiegészítve a kórház konyhájáról kapott kenyeret, főtt húst és egyebeket. Október közepéig jó volt az ellátásunk, de a körülmények ekkor rosszabbra fordultak és korlátozták az élelmiszeradagokat is. A kórházhoz egy szép kert is tartozott, füves területtel, padokkal. A járóképesek, esetenként kíséret mellett lemehettek, hogy élvezzék a napfényt és tornázhassanak. Egyszer-egyszer a kórház másik részébe is átvittek kezelésre és fürödni. Szeptemberben az oroszok megkezdték zavaró repüléseiket és (előzetesen bejelentett) légitámadásaikat Budapest ellen. Ezek a támadások kilenc napon áttartottak. A légiriadók alatt megengedték, hogy egy gerendákból készült, földdel fedett óvóhelyre mehessünk. Az hiszem, hogy a kórházat egyetlen bomba sem találta el.

Az orvosok és nővérek figyelemre méltó munkát végeztek. Elsősorban két fiatal doktor volt felelős az ápolásunkért. Szívélyesek voltak és megértően könyörületesek. Egyikük dr. Plaschal Lajos (?) miskolci volt. Derűs szelleme nagyban javította a közérzetünket. Dr. Sukiváti Imre (?) mindenkinél többet dolgozott értünk. Őszinte barát volt és elkötelezett orvos. Láthatóan jól képzett és tanult ember volt. Azt mondták róla, hogy egy ismert budapesti családból származott, apja a parlament tagja volt. Körülbelül két hete voltam már a kórházban, amikor lábszáramon lévő seb gyulladásba jött. Nagyon rosszul voltam, magas lázam volt és szombat estére még rosszabbul lettem. A nővérek levittek a kezelőbe. Dr. Sukiváti jött, sötét öltönyben volt, mivel társaságból hívták el. Órákig dolgozott, eltávolította a kötést, a váladék elvezetésére csövet helyezett be, szulfon készítményt rendelt. Ezután kezdtem jobban lenni. Örökre adósa vagyok. A nyár végén dr. Sukiváti penicillint tudott szerezni és ezzel jó néhány sebesült életét mentette meg. A gyógyszert az amerikai hadseregtől szerezték a Vöröskereszt útján az egyik fogolytársunk közreműködésével. Ő ajánlotta a Magyar Vöröskereszt tisztviselőinek, hogy kit keressenek meg az amerikai partnereknél. Dr. Sukiváti büszke volt arra, hogy ő volt az első, aki Magyarországon penicillint alkalmazott. Azt tervezet, hogy egy tudományos dolgozatot ír majd erről. Remélem meg is tette.

Több nővér is törődött velünk és kimagasló munkát végeztek. Az volt a benyomásom, hogy közülük egyesek előkelő családból származtak és önkéntesként dolgoztak, Pintér Erzsébet, Alice és Pepe grófnő, Ildikó nővér. Többségük középkorú hölgy volt. A hivatásosak közül Margit nővérre, aki a főnővér volt, egy fiatalabb Ilonka nevűre és egy másikra emlékezem, akit Ilona mamának szólítottunk. Ő emlékezett arra is, hogy az első világháború után az Amerikai Vöröskereszttől csomagokat kapott. Zsörtölődő, mogorva külseje mögött arany szív lapult. Nagyon sokkal tartozunk nekik és a többieknek is. Bárcsak tudnám a nevüket.

A katolikusoknak megengedték, hogy vasárnap szentmisére mehessenek, egy őr, vagy egy nővér kíséretében. Azért, hogy melegebben legyek felöltözve, július 2-án egy gyapjú inget viseltem. Ez a tiszti egyenruha kelléke volt, sötétzöld színű, csinos darab. A katolikus fiúk egyike-másika, - mert szerettek volna jól öltözöttnek látszani - kölcsönkérte az ingemet, (nem volt rajta semmilyen jelzés). Később azonban megkértek, hogy szüntessük be ezt a gyakorlatot, mivel néhány hadfi úgy érezte, hogy a foglyok túlöltözik őket ilyen finom öltözetben. Olykor - olykor protestáns (református) istentiszteletet is tartottak a kórteremben. Felváltva két tiszteletes jött be hozzánk imára

Sok látogatónk volt, néhányan hivatalosan, de voltak olyanok is akik csak a kuriózum kedvéért néztek be a kórterembe. Csoportunk egyik tagjának Jacques Lepontre-nak rokonai voltak Budapesten, akik eljöttek őt meglátogatni. Késő ősszel egy magyar repülőtiszt azzal jött hozzánk, hogy közülünk egy csoporttal kirepül Olaszországba, de ez csak terv maradt

A levél elején említett naplóból néhány fontos dátumot idézek fel.

1944 július 2.- Lelőnek és kórházba kerülök.

Augusztus 13.- Az első séta mankóval.

Szeptember 25.- Leveszik a kötést.

Október 5.- Egy hideg, sötét szobába költöztetnek át; az időjárás lehangoló, éhesek vagyunk, a háborús hírek nyomasztóak

November 9.- Visszahelyeznek a szép kórterembe. Már halljuk az orosz ágyúkat.

November 17. - Kiürítették a 11. sz kórházat, autóbusszal majd személyvonattal utaztunk. Három nap múlva Győrbe érkeztünk. Ott egy üres iskolaépületbe kerültünk, a körülmények nem valami jók.

November 25. - Egy kisebb német különítmény vesz át bennünket. A feladatuk, hogy a szövetséges hadifoglyokat egy ekkor felállítandó fogolytáborba kísérjék. Egy házban vagyunk elszállásolva velük, minket a legfelső emeleten tartanak fogva. Kis csoportokban viszik el az embereket, minden nap vonattal. Én abban a csoportban voltam, amelyik december 1.-én került a Westlar-i elosztó központba. Napokon át kórházban voltam és végül december 27-én kerülök a "Stalag Luft 1" táborba ahonnan 1945 májusban szabadultam ki.

A kezelések és operáció után a lábam rendbe jött. Hosszú és tevékeny életem nagyobb részében a Pennsylvania Állami Egyetem Tehenészet-tudomány professzoraként dolgoztam. Legutóbb a Habitat for Humanity ("Természetes környezetet az Emberiségnek") mozgalomban segítek házakat építeni

Az események magyar oldalról.

Előzmények, célpont a Ferihegyi repülőtér. A légierő és a polgári repülés fejlesztése során 1940-től elkezdték építeni a Ferihegy/Vecsés/Csáky-ligeti repülőteret. A nagymérető ovális terület észak-nyugati részébe a polgári épületek, a délibe a katonaiak kerültek. A felszállópályát közösen kívánták használni. A második világháború előrehaladtával a polgári építkezés félbeszakadt. 1943. októberében a félig kész repülőtérre költözött a 2/1. vadászszázad, 18 darab Héjával, innen kívánták biztosítani Budapest védelmét. 1944 februárjában gyors ütemű átképzést kaptak győri gyártású Me-109 G6-os típusra. Az itt települt 5/1. kísérleti éjszakai vadászszázad még csak nappal volt bevethető az RKI Me-109-es és Me-210-es rombolói mellett

Amerikai részről úgy vélték, hogy Ferihegy a Dunai Repülőgépgyár egyik részlege, ahol komoly gyártási tevékenység folyik német megrendelésre. Két nagy ikerhangárt, három emeletes épületet és több befejezett, vagy még épülőfélben lévő kisebb-nagyobb épületet fényképeztek le a több alkalommal is átrepülő felderítők. 1944 elején az egész repülőtér területén száz körüli egy és kétmotoros gépet azonosítottak. Ezekből vonták le azt a következtetést, hogy itt jelentős gyártási és egyéb repülő tevékenység folyik. A helyzet viszont az volt, hogy az RKI kísérleti, oktatási és javítási célból mintegy 40-45 gépet tárolt a repülőtér dél-nyugati részén, de ezeknek csak mintegy fele volt használható harci körülmények között. Gyártási tevékenység a Repülőkísérleti Műhely keretein belül történt, ahol a kísérleti repülőgépek épültek. A repülőtér északi-nyugati részén a forgalmi épület és hangár környékén volt a 2/1.-es és az 5/1.-es század körülbelül 30 gépe elhelyezve. Ezeken kívül még ismeretlen számú német felségjelű gép is volt a romboló tanfolyam néhány Bf-110-ese mellett.

1944. április 13-án, csütörtökön hatalmas kötelék gyülekezett az Adria felett. 567 bombázó és 228 kísérő vadász indult Magyarország felé. Feladatuk volt más célok mellett a Ferihegy/Vecsés repülőtér bombázása. A dél-nyugati irányból közeledő 47. BW négy Bomber Group 121 db B-24-es gépe 12:34-től 185 tonna, közel tízezer db 20 fontos repesz és 100 fontos romboló bombát dobott a repülőtérre, mintegy 6-7 perc leforgása alatt. Néhány épületben súlyos károk keletkeztek, de kisebb mértékben szinte mindegyik megrongálódott. Megsemmisült az anyagvizsgáló és a raktár épülete és részben a mellette lévő gépkocsi tároló, valamint a kazánház is. Az egyik hangárban elégtek az ott épülő kísérleti gépek, amikor egy rombolóbomba a tetőt átütve belül felrobbant. A füves részen és a hangárok környékén közel 20 db gép semmisült meg és több szenvedett különböző mértékű sérülést. A repülőtéren maradt katonák közül 34 elesett, és a környékre esett bombáktól még húsz polgári áldozatról számoltak be az esemény utáni gyorsjelentésben.

Az áprilisi támadást értékelve az amerikaiak úgy látták, hogy alapos munkát végeztek. A repülőtér néhány nap múlva ugyan már üzemelt, de az épületek elnéptelenedtek, kevesebb mozgást észleltek. Az RKI és az RKM vidékre költözött, a munkákat a műhelyekben lassan beszüntették. A rombolók tábori repülőterekre kerültek, a vadászokat Veszprémbe vonták össze. Egy dologról ekkor még nem szóltak a felderítő jelentések, hogy egyre több német alakulat települt a repülőtéren és távolabb az észak-keleti oldalon új betonozott guruló utat és állóhelyeket készítettek a kétmotoros gépeik számára, az ovális területen kívül. A déli részeken lévő épületeken helyreállítási nyomokat fedeztek fel és az élénkülő repülőtevékenység miatt az amerikaiak újbóli támadást rendeltek el. Ezt július 27.-re tervezték, de a már úton lévő köteléket Cegléd után visszarendelték a célpontot borító zárt felhőtakaró miatt. A támadásra a kedvező időjárást kihasználva július 2-án került sor. A cél kifejezetten a repülőtér déli felében lévő gépek elpusztítása volt.

A július 1-jén kiadott parancs szerint az összes Bomber Wing (BW, repülő ezred) a lehető legnagyobb gépszámmal támadta az országot. A kíséretről a 306. Fighter Wing (FW vadászezred gondoskodott. A Ferihegy/Vecsés repülőtér bombázására a 47. BW-t jelölték ki és a kíséretét a 14. Fighter Group (vadászosztály) biztosította. A 47. BW négy Bomber Group-ból (bombázó osztály) állt. Bázis repülőtereik a 98. BG Lecce, a 376. BG San Pancrazio, a 449. BG Grottaglie, a 450. BG Manduria. A kötelékek a reggeli órákban szálltak fel és rendeződtek alakzatba. Élen a 450. BG repült ezt a 376. BG követte és utánuk a 98-as és a 449-es haladt.

A 376. BG. 40 db B-24-es gépe 6:45-re befejezte a felszállást. 7:47-kor 6000 láb (1800 m) magasságon találkozott a 450. BG-vel San Vito felett és besorolt mögéje. Előttük még három wing gépei rendeződtek alakzatba. Az Adria felett kettő gép visszafordult, megszabadulva a bombáitól. Kecskemét elérése után, 10 órakor egy másik gép is visszafordult. A 29-es, motorfeltöltő hiba miatt kivált a kötelékből. A 42-73140 gyári számú gép pilótája 11:14-kor rádión jelentette, hogy a személyzet elhagyta a gépet, ekkor azonban már Jugoszlávia felett jártak. A vészjelzések még 11 percig jöttek, majd a gép lezuhant. A megmaradt 37db bombázó Ceglédnél Nagykáta felé fordult. Ez a település volt a célra repülés kezdete. A BG három támadóegysége 250-280 fokos irányon 2-3 km hosszan elnyúlva repült a cél felé 165 mph (270 km/ó) sebességgel 22000 láb (6700 m) és 25000 láb (7600 m) közötti magasságban tagozódva. Összesen 84,5 tonna, 8880 db M-1 és M-1-A1 típusú 20 fontos pillanatgyújtóval felszerelt repeszbombát szállítottak, melyből gépenként 40 köteg, összesen 240 db volt, 6-os kötegelésben. Az oda és a visszaúton az átlag 10 fős személyzet, hozzávetőlegesen 6-7 órát töltött a levegőben 1500-1700 km-t repült, gépenként 2700 gallon (12250 l) benzin felhasználásával.

A bombavetést a vezérgép bombázótisztje irányította az általa mért adatok alapján, az egységek a megjelölt területre célozva sorozatvetést hajtottak végre. A kötelék gépei, kissé késve 10:45 és 10:50 között voltak a cél felett, ahonnan bal fordulóval az előre megtervezett útvonalon, a Dunát átrepülve Szekszárd-Podgrab útvonalon tértek vissza a bázisukra, ahová már csak 36 gép szállt le, 13:00-kor. A repülőteret összességében 142 bombázógép támadta és ledobtak 322 tonna, 31728 db repeszbombát

A zárt hadrendben repülő egységek gépeire 10-12 db 12,7 mm-es nehézgéppuska volt védőfegyverként szerelve, így saját magukat és egymást is jelentős tűzerővel védték. A géppuskák hevederjeit ismétlődően, ötös tagozódásban, kettő romboló, kettő gyújtó, egy nyomjelzős lövedékekkel tárazták be. Ennek ellenére szükség volt a lassú bombázókat az ellenséges terület felett vadászkísérettel ellátni. A vadászok feladata volt még a célterület légterének megtisztítása az ellenséges repülőktől, hogy a bombázók zavartalanul tudják a dolgukat végezni.

Július 2-án a 376. BG gépeit a 14. Fighter Group (vadászosztály) 48. Fighter Squadron (vadászszázad), a 37. FS és a 49. FS P-38-as repülőgépei kísérték. A gyorsabb gépek 7:52-8:07-között szálltak fel. 48 db-ból 6 gép hamarosan visszafordult, különféle okok miatt. A századokat Prahler hadnagy, Gaskin őrnagy és Abbot őrnagy vezette. A bombázókkal a Dunánál, Lovastól északra 18000 láb (5500 m) magasságban 9:26-kor találkoztak. Ekkorra a Magyarország több célpontját támadó teljes kötelék több mint 620 db négymotoros bombázóból és közel 200 db vadászgépből állt. A 376. BG bombázói a célig, az amerikai jelentés szerint szinte zavartalanul repült, ellenséges gépek csak egyszer közelítették meg. 37. FQ. jelentésében szerepel, hogy mintegy 15 db ellenséges Me-109-est vettek észre Ceglédtől keletre és három gépük üldözőbe vette, melyek 4000 lábig üldözték, amikor azok eltűntek. A bombázást a cél felett őrjáratozó P-51-es gépek segítették.

Ezen a nyári napon az időjárás nem akadályozta a bombázást. Az útvonalon Magyarország felé tiszta volt az ég. A cél felett párásságot, 2/10-es borultságot és 14000 láb (4200 m) felett gomolyfelhőket jelentettek, 20000 láb (6100 m) magasan már fátyolfelhők voltak. Visszafelé már 5/10 borultságról számoltak be. A bombázás első eredményeit a támadás közbeni megfigyelések és az ekkor készült fotók alapján állították össze. A támadás kiértékelése szerint a bombákat csak az első és a harmadik támadó egység dobta pontosan. A második egység az 50%-át a repülőtér északi-nyugati részére szórta. A földön négy gépet rongáltak, vagy semmisítettek meg. A bombakioldás alatt 6 db repülőgépet láttak a távolabb a levegőben - azokat FW-190-es, Me-109-es és Ju-88-nak azonosították - de nem támadtak. Más volt a helyzet a légvédelemmel. Az előzetes felderítésekben Budapest térségében a nehéz légvédelmi ágyúk számát 128-re tették. Az első támadó egység csak szórványos, de az utána jövők már célzott, mérsékelt nehéz légvédelmi ágyútüzet jelentettek. A repülőterek és más objektumok védelmére telepített gépágyús szakaszok 40 mm-es Bofors lövegei az alacsonyabban repülő gépekre tüzeltek. Nagy kaliberű ágyúkkal felszerelt magyar légvédelmi tüzérség volt Budapest körül, így a csepeli repülőtéren, az újpesti temetőnél és az Andor utcánál. Ezek azonban lőtávolon kívül voltak a Ferihegyet támadóktól. A német alakulatok könnyű, négycsövű 20 mm-es légvédelmi gépágyúkkal és nehéz légvédelmi ütegekkel is rendelkeztek, ebből egy a Ferihegyi repülőtértől 2 km-re, nyugatra az Esze Tamás utcánál, a lakott terület szélén foglalt tüzelőállást. Nagy a valószínűsége, hogy az innen kilőtt gránát találta el Kesler hadnagy gépét. A 88-as lövegek 15-20 km távolságra hordtak és 10-14 km magasságba tudtak lőni. A gránátok közel 1000 m/s-os kezdősebességgel hagyták el a löveg csövét. Ilyen légvédelmi ágyúk tudtak eredményesen tüzelni a 6-7000 méteren repülő bombázókra.

A bombák kioldásának a célpont előtt kb. 1,5-2 km-re kellett történnie. A vetési távolság függött a gép sebességétől, a széliránytól és a magasságtól. A találatot kapott 43-as számú gépben még valószínűleg volt jó néhány köteg repeszbomba és még vagy 6000 l benzin, amikor 1000 láb (304 m) magasságban felrobbant. Maradványai közül a gép farok része egyben maradt és Kesler hadnagy közelében ért földet, az RKI épületei közé. Az említett lapos tetejű kis épület, ahová ejtőernyőn leereszkedett, valószínűleg a garázs épülete lehetett, mert erre illik rá a leírás. A többiek, akik már korábban kiugrottak a repülési irányából adódóan és függően a szélviszonyoktól Vecsés, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő települések környékén érhettek földet. A gép tízfős személyzetéből hatan élték túl az eseményt, F. O. Rutherford hadnagy első pilóta, R. S. Bullard hadnagy, másodpilóta, H. W. Chernik bombázó tiszt, M. P. Oberding őrmester, orr lövész, E. M. Kesler hadnagy, navigátor. C. R. Dosier őrmester, felső torony lövész. Az említett kórház, ahol a szövetséges repülőket gyógyították a Déli pályaudvar közelében volt. A 11-es számú Budapesti Helyőrségi Kórház, akkori nevén Gömbös Gyula út 25. szám alatt állt. Az angolok végezték a Duna elaknásítását, így a lelőtt gépeik sebesült személyzetét is ide szállították. Az első világháború előtt emelt öt emeletes épület 1944. szeptember 19-20.-i amerikai légitámadás során megrongálódott és ekkor sebesült szövetséges hajózók is meghaltak. A budai harcok után romossá váló épületek nagy részét később lebontották. A helyén ma az Alkotás utca 21-23. számú épület van. A gép felrobbanásakor életüket vesztett négy hajózót, J. W. Huey őrmester, hajózószerelőt, J. W. Bibber őrmestert, rádiós-lövészt, C. L. Fenn őrmestert, alsó golyó lövészt, L. V. Davis őrmester, farok lövészt eltemették és sírjukat az 1945-ben Magyarországra érkezett amerikai sírazonosító különítmény derítette fel. A különítmény feladata volt többek között egy amerikai katonai temető létrehozása és a felkutatott maradványok azonosítása után újra eltemetni. A négy repülőt az A-11-121, -122, 123, -124-es sírhelyre temették el. 1946 végén azonban mindet elszállították Strassbourgba.

A bombázókat kísérő amerikai vadászrepülők saját veszteség nélkül tértek vissza bázisukra, de 10:40-kor egy P-51-es gépet láttak lezuhanni fehér füstöt húzva maga után. A pilóta kiugrott de az ejtőernyője nem nyílt ki, összecsavarodott. A vadászok a cél körzetében két B-24-es elvesztését figyelték meg. Az egyik lángolva 10:30-kor zuhant le, mely a 449. BG-hez tartozott, a másikat 10:45-kor észlelték, mely a föld közelében felrobbant. Ellentétes jelentések voltak a gépekből kiugrókról. Volt olyan is amely szerint egyik gépből sem láttak kiugrani senkit, de volt olyan is ahol több ejtőernyőst láttak leereszkedni. Július 2-án délelőtt magyar csendőrségi adatok szerint Vecsés mellett elfogták a lezuhant amerikai bombázógép személyzetét.

A lezuhant repülőgépek személyzetét vidéken általában a csendőrök vagy katonák fogták el és továbbították a legrövidebb időn belül a Honvéd Kerületi Parancsnokságra. A sebesülteket kórházba szállították. A kikérdezésüket a Honvédelmi Minisztérium 31. osztálya és a Vezérkar Vkf. 2 osztály D csoportja végezte. A hadifoglyokat Budapesten több helyen is őrizték és mivel az országban nem állítottak fel hadifogoly táborokat azokat hamarosan Németországba szállították. Egy másik jelentésben a Ferihegyi repülőtéren két ellenséges bombázógép lelövése szerepelt, melyek személyzetéből 3 ejtőernyőst elfogtak, három pilóta bennégett. Ezek közül az egyik a 449. BG gépe volt, de azt, hogy pontosan melyik a meglévő iratokból nem derül ki és a számuk sem azonos.

Július 3-án a 682. Felderítőszázad gépe 14:50-kor átrepült a repülőtér felett és négy felvételt készített. A kiértékelésnél megállapították, hogy sok az épületkár, de látszanak javítási nyomok is. 6 db gép elpusztult.

Az itt állomásozó német alakulatok veszteségéről nincsenek adatok. A rombolótanfolyam repülőgépeit is érhette találat. A repeszbombák hatására a gépek egyben maradtak csak úgy néztek ki, mint a szita. 1944. július 2-án a már több hónapja folyó bombázás során a szövetséges repülőalakulatok az eddigi legsúlyosabb támadást intézték az ország területe ellen. Légvédelmi tűzben és a vadászrepülők által az eddigi kutatások alapján összesen 20 gép veszett el az ország területe felett, ebből 13 db négymotoros bombázó volt.

Ez a történet része az 1944-ben Magyarország felett dúló légi háborúnak, melyet több évi kutatómunkával sikerült felderíteni. A több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött történés szerencsére a napjainkban folytatódott, de már békés körülmények között.

Irodalom: 47. BW, 376. BG iratok Pataki-Sárhidai-Rozsos: Légi háború Magyarország felett I-II. MRT 1996 Konferencia anyag: Jánkfalvi Z Amerikai Pilóták sírjainak felderítése Magyarországon 1945-1949 Zainkó arcvív

Fotók: Pécsi József repülő szertári főhadnagy, NTFZainkó archív Ferihegy 2000. szeptember 9.

Az a történet, mely egy fotóval kezdődött még 1993-ban, 1997-ben egy visszaemlékezéssel folytatódott és 2000. szeptember 9-én személyes találkozással záródott. A több mint egy emberöltővel ezelőtti történéseket az 1999-es konferencia anyagban már közzétettem és most befejezésképpen összefoglalom Mr. Kesler úr Budapesti látogatását

Emlékeztető: 1944. július 2. Ferihegy légterében 10 óra 45 perckor a 376. BG. 513. századának 43-as jelzésű 42-51151 gyári számú B-24-es Liberatora légvédelmi találat következtében felrobbant, személyzetéből többen ejtőernyővel kiugrottak. Az, hogy mi lett a sorsa a lelőtt gép személyzetének arra, csak 1997-ben derült teljes fény, amikor Kesler úr - a gép egykori navigátora - eljuttatta visszaemlékezését hozzám.

A történet tovább folytatódott, de már békés körülmények között.

Kesler úrral és Arthurral - akinek tulajdonképpen az egészet köszönhetem - folytatott levelezés során nyilvánvalóvá vált, hogy az idős hadfinak szándékában állt Magyarországra, Budapestre visszatérni és körvonalazódott egy találkozás, egy repülőtér látogatás lehetősége. Egészségi állapotának javulása 2000-ben lehetővé tette a budapesti utazást, melyet a Prágában dolgozó fiának és családjának a meglátogatásával kívánt összekötni. A budapesti program előkészítésében Arthur feleségének a leánykori barátnője, Anikó segített és hirdetést adott fel a Népszabadságban, keresve az egykori kórház orvosait, ápolónőit. Meglepő módon gyorsan többen is jelentkeztek, mint azt később megtudtuk az érdekeltek szerencsés véletlennek köszönhetően éppen azt a számot olvasták, illetve az ismerősök hívták rá fel a figyelmüket. Kesler úr visszaemlékezésében szereplő két doktor Dr. Sukivati Imiry, helyesen Dr. Sukiváthy Imrének a második felesége, Dr. Plaschal Louis helyesen, Placskó Lajosnak leánya és a minden nehézség nélkül azonosítható Elizabeth Pintér, Pintér Erzsébet ápolónőnek az unokahúga jelentkezett. A nem várt eredmény után elkezdődött a szervezőmunka. A nyárvégi Ferihegyi különleges látogatás lebonyolításában és az eseményt feldolgozó kiadvány kiadásában az LRI segített. A magyar füzet angol fordítását Dr. Moys Péter az MRT akkori elnöke végezte, nagy szakszerőséggel és körültekintéssel.

A nagy nap

Ferihegy, 2000. szeptember 9., szombat kevéssel 10 óra előtt.

Mr. Earl M. Kesler és felesége. Kis csoport gyülekezett Ferihegy 1-es terminál portája előtt. Kesler úr és neje, fia és felesége valamint kisleánya, Arthur és Ildikó, Anikó, Sukiváthyné, Placskó doktor és Pintér Erzsébet hozzátartozói valamint dr. Martinkó Károly és Sükösd Levente rádió riporterek, valamint az RTL Klub kereskedelmi televízió kéttagú forgató csoportja ismerkedett meg egymással. A belépési formaságok elintézése után hivatásos angol tolmácsolás mellett kezdődött el a repülőtér látogatás. A 20-fős csoport elindult az LRI VIP buszával a szerviz úton az új torony felé több helyen is megállva. Rövid ismertető hangzott el a 2000-ben a közforgalom előtt 50 éve megnyitott repülőtérről, a forgalmi épületről beleszőve az építkezést és az 1944-es nyári eseményeket. A mostani kertészetnél, az egykori gazdasági épület nagyobbrészt az eredeti állapotban áll. 1944 nyarán német távolfelderítők állomásoztak itt, de a részükre készített „kutyanyelvek” az 50-es években eltűntek, ma már csak a beton gurulóút egy része látható. A következő állomás a repülőtér legmagasabb pontján lévő új irányítótorony terasza volt, ahonnan kiváló kilátás nyílt minden felé több mint 10 km-es távolságra. Egy 1950-es légi fotó segítségével, melyen jól láthatók voltak a bombázások és az egykori RKI épületek nyomai, felelevenítettem Kesler úrnak és feleségének az egykoron történteket. A látogatók, akik még sosem jártak ilyen helyen, nagy figyelemmel és érdeklődéssel figyelték a repülőtér életét, a kétpályás forgalmat, a le és felszálló gépeket, az előtéren kiszolgálás alatt lévőket. Ezután Kesler úrral és másokkal is több interjú készült. A következő rövid megálló a szabadtéri kiállítás volt. A Ferihegyi látogatás csúcsa az volt, amikor a kisbusz az egykori, és a még ma is meglévő két RKI épülethez ért. A földet, tetőtérés” közelében az egykori navigátor csendben, mélyen elgondolkodva idézte fel az 56 évvel ezelőtti pillanatokat. A repülőteret akkor csak messziről és pillanatokra látta még a célra repülés során, így semmire nem emlékezett a leírtakon kívül. Egyébként, mivel alig egy hónapja repült ennél az alakulatnál Magyarország felett nem is járt előtte. Az egykori RKI területén lévő épületeket, alig látható maradványokat csak a régmúlt ismeretében lehet felismerni. Ezekből ugyan egy teljesen, egy másik csak részben áll. A többinek a romjait lebontották az 1950-et megelőző időszakban, a repülőtér újjáépítése során, majd a megmaradtakat a 70-es évek második felében. Az építőanyag hiánnyal küszködő időkben a használható téglát, fát, betonvasat, üveget és még sok minden mást a forgalmi és a gazdasági épülethez, a hangárhoz használták fel, de a környező lakóházak építéséhez is hordták a bontott téglát, a törmelék pedig töltésnek kellett. Az egykori első iker hangár melletti műhelyépület vasbeton pilléreinek maradványai a bozótosban még ma is láthatók. A kora délután véget ért Ferihegyi látogatás Kesler úr meghívására fehérasztalnál folytatódott tovább. Köszönetet mondott azoknak, akik ezt a számára igen fontos látogatást lehetővé tették. Külön megköszönte az egykori megmentői, ápolói hozzátartozóinak azt a gondoskodást, melynek életét köszönhette abban a vészterhes időben.

Az orvosok, ápolók

A kora estig folytatódó beszélgetés többnyire a múltból indult ki és a megmentők személyét illetőleg is különös sorsok bontakoztak ki. A hozzátartozók segítségével némi fény derült olyan eseményekre is, melyek már nem függtek szorosan össze Kesler úr történetével, de mindenféleképpen tanulságos napjaink kutatója számára. A 11. sz. kórházról keveset tudunk, iratai, az orvosok, ápolók, a betegek vonatkozásában sajnos nem áll rendelkezésre és lehet, hogy már soha sem kerül elő. Dr. Szukováthy Imrére, az egykori sebészre, majd vidéki körorvosra második felesége emlékezett vissza.

„Néhai férjem 1919-ben született, apja államtitkár volt és, így elég magas körökben mozgott erre volt is utalás Kesler úr részéről. Fiatal civil sebészorvosként 1943-ban már a fent nevezett kórházban dolgozott, ahol többek között Csató Péter sebésszel dolgozott együtt, aki nála mintegy tíz évvel volt idősebb és az osztályt vezette. Angolul beszélő emberként hamar kapcsolatot tudott teremteni a sebesült amerikai hajózókkal. Kesler úrról és társáról is többször beszélt, bár másokat is kezelt, mert a kalandos úton szerzett penicillin volt az a gyógyszer, amely lábra állította őt. A háború utáni években nélkülözés és a kitelepítés várt reá. Borsod megyében, Girincsen dolgozott, de még további négy település tartozott a körzetéhez. Időnként - mivel a pilóták közül néhánynak meg volt a címe - írt is, de válasz soha sem jött, talán a levelek sohasem hagyták el az országot? Kötelesség teljesítése során szenvedett autóbalesetet 1972-ben. Az újsághirdetésre ismerőseim hívták fel a figyelmemet és nagyon örültem, hogy találkozhattam azzal az emberrel akinek akkor, bár ellenség volt, a néhai férjem mentette meg az életét.”

Dr. Placskó Lajos. Orvos családból származott. Ózdon született 1919-ben. 1943. szeptember 25-én avatták általános orvossá, majd a Szent János kórházban dolgozott, a májrákot kutatta. 1944. április 1-jétől katonai szolgálatát a 11. sz kórházban töltötte és itt került kapcsolatba az ide beszállított repülőkkel. Angolul beszélt és humánus gondolkodása révén nemcsak orvosként, hanem lelki erőt adva is gyógyította a betegeket. Tréfálkozva az ott lévőkkel csak „amerikai gengsztereknek” nevezte őket. 1945-ben megnősült, majd a Rókus Kórház sebészetén dolgozott. 1948-ban letartóztatták vádlottként Regéczy Nagy Imre kémkedési perében. A koncepciós perben először halálra ítélték, majd a büntetését 15 évre mérsékelték. Három évet magánzárkában töltött. A régi álmáról, a sebészetről le kellett mondania, de orvosként még az 1989-ben nyugdíjba vonulása után is tovább dolgozott, pedig már súlyos beteg volt és 1992-ben halt meg. A börtönévek soha nem kitörölhető nyomot hagytak életében, bár a rendszerváltozás után rehabilitálták. 1990-ben Putnok díszpolgára lett. Szűkebb baráti körében, családjában ismerték életének azt az időszakát, amikor amerikai-angol pilótákat gyógyított. A nagyszerű orvosról leánya, Klára emlékezett meg.

Pintér Erzsébet Nagynéném, aki akkor már 39 éves volt - mondja Pintér Erzsébet unokahúga - önkéntes ápolónőként dolgozott a kórházban és sokat mesélt a sebesült, megégett amerikai pilótákról. Úgy ismertem, hogy ő mindenkinek segített, aki rászorult arra. Valószínűleg azért is emlékezett rá ilyen jól és pontosan Kesler úr.

Így ért véget 2000. szeptember 9-én az az 56 évvel ezelőtt, 1944. június 2-án kezdődött történet, melyben a szereplők egyidősek, huszonévesek voltak, bár egymással szemben álltak, de életük mégis egymástól függött.

Megjegyzés a média tevékenységről. A néhány perces rádióriport még másnap, vasárnap reggel 7 órakor volt hallható a Kossuth rádióban, megfelelt a tényszerűségeknek.

Az RTL klubban, a Fókuszban két nap múlva, hétfőn adták le a látogatásról készített filmet. A mintegy 6 perces film jól érzékeltette az akkori hangulatot, de az írásos anyagban leírtakkal szemben az 1960-as évek második feléből, a vietnami háborúban készült felvételekkel illusztrálták, gázturbinás B-52-es bombázókat, F-4 Phantom támadását mutatták, pedig még a felvételkor jeleztem, hogy van a filmarchívumban B-24-ről készült film!

A gép felső torony-lövészével a még élő, nyugdíjas Gene Doshier-rel - aki vele együtt került kórházba - Kesler úr felvette a kapcsolatot és invitálta a budapesti látogatásra, de ő nem kívánt az eseményre még visszaemlékezni sem.

Fotók: Zainkó archív zainko@mail.aeroplex.com Zainkó Géza

Ezt a cikket 2010.12.13.-án átszerkesztette Tűzhenger (A fotók a konvertálás során sajnos elvesztek.)