Kedves Kollégák!

Már egy ideje "levegőben lógott" ennek a cikknek a megjelentetése. A különféle akadályokat nem szeretném taglalni, csak annyit, hogy a jpg formátumu, nehezen olvasható oldalak nem voltak alkalmasak a Roncs felületére. Ráadásul a saját részre készült emlékiratok rengeteg családi és személyes hivatkozást is tartalmaztak, melyeket idegenek nem értenének. Ezért az írást átszerkesztettem, némiképpen tömörítettem.

Az eredeti napló szerzője gépészmérnök, zenész, zeneszerző, vasútmodell gyűjtő. A mai napig jó egészségnek örvend. Sokáig nem adta ki az anyagot a kezéből, mert "az úgysem érdekel senkit". Reméljük, nem így lesz. Olvassátok haszonnal, jó szórakozást kívánok!

Tűzhenger

******************************************************************************************************************************************

1941 szeptemberében 14 évesen bevonultam Sopronba, s ezzel kezdetét vette egy új korszak szerényke életemben.

A hadapródiskolát nehezen szoktam meg. Főképpen nem bírtam, hogy rettenetes függőségi viszony volt mindenki között.

Hamarosan rájöttem, hogy lefőzöm az egész bandát és én fogok a fejükre nőni. Ezt úgy produkáltam, hogy ú.n. osztályelsővé tornáztam fel magamat néhány hónap alatt. Ezzel aztán végleges becsületet nyertem, amit már nem is veszélyeztetett a későbbiekben semmi sem.

Rengeteget jártunk moziba. Itt láttam utoljára amerikai filmet (Shirley Temple-vel), mert a továbbiakban csak magyar és német alkotásokat lehetett nézni.

Nehéz volt megszokni a posztóruhát, mert kényes bőrömet roppantul szúrta. Érdekes, hogy a végén már ez sem izgatott. Sokat gyakorlatoztunk az első évben. Jobbra, balra át, menet, vigyázz, pihenj, tisztelegj, vállra, lábhoz, súlyba, puskával tisztelegj, puskát vizsgára, stb. csak úgy zengtek a fülemben. Puska, golyószóró, pisztoly részei, lövészetek, lőutasítások, szolgálati szabályzat, tereptan, térképolvasás, stb. Nagyon alapos kiképzés volt, melyhez hasonlót azóta sem tapasztaltam sehol sem.

Időközben teljes mértékben el kezdett dühöngeni a háború. Hovatovább kénytelen voltam meggyőződni arról, hogy ennek lassan részese leszek és vagyok. Eleinte csak képeslapokon, újságokon és filmeken keresztül konstatáltam a dolgokat, sajnos a későbbiekben saját bőrömön.

A második évben kihelyezésen voltunk Balaton – Tapolcán. Két hónapig lebzseltünk, gyakorlatoztunk. Az újdürögdi lőtéren rettenetesen sokat lövöldöztünk.

1943-ban gyakorló fegyvereink közé került a géppuska, nehézpuska, gránátvető, légvédelmi golyószóró és légvédelmi géppuska. Télen rengeteget síeltünk, korcsolyáztunk, lovagoltunk és úsztunk. Sportban is feltörtem. Egymás után nyertem meg az úszó, vívó és lövő versenyeket, ami nagy önbizalmat adott nekem. Sajnos azok a plecsnik, amelyeket ezen alkalmakkor nyertem, időközben eltűntek.

Még ez évben nyáron műszaki kihelyezésen voltunk Győrben, ahol óriási robbantásokat csináltunk, hidakat építettünk, ladikáztunk a Dunán. Itt ismertem meg az aknákat, a gázt és a gázvédelmet.

Győr, robbantási gyakorlat

A Fertő tó melletti lövészeten volt olyan nap, hogy egymagam tízezer töltényt lőttem ki géppuskából. Füstös és kormos voltam, de nagyon élveztem a dolgot, mint géppuskás irányzó. Egy éjjeli lövészet alkalmával, amikor a fényjelző lövedékek ez egész vidéket bevilágították, éreztem, hogy kezd bennem valami vérengző típus kifejlődni.

Tapolcán meglátogattuk a repülőteret és megnéztük közelebbről a magyar repülők életét.

Később a folytatódó soproni kiképzés során összetalálkoztam az aknavetővel és a páncéltörő ágyúval egészen a 7.5cm-es méretig.

Időközben teljes erővel dühöngeni kezdett a háború. Nap-nap után légiriadók, bombázások, lelőtt gépek alkatrészei, halottak, sebesültek és kitüntettek.

Gyönyörű és félelmetes látvány volt, amikor a Lövérekben gyakorlatozva hanyatt fekve bámultuk az ezrével özönlő repülőgépeket, a légvédelem tüzét és a lelőtt gépek lángolását.

1943 karácsonya különösen nevezetes, mert vasútbolond és gyűjtő lévén szert tettem az olasz Odo városka állomásának gyönyörűen kidolgozott makettjére és kaptam egy remek 2–C–1 elrendezésű villanymozdonyt. Ezek még a mai napig szerénységem tulajdonát képezik.

Érdekes, hogy a nők egyáltalán nem érdekeltek, sokkal inkább a vasút. Amikor a többiek bálba mentek táncolni, én kimentem az állomásra mozdonyokat és vagonokat bámulni. Különösen nagy volt a szimpátiám a forgózsámolyok iránt, mely vonzalom a mai napig tart.

1944 első fele már nagyon hadijellegű volt. Szerepeltek ebben hadi zászlóaljak, Pavesi vontatók, 20 centiméteres ágyúk, Turán harckocsik, motorkerékpárok, lángszórók, tapadóaknák, Panzerfaust és más hasonló rémséges szerkezetek ember és gép tönkretételére.

A hadi sikereket felváltották a vereségek, amelyek általános megdöbbenést keltettek azokban, akik hittek abban, hogy megnyerjük a háborút.

A németekkel sohasem szimpatizáltam túlságosan. Különösen utáltam a Sopron belvárosában egyre nagyobb hangon beszélő „poncichtereket”, akikből nagyszerű SS tartalékgárda alakult. Amikor a németek márciusban bevonultak az országba, utálatom teljes lett. Nemzetiszínű levlapokat és leveleket írtunk valamennyien haza és igyekeztünk a Wehrmachtnak annyi kellemetlenséget szerezni, amennyit csak lehetett.

Éjszaka titokzatos módon eltűntek a német feliratok és táblák, de a tetteseket nem sikerült soha kézre keríteni. Hogy is lehetett volna, amikor a rendőrök is segédkeztek a dologban.

A tanév végén a szokásos kihelyezés és lövészet után legnagyobb megdöbbenésünkre nem kaptunk szabadságot, hanem Zala megye egyik kis falucskájába dirigáltak bennünket. Itt aztán kisült, hogy miután fegyver nincs, de fiataljainkat ki kell képezni és az alakulatot egyben kell tartani, újonc-munkás zászlóaljakba osztottak be bennünket. Fiatal, 23 év körüli, jóindulatú parasztfiúkból állott zömmel a haderő. Saját – civil – ruhában, minden századnál 10-12 puskával, esetleg egy golyószóróval. A fegyveres részt az úgynevezett öreghonvédek alkották. 40-50 év körüli taták, francia idegenlégóból selejtezett, jórészt üzemképtelen, két méteres Lebel ismétlő puskákkal, melyekhez nem volt lőszer sem.

A fiúkat mi tanítottuk meg az alaki kiképzés elemeire, aztán egy szép napon szerszámokkal együtt bevagoníroztak bennünket és elindultunk a gyorsan előretörő oroszok ellen valahol Magyarországon erődítéseket ásni.

Áthaladtunk a Dunántúlon és kikötöttünk Tornaújfalun.

Miután rongyos hadunkkal megérkeztünk Tornaújfalu világvárosba, feszítettünk az egyenruhánkban. Keblemet kettős büszkeség dagasztotta: vonaton utaztam és én voltam a századparancsnok helyettes, ami egy 17 éves gyerek számára nagy dicsőséget jelentett.

Tevékenységünk eleinte tervszerű és lelkiismeretes volt. Beosztottjainknak különféle erődítéseket, harckocsi árkokat kellet ásniuk, mi pedig ellenőriztük ezt a nagyszerű munkát. Egy hét után már inkább csak aludgattunk az Isten szabad ege alatt. Később rájöttünk, hogy helytelen dolog a tűző napon aludni. Leégés, szörnyű bogarak, stb., jobb lesz inkább otthon aludni. Így a század azon vette észre magát, hogy hadapródok nélkül vonul ki dolgozni. Úgy látszik, a legénységnek is eszébe jutott a mi nagyszerű ötletünk és hamarosan a 270 fős létszámból csak 250, majd 200, később 150 ember vonult munkába.

Tornaújfalui életkép

Én közben rájöttem, hogy a fejlődő vasút (makett) hálózatom megköveteli, hogy nagyobb számú teherkocsit állítsak forgalomba. A cél érdekébe kiválasztottam egy lakatost és egy asztalost. Felmentettem őket a kivonulás alól, e helyett nekem vagonokat gyártottak.

Később éreztem, hogy ez az ütem nem felel meg az 1944-es évnek, így modernizáltam a gyártást. Áttértünk a szalag rendszerre, úgyhogy hamarosan 30 ember dolgozott nekem.

Sajnos a gyártósornak a kőszívű zászlóalj segédtiszt vetett véget egy napközbeni ellenőrzés során.

-         Nahát ez hallatlan! Jelentést fogok tenni zászlóaljparancsnoknak, dandárparancsnoknak, ezredparancsnoknak, honvédelmi miniszternek! Micsoda disznóság! Gyerek maga vagy katona?!

Szegény nem tudta, hogy több haszna volt a vagongyártásnak, mert Andris öcsém később legalább tudott ezekkel játszani, az erődítéseknek meg nem volt semmi értelme, mert az oroszok később pont a másik irányból jöttek.

Mellesleg partizántevékenység is volt jelen. Ilyennel én nem találkoztam. Ezek a partizánok állítólag kegyetlenek és vakmerőek voltak. Előfordult, hogy behatoltak a faluba és állatokat vittek el. Egyszer még egy disznót is! Érthetetlen, hogy éjszaka, amikor a falu körbe volt véve őrséggel, hogyan volt ez lehetséges.

Később valami sejtelmem támadt. Őreink, az „öreg honvédek” vígan aludtak őrhelyeiken.

Egyik nap aztán (és utána sajnos többször is) felháborító esemény dúlta fel békés életünket. Három orosz „Mari néni” elrepült a falu felett és géppuskából lőni merészelt. Semmit nem találtak el, de akkor is! Mit képzelnek ezek? Hol vagyunk? Háborúban?

Kénytelen voltam ezután gyakran felháborodni, mert az oroszok ettől kezdve naponta megismételték ezt a viccet. A végén három bombát pont a közelünkben dobtak le. Hát ez hallatlan! Ezek nem tudják, hogy ez csak a harmadik vonal?

Így telt el két hónap, majd parancs jött az újabb menetre. Apám még indulás előtt meglátogatott és az elkészült vasúti produktumot elvitte magával. Az utolsó pillanatban érkezett, különben igazán nem tudom, mit kezdtem volna 80 darab félig kész teherkocsival a menet alatt?!

Ettől kezdve naplót vezettem, mely csodálatosképpen még fogságom alatt is megmaradt.

Kissé rövidítve, útvonalunk: Torna – Szádudvarnok – Tornagörgő – Szádalmás – Krasznahorka.

Rozsnyó – Bezerét – Szalóc – Pelsőc.

Csoltó – Gömörpanyit – Tarnaalja – Bejefalu.

Oldalfa – Gömörfüge – Bakti. Itt németekkel találkoztunk, akiktől megpróbáltunk dohányért pisztolyt és géppisztolyt szerezni, de nem nagyon sikerült.

Németek Baktiban

Rimaszombat – Osgyán – Nagydarács – Perse – Rapp

Kolonda – Ipolytarnóc – Littke – Rárósmulyad – Nógrádszakáll - Ludány – Szécsénykovácsi

Hugyag – Őrhalom – Balassagyarmat – Kóvár – Ipolyszög – Érsekvadkert – Szentlőrincpuszta – Kárdipuszta

Rétság – Szendehely – Nógrádverőce. Útközben valami földalatti raktárat vagy gyárat érintettünk.

Nagymaros – Eszergom. Itt összeírták, ki hova kér szabadságot. Én Pestre kértem, onnan HÉV-vel, autóstoppal mentem haza Tarjánba. A háború végéig nem is jártam többet itthon, elsodort a háború szele.

A napló így folytatódik: Kalandos utazás Sopronig. Elkezdődött a tanítás, de egy hét múlva az orosz mind közelebb. Így aztán Németországba küldöttek bennünket, hogy ott „nyugodtan, korszerűen, gyorsan kiképezzenek bennünket, aztán mint zászlósok jöjjünk vissza az új Magyar Hadsereg élén és….”

1944. december 4.-én hétfőn indultunk. Dög nehéz hátizsákokkal, egy C kocsiba 50-60 ember jutott. Egy német 58-as tenderes mozdony húzott bennünket. Ágfalva – Fraknónádasd. Ebéd és vacsora 60dkg kenyér, 20dkg szalonna. Kb. fél kettőkor értünk Wienerneustadtba. Nagy csodálkozásomra egyetlen bomba nyomát sem látni.

Dec.5. Semmering-Hauptstrasse nevű állomás, 2km-re Bécstől.  Ludenburg, az első cseh helység. Az osztrák állomások piszkosak és csúnyák voltak, ez azonban szép, tiszta és tágas volt. Magyarországon ritka az ilyen. Sötétben értünk Brünnbe, de hamarosan tovább mentünk. Pár kilométer után felrobbantottak valami aknát a mozdony alatt, de nem lett semmi nagyobb kár, egy óra múlva indultunk is. Hatalmas alagutak és viaduktok.

Dec.6. Régi, nagy, bonyolult cseh mozdony húz bennünket. Böhm-Tribau (Ceská Trebová) szép hegyi állomás. A németektől feketét és remek zöldséglevest kaptunk.

Wildenschwert-nél elágaztunk ÉK (Glatz) felé. Cseh-német határ, Mittelwalde.

Eltűnt egy váltólámpa. A németek keresték, de nem lett meg. Gyönyörűen mutatkoztunk be, mondhatom!

Krumplisgulyást kaptunk. A napi fejadag fél kiló kenyér. Édes kevés!

Innen villanymozdony vitt.

Breslau – Liegnitz. Itt a németek felzavarták az egész társaságot: fertőtlenítés! Ekkor még nem sejtettük, hogy mi az és miért kell. (Később, fogságom alkalmával aztán megtudtam!) Énekelve vonultunk keresztül a városon, szörnyen megcsodáltak bennünket. Gyönyörű hely! 3-4 emeletes házak, villamos, trolibusz, autóbusz van.

Dec.8. Keresztülmentünk Frankfurton, láttam egy korszerű, hatalmas áramvonalas német mozdonyt.

Rot állomás után valami ócska egyvágányú vonalon kaptattunk fel. Szegény mozdonyunk alig bírta a hosszú szerelvényt.

Schermeisel-ben álltunk meg. Kirakodás után 10km gyaloglás Grosskirschbaum-ba.

Az egész falucska katonai tábor. 14 növendék kerül egy barakkba. Barátságos, kedves hely.

Fűtés céljára mindenféle anyagot összeszedtünk, úgyhogy szállásunk igen kellemes hely lett, de az őrségeken majd megfagytunk.

A megérkezés magával hozta a GH raktár átrendezésének szükségességét is és erre a célra a GH főnök legnagyobb sajnálatára bennünket kellett felhasználni. Az alkalmat persze jól kihasználtuk és mindenfélét összeloptunk, mondván, hogy főnök már éppen eleget lopott mitőlünk. Érdekes és felemelő munka volt a tisztek ellátmányát rakodni. Itt csodálatosképpen az állomásról befelé mindig felborult vagy leesett valami befőttekkel megrakott láda és kár lett volna ilyen szétzilált állapotban a földön hagyni, inkább megettük. (Még valaki rálép és kitöri a nyakát!)

Hasonlóan kellemes volt a tiszti étkezde anyagát cipelni, melyben a legízesebb tortafélék is elrejtve valának, s nekünk kiéhezett fiataloknak csak egy pillanat kellett, hogy a ládák tartalmát magunkévá tegyük. Ennek következtében szépen gyarapodtunk és híztunk.

A táborban olasz tisztek és orosz foglyok is voltak. Előbbiek szabadon, utóbbiak bezárva. Szegények nem voltak valami nagyszerűen ellátva.

Életünk nyugalmának az oroszok újabb előrenyomulása vetett véget. Fel kellett szedelőzködnünk és újra vonatra ülni és eltűnni az éji homályban.

Dec.20. A dolgok sokkal gyorsabban mentek, mint Sopronban. Még nagyban élveztük a termetes porosz kantinos lány által kiszolgált „Bier mit Sirup” (ejtsd: zörep) című kotyvalékot, amikor kiadták az indulási parancsot. Marhavagonokban utaztunk. Szerencsére magunkkal hoztuk az iskola egész matrac készletét, az élelmesebbek pedig felesleges pokrócokból függőágyat csináltak, így igen kényelmesen voltunk.

Schermeisel – Frankfurt (am Oder) - Cottbus – Wittenberg – Halle – Kassel – Marburg – Giessen – Wetzlar (am Lahn).

Ezen időszakot nagy békességben töltöttük el. Éhesek nem voltunk, mert előzőleg agyonloptuk magunkat élelmiszerekkel és az egyelőre még tartott.

Időközben – úgy Halle környékén – Karácsony lett. A németektől kaptunk cukorkát, kekszet, vajat, (azaz margarint) ami kevés és rossz volt, de legalább nagyon jól esett. Ez volt életem első olyan karácsonya, amit nem otthon töltöttem.

Szóval, így nyugodtan döcögtünk. Nem kaptunk légitámadást, teljes nyugalomban utaztuk végig Németországot és a hónap végén megérkeztünk Wetzlar városába.

Édes kis város. Egy magyar vidéki város elbújhatna mellette. Legnagyobb meglepetésünkre sehol a háború nyoma, a legteljesebb békét mutatta kívülről.

A kirakodás miatt többször is megnéztük. Szebbnél szebb villák, vadregényes utcák között emelkedik ki a dóm. Érdekessége, hogy ketté van osztva, egyik oldala katolikus a másik protestáns.

A város szélén a Leitz gyár épüle. Itt készülnek a híres Leica fényképezőgépek. 12 emeletes csupaüveg épület, ahol valóban élvezet lehet dolgozni.

A világ szinte összes nációja megtalálható, még német van itt a legkevesebb. Ukrán félig-fogoly, félig-szabad nők, olasz munkások, francia kokottok, angol foglyok, magyar menekültek, román katonák, dán önkéntesek, cseh kereskedők, lengyel hontalanok, stb.stb. Valóságos Bábel.

Egy német „Fahnenjunkerschule” lett a tanyánk egy Spillburg nevű dombon. Hatalmas laktanya, nyolc épület, tornaterem, lovarda, étkező, kultúrterem, mozi, színház, 4 és 8 ágyas szobák, fürdőszobák, csempézés, stb. Szóval a legteljesebb kultúra és civilizáció.

Megkezdődött a kiképzésünk. A harcászat és gyakorlati kiképzés mellett fontos szerep jutott a politikai óráknak, melyben a zsidókat és általában minden nem német népet szapultak. A tisztelgés módja is német lett. (Még jó, hogy nem kellett mellé mondani, hogy „Heil Hitler”…)

Megismertették velünk a híres német „villámgéppuskát”. A Büblinghausen melletti lőtéren rengeteget gyakoroltunk vele, azonban csodálatosképpen nem bizonyult olyan jónak, mint a híre volt. A töltények mindig beleszakadtak a csőbe. Véleményünk szerint a magyar golyószóró sokkal többet ért.

Lövészet villámgéppuskával

A Fahnenjunkerek énekét szívesen hallgattuk, jó hallású és jó hangú fickók voltak. Amikor odaértünk, még valamennyi meg volt győződve róla, hogy megnyerik a háborút. Kiképző őrmesterünk szintén. Szentül hitte, hogy a Führer és a Reich verhetetlen. Február közepén arra a kérdésre, hogy ki nyeri a háborút, már így válaszolt: „Wie Gott es will!”

Vomulnak a Fahnenjunkerek

Volt egy több napos hadgyakorlatunk a németekkel együtt. Egy Magdalenenhaus nevű majornál két napot hófúvásos ítéletidőben a szabadban töltöttünk. Majd’ ott pusztultunk.

Két zsákmányolt angol tank is volt ott a gyakorlatozáshoz. Itt lőttem először Panzerfaust-tal, Panzerschreck-kel és itt használtunk először működő tapadó aknákat.

A gyakorlatokat egyre érdekesebbé tette, hogy a front közeledett és az angol-amerikai gépek kezdtek „sturcolni” bennünket. Az egyik ilyen támadást még ma sem felejtettem el, határozottan rosszul éreztem magam alatta.

Mind több és több repülő volt az égen. Hannover ellen például pont felettünk szálltak el a kötelékek. Irtózatos tömegben Liberator, Boeing Fortress és ezekhez hasonló légierődök ezrei özönlöttek, Lightningok százaival kísérve.Volt nap, hogy ötezer gépet számoltunk. A német légvédelem már akkor csak légelhárító ágyúkra szorítkozott. Sok gépet lelőttek, de mi volt ez a támadó ezrekhez képest?

Német részről egyszer láttunk egy magányos vadászgépet felszállni. A kb. száz Lightning ellen a Messerschmitt pilóta hősiesen harcolt, de pillanatok alatt lelőtték. A szerencsétlen kizuhant a füstölgő gépből, nem nyílt ki az ernyője és ripityára zúzta magát a kőkeményre fagyott földön.

Az első bombatámadás nem váratott magára sokáig. Délutáni ejtőzésünk közben Szondy Gyurka „Itt a bomba!” kiáltással rohanni kezdett az óvóhely felé. Mi ugyanis a légiriadókat eddig a napig - szabályellenesen – a szobáinkban töltöttük. Most hanyatt-homlok rohantunk lefelé. Pár pillanat múlva fülsiketítő robbanás, dübörgés, por és füst borított el mindent. Most egy 16 gépből álló osztag pont nekünk szánta az adományt.

A németek fogytak, így lassan bennünket is beosztottak különféle szolgálatokba. Sosem felejtem el a pályaudvari éjszakai őrséget. Reggelig egy némettel voltam párban. Délelőtt a pályaudvart megtámadták, tíz órára kő kövön nem maradt. Kezdtem magamat egyre rosszabbul érezni…

Rengeteg mentési munkán vettünk részt. Egy ilyen alkalommal egy égő borkereskedést oltottunk. Valamennyien berúgtunk a burgundi bortól és a kakaólikőrtől, amit találtunk. Ettől olyan bátrak lettünk, hogy a tetejéig égő épület 5. emeletén álltunk az ablakokban és vigyorogtunk a meghökkent németeken, akik persze józanok voltak. Most is csodálom, hogy nem volt semmi baleset!

Nagyszerű volt a Bismarck Turm (ez egy kilátó féle volt) légvédelmi szolgálata. Egy Fahnenjunkerral volt szerencsém ezt végigcsinálni. A kőtorony a laktanyával szemben épült fel, nem messze tőle telepítve egy légvédelmi gépágyú. Feladatunk volt légi jelentéseket adni a laktanyának. Én a legfelső szinten, a német alattam egy emelettel a telefonnál. Távcső, iránytű, jegyzetfüzet volt a felszerelés.

Rövidesen kilenc Lightning jelent meg, hogy az állomás maradékait végignyúzza. A gépágyú persze tüzelni kezdett rájuk. A gépek észrevették és pontosan az én vonalamban sturcolták meg a szerencsétlent. Hogy azt kilőtték, még nem lett volna baj, de körülöttem csak úgy zúgtak a gépágyú lövedékek. Valami hascsikarásszerű dolgot éreztem, azt hiszem ez már a félelmen is túl volt.

Mindennaposak lettek a várost támadó „Jabók”. (Jagdbombenwerfer, azaz vadászbombavető.) A település legkülönbözőbb részeit verték szét. Szemünk láttára pusztult el a gyönyörű kis városka. Lassan már nem volt egy ép ház benne.

Az élet kezdett pokollá válni. Egy pillanatnyi nyugta nem volt senkinek. Éreztük, hogy nem fog ez így sokáig tartani. Lopott holmijainkat lassan kezdtük eladogatni a derék német polgároknak és környékbeli parasztoknak, hogy élelmiszerhez jussunk. Barom GH főnökünk még az utolsó napokban is spórolni akart és fél adagokat osztott. Rá két napra persze felrobbantották a raktárt.

Nagy nehezen önellátásra tértünk át. Legkedvesebb szórakozásomról a zongorázásról is le kellett mondanom. A kantin mellett volt ugyanis egy különszoba, ahol én Rosita Serane darabokat ütögettem. A kantinoslány szőke volt, Erika és nagyon csinos. Éppen rohamot akartam indítani, a szebb jövő reményében, amikor becsapott a háború teljes egészében.

Az utolsó komolyabb védelmi vonalat Koblenznél áttörték. Befutott az azonnali visszavonulási parancs. A városban már semmivel sem törődtek. A házakat nem oltották, a sebesülteket nem ápolták, a halottakat nem temették.

Holmink ládában, kofferben. Rá kellett írni a nevet, hogy „majd utánunk tudják küldeni”. Ezen már akkor is röhögtünk, hát még amikor megtudtuk, hogy távozásunk után négy órával a kofferes raktár is a levegőbe repült.

1945.február 28. Az indulás gyors volt. Kiosztották a páncéltörő fegyvereket, (Panzerfaust) és elindultunk.

Aki tudja, hogy mi az a katonai visszavonulás, annak fogalma lehet, hogy milyen cirkusz volt ott az úton. Autó autó hátán, páncélos páncélos hátán, ember ember hátán, egy-egy teherautó 4-5 másikat vontatott, mert nem volt benzin. Itt-ott egy kocsi bedöglött, egyszerűen kidobták az árok szélére. Közben folyton felzúgott a támadó repülőgépek motorja. Mindig meglepetésszerűen és pontosan lőttek. Megszaporodtak az égő kocsik az út mellett. A társaság menete kezdett kevésbé rendezettnek kinézni.

Fantasztikus hajsza kezdődött. Giesen volt az első város, amin keresztül mentünk. Megdöbbentő volt, hogy az azelőtt ragyogó kis városka most már csak téglahalmok és kormos falak összessége. Egyetlen ép házat sem láttunk. Vasút, vagy más közlekedési eszköz már régen nem működött. Kiégett, szétroncsolt mozdonyok borították el a pályatestet, máshol a vágányok helyeit sem lehetett megtalálni.

Az első, amit eldobtam a gyalogsági ásó volt. A gázálarcomat két német kisfiúnak ajándékoztam, akik nagyon megörültek neki és mindjárt el kezdtek játszani vele.

Grossfelda volt az első megállónk.

Ez után őrületes tempóban mentünk pár napig. Hersfeld, Eisenach, Gotha, Meiningen volt az útirány. Volt olyan napunk, hogy 86km-t tettünk meg. Eleinte többnyire éjszaka mentünk. Az őrült irammal elértük, hogy minden menekülőt megelőztünk. A későbbi nappali vonulásnál viszont feltűntek a Jabók és könyörtelenül pusztítottak mindent a földön, ami mozgott.

Piros orr-piros farok: mesterlövész. (Ezektől már akkor is kirázott a hideg, ha egyenesen repültek.)

Sárga orr-piros farok: I.oszt. lövész.

Sárga orr-sárga farok: II.oszt.lövész.

Kék orr-kék farok: III.oszt. lövész.

Őrületes látvány volt, amikor egy ilyen gép emberekre szállt rá és egyenként lőtte ki őket.

Egy-két eset volt, amikor imádkozni is elfelejtettem, mert a célpont becses személyem volt. Hát egy vakondok nem túrja úgy a földet, ahogy én próbáltam eltűnni a talajszinten. Szerencsére – mint e sorok is bizonyítják – én csak műkedvelőkkel találkoztam, akik csak szórakozásból lőttek.

Bayreuth lángokban várt bennünket, úgyhogy gyors haladással Weiden felé folytattuk utunkat. Március közepe felé járt már az idő. Következő állomásunk Cham volt. Éjjel értünk a település közelébe, ahol a szemünk láttára öntötték az égő foszfort a városra. Borzalmas látvány volt. Másnap, amikor átvonultunk, a kórházon kívül nem volt ép ház. Ember alig lézengett az utcákon, azok is inkább félőrült aggastyánok voltak.

Érdekességképpen meg kell említenem, hogy amerre jártunk, a németek rendkívül barátságosan, kedvesen fogadtak bennünket. Pár márkáért lucullusi lakomákat csaphattunk, de legtöbbször még a pénzt sem fogadták el. Több helyen csinos hölgyek is felajánlották magukat a nagy vendégszeretet jegyében. Kedves eset volt a müncheni ápolónő, aki szabadságon volt otthon és éppen engem nézett ki. Én viszont átengedtem Pupszi barátomnak, akit a másnapi menetnél sajnos támogatni voltunk kénytelenek, annyira igénybe vette… az éjszaka.

Deggendorfnál léptük át a Dunát. Innen Eggenfeldenbe mentünk. Ez volt az az emlékezetes hely, ahol az egész társaságot felavatták. Így lettem hát a Magyar Királyi Honvédség zászlósa 1545. március 30.-án.

Fogalmam sincs már, hogy hová osztottak be, vagy hogy hova kellett volna mennem. Én mindenesetre elhatároztam, hogy hazamegyek. Braunaunak indultam, mert a hírek szerint ott már angolok voltak. Fantasztikus utakon keresztül autóstoppal leszaladtam Salzburgig. Mielőtt még odaértem volna, egy nagyon kedves sváb parasztcsalád felajánlotta vendégszeretetét a háború végéig. Én marha nem hallgattam rájuk, mentem tovább a magam útján. Különben is nagyon bíztató volt és nagyon jól esett a ronda bajorok után a kedves, barátságos osztrákokkal találkozni.

Salzburgban kezdtem a háború alatti legnagyobb szélhámoskodásomat. Robi barátommal mindjárt 16 főre vettünk fel élelmiszerjegyet. Rögtön át is vettük a tizenhat fős ellátmányt és elindultunk vonatot keresni Bischofshofen felé. Telekajálva igen jól éreztük magunkat, amikor keleti kényelemmel egy 2.oszt. kocsiban, villamos vontatású gyorsvonattal elindultunk.

Bischofshofenben átszálltunk egy gőzvontatású vonatra Bruck felé. Selzthalig mentünk, ott elegánsan leszálltunk és kivettünk egy összkomfortos szobát a Hotel Bahnhofban. Három helyen megvacsoráztunk és nagyszerűet aludtunk.

A haladási vágy három nap után erőt vett rajtunk és továbbmentünk Bruck a.d.Murba.

Bődült nagy pofát vágtunk az állomási kijáratnál álló SS katona előtt, aki nem mert megállítani bennünket. Ezekután felkerestük a városparancsnokot és felháborodottan kértünk szobát, mint a magyar hadsereg két oszlopos tagja. Kaptunk is azonnal a Hotel Európában, azt hiszem, azóta sem laktam olyan elegáns helyen.

Az étteremben békebeli hangulat volt. Azzal kezdtük, hogy a pincér markába nyomtunk tíz márka borravalót, mire azt sem tudta, mit csináljon velünk örömében. (A smucig németek csak filléreket adtak.) Pompásat aludtunk és másnap felkapaszkodtunk egy Graz felé induló teher szerelvényre.

Grazban kapott el bennünket a gépszíj. Már az agyonrombolt állomás is antipatikus volt. Sajnos a magyar állomásparancsnokság mindjárt felfedezett bennünket és beosztott egy ott dolgozó, leszerelt magyar katonákból álló munkásosztagba. Mondhatom, hogy ennél pocsékabb társaságot azóta sem láttam. Fegyelmezetlen, pökhendi, buta és piszkos csőcseléke volt a lezüllött magyar hadseregnek. Parancsnokunk egy GH-s százados lett, akinek fogalma sem volt, hogyan is kell az emberekkel bánni.

Pár nap telt el így lassú tespedésben. Mi azért továbbra is 16 főre vételeztünk kosztot, nagyszerűeket ettünk és én már azon gondolkoztam, milyen lenne civilben éldegélni ezen a helyen. Sajnos itt már tudtak a létezésemről. Pedig itt még diós kiflit is lehetett vásárolni jegyre, abból meg nekünk 16 főre volt…

1945. május 8.-án Németország letette a fegyvert. Ma is titok előttem, hogy a derék gráciak miért vártak angolokat szeretett szülővárosukba. Este a várost kivilágították, fellobogózták angol és amerikai, valamint fehér zászlókkal. Mindenki boldog volt, kézről-kézre jártak az újságok, melyek első oldalán gyászkeretben Hitler képe volt, alatta a felirat: „Der Führer ist gestorben!”

A munkásdandár vezetősége elhatározta, hogy az angolok elé megyünk, hogy ebből is kivilágosodjék, hogy ők már régen hozzájuk húznak! (Na meg, hogy minél hamarabb kerüljenek angol fogságba.)

1945. május 8.-án este 8 órakor elindultunk Bräutigam külvároson keresztül a dicső ellen elé. Sajnos a legénység a sok tespedésben annyira elfáradt, hogy alig vánszorogtunk. A vezetőség látva, hogy 11 óráig alig haladtunk pár kilométert,  Bräutigam mellett egy réten elrendelte az éjszakai pihenőt.

Meglehetősen fáradt voltam, és a hatalmas embertömeg mellett, a grazi úttól 80 méterre, egy fa alatt ledőltem. Csomagom egy kocsin volt. A köpennyel betakaróztam és arról kezdtem gondolkodni, hogy milyen jó is most már. Vége a háborúnak, megint béke lesz, nem kell elsötétíteni, nem lesz emberölés, pusztulás. Békés munka következik, újjáépítjük a házakat, gyárakat és még szebb lesz az életünk, mint azelőtt volt.

Így aludtam el.