Magyarellenes román atrocitások Észak-Erdélyben

Az 1944. szeptember 12-i szovjet-román fegyverszüneti szerződés eltörölte a második bécsi döntést, kimondotta, hogy Erdélyt (vagy nagyobb részét) visszakapja Románia”, és teljes katonai kapacitásával a Szovjetunió oldalán részt vesz a hitleri Németország elleni háborúban.

Október 11-én, amikor Horthy Miklós megbízottai Moszkvában aláírták az előzetes fegyverszüneti feltételeket - magyar részről reményüket fejezték ki, hogy Erdély kérdésében népszavazás dönt majd.
Románia kiugrása a háborúból megnyitotta az utat a szovjet hadsereg előtt, Birlad, Bákó, Román, Tirgu-Neamt, Tecuci, Focsani, Buzáu után augusztus 29-én elérte Bukarestet. Másnap a román vezérkar döntött arról, hogy az 1. és 4. Hadtest, a fegyverszüneti szerződésnek megfelelően a 2. Ukrán Front keretében részt vesz a közös hadműveletekben. Szeptember 5-ével kezdődően, azon a napon amikor a 2. magyar hadsereg elindult Dél-Erdély
visszafoglalására, Havasalföldről kiindulva megkezdődtek a közös szovjetromán hadműveletek Dél-Erdély és Székelyföld irányában. Szeptember 7-én ismét Birládnál voltak, ott 300 km-re nyugat felé fordultak, Brassó irányába.
Brassótól északra, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Régen, Nagyenyed, Barót, Kőhalom, a Nyárád völgye, az Aranyos, Maros, Küküllő övezte térségben, majd Torda alatt komoly harcokra került sor, különösen Tordánál, ahol szeptember 15-vel kezdődően a magyar katonaság három hétig tartotta magát.
1944 szeptemberében egyfelől a magyar kormány rendelte el Észak-Erdély kiürítését, másfelől az előrenyomuló szovjet csapatok szorították ki a magyar közigazgatást. Romániában a minisztertanács szeptembere 27-i ülésén Maniu terjesztette elő a javaslatot: a felszabadított észak-erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság" megalakítására. A front háta mögött eredetileg rendfenntartás céljából alakultak meg a kb. 50 ezer fos félig civil, félig katonai alakulatok, az ún. Maniu-gárdisták, akik egy hónapon keresztül rettegésben tartották Erdély magyar lakosságát. Közel száz embert öltek meg,
több ezer embert internáltak (összesen 40 000 főről volt szó), könyvégetés, látványos magyarverések, fosztogatások kísérték a „halál önkénteseinek" útját, Háromszék, Csík, Szilágy, Szatmár megyében.
A magyarellenes atrocitásokban részt vettek - akképp a felelősségben is osztozniuk kellett volna - 1/ Maniu-gárdisták; 2/ a helybéli román közigazgatás (csendőrség); 3/ a felfegyverzett lakosság (személyes bosszú tyúkperek vezették őket); 4/ augusztus 23-a után a román vezérkar utasítására az erdélyi zászlóaljak, amelyek a reguláris hadsereg kötelékébe kerültek; 5/ az újonc egységek, amelyeket azonnali operatív feladattal bíztak meg, pl. a helyőrségek
alakításával. Őket vetették be az un. ejtőernyősök és magyar partizánok" ellen.
A román-szovjet fegyverszünet nem elégítette ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére akárcsak Csehszlovákiában azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra. A legveszélyeztetettebb régió Háromszék
(30.000) fő távozott) és Csík (110.000-en távoznak 60.000 személy maradt) volt. Itt 1944 szeptember elején kezdődött meg a kiürítés és azonnal berendezkedett a román közigazgatás. Rémuralom Észak-Erdélyben szeptember 22-én kezdődött el, Dél-Erdélyben közvetlen augusztus 23. után, amikor kb. 50.000 személyt internáltak. Az okok között a nagy cél: a magyarok kiűzése mellett - Székelyföld ortodox templomainak megrongálása, vagy lerombolása -, a lakosság megvádolása a románellenes partizán tevékenységgel - Szárazajtát is pl. "partizán falunak nevezték el" - és a személyes bosszú szerepelt.
A kommunista párt befolyása alatt álló Egységes Szakszervezetek képviselői 1944. október 14-i jegyzőkönyvében foglaltakat vették át a baloldal román és magyar sajtóorgánumai. A tényállás a következő volt. A Háromszék megyei Szárazajtán szeptember 25-én este harmincötöd magával megjelent Gavril Olteanu. A szárazajtajiakat alaptalanul a román hadsereg elleni bűncselekménnyel vádolták meg. A faluban egy sebesült román tisztet ápolt és
bujtatott Szép Albertné. Olteanu azt állította: Szépné kifosztotta és megölte a tisztet. Megtorlásul 26 túszt kísértek az iskoláig, ahol hajnalban a falhoz állították őket. Nagy Sándort az udvar közepén felállított tőkéhez kísérték. Négyszer emelkedett és sújtott le a bárd.
Nagy András szerencsésebb volt: vele már másodszorra végzett a fejszecsapás.
(A szerencsétlen emlékezetű fatönk sokáig állt a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum udvarán.) A többi áldozattal - nevük ellenőrizhető a Scinteiában a román kommunista párt napilapjában - Elekes Lajossal, Szabó Lajossal, Szabó Benjáminnal, Német Gyulával, Német Iszákkal, Málnási Józseffel, Szép Alberttal és Szép Albertnével, Szép Bélával, Nagy D. Józseffel, Gecse Bélával, Lázár Lászlóval fegyvergolyó végzetet.
A román tiszt fia, amikor tudomására jutottak a történtek, bebizonyította: Olteanu vádja nem volt igaz!
Szárazajtán kívül az alábbi helységekben követtek el bűncselekményeket: Árkos, Sepsiszentgyörgy, Kozmás, Szentkirály, Csíkszereda, Csíkszentlélek, Csíkkarcfalva. Dánfalva, Csíkmadaras, Csíkszentsimon, Gyergyószentmiklós. Csíkszentdomokos az október 8-án rendezett tömegmészárlásnak 11 áldozata volt: Tímár Sándor, Kósa László, Kurkó József, Szakács Antal, Szakács Imre, Zsók Lajos, Péter Albert, Bíró Lajos, Kedves Ferenc, Bodó Sándorné és a 84 éves György Józsefné - többen rokonai Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének, és Márton Áron katolikus püspöknek. A halottakat a Gábor-kertben temették el..
Háromszék és Csík megyét elhagyva a gárdisták, illetve ahogy még nevezték őket: az önkéntesek, voluntárok, Kolozs és Szolnok-Doboka megyében tevékenykedtek tovább.
A Kolozs megyei Fejérdből többször érkezett panasz. Kolozs és Szolnok Bobóka megyékben a legnagyobb volt az elhurcolt férfiak száma. E két megyéből a következő helységekből érkezett panasz a román csendőrök és az önkéntesek ellen: Bethlen, Kendilona, Kide (Kolozs m.), Bács, Szászzsombor (Szolnok-Doboka m.),Páncélcseh, Szászfenes (Kolozs m.),
Magyarzsombor.
Közismert, hogy a kiürítési parancs után Egeres munkássága akadályozta meg, hogy a németek felrobbantsák a Kolozsvár áramszolgáltatását is biztosító erőművet. Mindenkit megdöbbentett a tragikus hír, hogy a negyvened magával garázdálkodó Hartia őrmester október 22-én 13 személyt kivezetett a városból és hátulról agyonlövetett, meztelen holttesteiket az erdő szélén hagyták. (L. Scinteia 1945 január 26-i számát.) Kolozsvárról október 11. után 5000 férfit vittek el. Október közepén Szászfenes, Györgyfalva, Kajántó, Magyarlóna,
Válaszút férfilakosainak jelentős részét ismeretlen helyre hurcolták, ugyanekkor - írta a Tribuna Pourului november 8-i számában Teofil Vescan - Nagyesküllőről, Nagyzomborról többen elmenekültek, mert agyonlövéssel fenyegették ôket. Bogarában suhancok, Kolozson volt légionáriusok garázdálkodtak, Kriszturelben 15-én a papot román helybeliek mentették meg.
Bodonkúton a nők voltak veszélyben. Atrocitásokról érkeztek még panaszok Borsa, Apahida, Vista, valamint Ördögfüzes (Szolnok-Doboka m.), Magyarpalatka, Kispetri, Doboka, Magyardezse, Bádok, Nagydevecser, Bánffyhunyad, Szászfenes, Csíkszentmárton községekbol, Maniu önkéntesei terrorizálják az erdélyi magyarokat, figyelmeztetett Ana
Pauker a november 7-i nyilvános ünnepségen, és amikor 1944 november 13-án Petru Groza a Minisztertanács ülésén a kormányt tájékoztató beszámolója elhangzott, miszerint Észak-Erdélyt ellepték Maniu gárdistái, akik nyomán a bosszú, a vér és a halál jár. A XX. században mintha csak a hitleri idők jártak volna, ártatlan székelyeket fejeztek le", a világ már értesült a tragikus eseményekről, amelyek súlyosan kompromittálták Romániát. Ezért másnap, 1944. november 14-én, az erdélyi magyar lakossága veszélyeztetettségére hivatkozva, a Szovjetunió részéről felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. I. Visinszkíj indoka akképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti
állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került.
1945 január - 1946 április között tehát a demokratikusnak mondott Groza kormány idején tovább folytak a magyarellenes cselekmények. Földvár, Hidvég, Tirgu-Jiu gyujtőtáborai 1944 őszén megteltek a dél-erdélyi magyarokkal. A szörnyű állapotok ellenére - naponta 20-25 ember halt meg tífuszjárványban - tovább folytatódott az erdélyi magyar és német lakosság internálása. 1945. január 22-én Erdődről 170 református magyart vittek el, egy Bere nevű helységből 15 férfit ismeretlen helyre hurcoltak. 59 lakost, mint németet, Ukrajnába szállítottak. Nagyszokond, Krasznabéltek, Sándorfalva, Szilágysomlyó magyarjait januárban szintén mint svábokat deportáltak.
Szamosújvárról május végén 53 személyt vittek el, Torda-Aranyos megyéből 1000 magyar férfit vittek ismeretlen helyre: Caracalban 1945 közepén még mindig 43 magyar férfit és nt tartottak fogva deszkabarakkokban, betegen, lerongyolódva, mindenféle vád nélkül, Szilágy megyében júniusban több százan nem térhettek vissza lakóhelyükre.
A marosvásárhelyi Szabad Szó 1945. augusztus 2-i száma szerint hónapok óta Erdély valamennyi megyéjéből érkező panaszok valósággal elárasztották a Magyar Népi Szövetség irodáit. Gyalu, Kajántó, Ördögkeresztúr, Árpád, Fogaras, Zsibó, Nyárszó, Teke, Debrádszéplak, Vajola, Mezőbánd, Mezőerked, Debrád, Petele, Gördényüvegcsur, Kis-Nyulas, Válaszút, Alsóbölkény, Mezőszokol, Magyaró, Oroszfája, Felfalu, Fülöpös, Gördényszentimre, Dicsőszentmárton, Désak, Szászfenes, Ördögfüzes, Tancs, Visa,
Magyarókerek, Buza, Magyarfenes, Szamosfalva, Arapat, Nagyesküllő, Magyarmacskás, Mezőség, Bátos, Vajola, Vasaszentegy helységekbôl érkeztek panaszok.
A városokban sem volt jobb a helyzet: Aradról magyarokat internáltak, Kolozsváron: a Rodout falán elhelyezett 48-as emléktáblát összetörték, a frontról hazatérő román katonákat ünnepélyesen fogadó magyarokat bántalmazták. Nagy Ferencet és Kovács Pált megölték, Jozaunitárius püspököt az augusztus 23-i ünnepségek után az utcán inzultálták, Marosvásárhelyen Teleki Könyvtár helyiségeibe román családokat akartak költöztetni,
bántalmazták a magyar gimnázium igazgatóját, Pál Gusztávot. Szintén Kolozsvárról jelentették: többször megverték az Erdély című lap rikkancsait a város román lakói, különösen a külvárosokban. Monostoron, Hostátban nap mint nap ki voltak téve a bántalmazásnak a magyar lakosok. Nagyváradról hasonló jelentések érkeztek.
Szeptember és december között a következő helységekbôl érkeztek be panaszok: Nagynyulás, Magyarberkesz, Mezősámsond, Székelykocsárd, Ludvág, Zalatna, Kajántó, Nagybánya, Nagysármás, Marosfalu, Csicsókeresztúr, Válaszút, Mezőszaba, Székelykeresztúr, Kebeleszentivány, Mezőpagocsa, Erzsébetváros, Szásznyire, Magyarszováta, Árpástó, Görbed, Patóháza, Medgyes, Magyarverét, Kajántó, Magyarlóna, Sztána, Bátos, Bonchida, Magyarfenes, Nagysármás, Marosfalu, Csicsókeresztúr, Válaszút, Mezőcsaba, , Patóháza, Magyarberét..
Magyar Népi Szövetség vezetősége, amely az esetek többségét eddig is nyilvánosság elé tárta, 1946. március 6-án a következő levelet intézte Vasile Lucához: Több oldalról olyan jelentések érkeznek hozzánk, amelyek arról számolnak be, hogy a magyarság és köztük éppen a mi szervezetünk tagjai olyan megfélemlített helyzetben vannak, ami kizárja azt, hogy tömegeinket a demokratikus kormányunk mellett sorakoztassuk fel... Kérjük Pogacenu
Főispán erélyes intézkedését, mert a főispán erélytelenségének köszönhető, hogy a magyarok ilyen állapotban vannak. Ezzel a kérésünkkel szolgálatot akarunk tenni a demokratikus kormánynak, mert a tömegeket az ô erélytelensége a reakció karmaiba kergeti. Számtalan panaszkönyv van birtokunkban, amelyeket a főispánhoz továbbítottunk, de az ügyekben semmi komoly intézkedés nem történt. Ezeknek a garázdálkodásoknak éppen a magyar-román megbékülés szempontjából véget kell vetni. A magyar nép ellen törvénytelenségeket elkövetőkkel szemben a kormány alkalmazzon hathatós eszközöket. Itt az ideje, hogy a demokrácia ne csak jelszavakban, hanem a gyakorlatban is érvényesüljön".
A katonai ügyészség Brassóban, 1945 áprilisában tárgyalta a Maniu-gárdisták egy csoportjának ügyét. Mig Bukarestben a néptörvényszék a háborús bűnösök ugyanebben az időben tárgyalt perében 28 halálos ítéletet hozott, itt Brassóban a következő ítéleteket hozták: Gavril Olteanu kapitány: élétfogytiglan. Barsan Trian, Stana Traian (ő végezte ki Szép Albertnét): 3 év. A többiek, mindössze néhány hónap börtönbüntetést kaptak.
A korabeli romániai baloldal, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a moszkvai román nagykövetség, a Romániában muködő angol katonai és diplomáciai kirendeltség vezető munkatársai mind úgy látták: a Maniu-gárdisták északerdélyi magyarellenes terrorja indokolta, hogy a terület 1944. november 14. és 1945. március 13. között szovjet katonai parancsnokság alá került, s - átmenetileg - a román hivatalos szerveknek ki kellett vonulniuk innen.
E tény előtt maga Iuliu Maniu meglepetten állt. A. J. Visinszkij szovjet külügyi népbiztos-helyetteshez intézett tiltakozó levelében arra hivatkozott, hogy az intézkedés ellentétben áll a szovjet-román fegyverszüneti szerződéssel. Azzal indokolta a Maniu-gárdisták tevékenységét - újabban a román történetírás is -, hogy azok csak megbüntették a magyarokat a második bécsi döntés utáni románüldözésért.

Forrás:
Dr. Lipcsey Ildikó
ROMÁNIA ÉS ERDÉLY
A xx. SZÁZADBAN