Úz völgyi megemlékezés 2008 augusztus 26
Beküldte gabriel Beküldve 2008.07.28. 6:42:45 (2 olvas)
Tisztelt tagtársak ,augusztus 26 an ismét megrendezésre kerül sor az Úz völgyi megemlékezés mely emléket állit azoknak a magyar katonáknak kik hősiesen harcolva probálták megállitani az orosz inváziót 1944 augusztus 26 hajnalán.
A megemlékezésen résztvesznek egykori Úz völgyében harcoló veteránok,és polgári civil szervezetek.
Mindenkit szeretettel várnak.
a szervezők.
kis törtenelem ismertetés
Dr. Szőts Dániel
Úzvölgye térsége 1944 koraőszén
„Így, visszarévedőn, már én is látom őket,
s látom foszló arcuk mögött a temetőket,
a sírokon túl immár látom arcukat,
mint vívják iszonyú, keserű harcukat,
védik a hont, a megvédhetetlent,
a sorsot kihívva, a kérlelhetetlent,
esve golyótól, repesztől találtan,
Jézus-magasban az iszonyú halálban,
fölmagasztaltan a póri, bárgyú egyszerűségből,
kik nem kérdezték, miért és mi végből,
áldott életükért nem kértek soha bért,
a földért adták a drága, drága vért…
Fut a patak, áthabzik idegenbe,
fehér sziklák közt bíboran tajtékzik a kedve,
mintha csurgatnák, máig, feltépett ereik
az eleink, az eleink…
Ők hallgatnak, hallgatni illik katonasírnak,
halott katonának,
kit még siratnak, talán visszasírnak,
de visszahozni már nem és nem lehet,
ha szikrát is vet az emlékezet.
Ha sírjaik fölött most mégis muszáj
újra szólni,
antik szavakkal illik háláink leróni:
»Dulce et decorum est Pro Patria mori.«”
(Magyari Lajos: Úzvölgyi rekviem. A 80 éves dr. Szőts Dánielnek és bajtársainak, megilletődött tisztelettel)
A Keleti-Kárpátok hegykoszorújának hegyvonulatában, a Csíki-havasok területén fekszik a patakokkal szabdalt erdőkben, hegyekben bővelkedő, járható utakban szűkölködő Úzvölgye. Maga a szoros nevezetességben eltörpül a híres Vereckei-, Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi- és Ojtozi-szorosok mellett, de szépségben nem marad el „testvérei” mögött. Már Orbán Balázs is fölöttébb szépnek találta a Táblapusztája, vagy a Tölgyes nevű „gyönyörűséges fekvésű, orsószerűen kiszélesedő völgyet”, úgy vélte „egy falu is megélne rajta, mivel földje terjedelmes és kaszálásra, földművelésre kiválóan alkalmas”. Orbán Balázs 1869 előtt járt ott, és úgy ítélte meg, hogy az Úzpatakot évszázadokon át nehezen járható út követte.
Horváth Lászlóné Farkas Piroska sepsiszentgyörgyi biológia-földrajz szakos tanárnő édesapja, Farkas Mihály, az Úzvölgyében halt hősi halált 1944. augusztus 26-án. 1994-ben a tanárnő egyik tanítványának magyarországi pályázaton díjnyertes dolgozatában olvastam e leírást az Úzvölgyéről:
„Nemcsak a történelmi múlt emléktáblája az a varázslatos völgy, hanem a természet egyik remekműve is. Susogó fenyvesek, zizegő lombok közt csillogó csermely csilingel, s a fennséges bérceket glóriával ragyogja be a lenyugvó nap bíborkorongja. Azúrkék ég alatt smaragdzöld tisztásokon rubinpiros virágok milliói fürödnek a hajnali harmat gyémántjaiban. Ez a táj olyan a maga eredeti tisztaságában, mint egy törékeny ékszer, de ha az ember nem vigyáz rá, örökre megsemmisítheti.”
Nos, ez szinte sikerült is 1944 koraőszén, midőn e szép völgyet ágyúk lövedékei rombolták, tankok lánctalpai taposták, géppuskák, golyószórók, géppisztolyok golyói szaggatták, lángszórók égették, repülőgépek bombái roncsolták.
Úzvölgyéről, a második világháború harcait említve, sokan írtak. Gosztonyi Péter, Dálnoki Veress Lajos, Nagybaconi Nagy Vilmos, Ravasz István, Szabó József János, Illésfalvi Péter, Szabó Péter, Számvéber Norbert, Stark Tamás, Földi Pál, Sylvester Lajos, Bárth János és mások, történészek, hadtörténészek, írók, újságírók, katonatisztek, de egyikük sem vett részt a térség harcaiban. Irásaikban felhasználtak magyar, német, orosz és román hadijelentéseket, levéltári forrásokat is, legtöbbjük magas szakmai felkészültséggel és általános tájékozódással illeszti bele a második világháború történetének egészébe a történelmi eseményeket. Tisztában vagyok azzal, hogy az emlékezés – bármennyire is becses műfaj, ahogy Egyed Ákos írja – mint történeti forrás szubjektív természetű, nem elég pontos!
A ma (2006 tavaszán) még élő résztvevők segítségével megpróbálom leírni, mi történt az Úzvölgye térségében 1944. augusztus 20. és szeptember 11-e között.
Sepsiszentgyörgyről kivonult az Úzvölgyébe a m. kir. honv. 11. székely határőr-zászlóalja. Aklostól a fűrésztelepig erdei keskenyvágányú kisvasúttal utaztunk 10 km-es távon. Parancsnokunk Serfőző János alezredes volt. Az I. és III. lövészszázadot, az aknavetős, nehézpuskás, géppuskás szakaszokat a Magyarós-tetőre helyezték fel. Ide jöttek a kézdivásárhelyi 24-es határvadász tüzérüteg bajtársai 4 drb. 7,5 cm-es hegyi ágyúval. 2 aknavetőnk 8,1 cm-es 36M, közel 100 aknagránáttal (tehát lőszerünk volt bőven), 2 nehézpuska 20 mm-es 36M Solothurn és 4 Schwarzloser 8 mm-es 7/31 mintájú géppuska elégséges lőszerrel, a gyalogságnak 8 mm-es 43M Mauser és 8 mm-es 31M Mannlicher, fejenként 20 golyóval (tölténnyel). Tehát a tüzéreknek elég lövedékük volt. Tiszteknek és aknavetősöknek a 9 mm-es 37M öntöltő pisztolyához fejenként 20 töltény járt. Minden gyalogos 2 tojás és 2 drb. nyeles Vécsey kézigránátot is kapott.
A IV. századot (gyalogos lövészszázad) lent a völgyben, az ezeréves határtól (ahol egy határsorompó volt) északra és délre helyezték el, a II. század pedig a Magyarós-patak alsó folyásánál tartalékban maradt. Két 37 mm-es 40M páncéltörő ágyút a határtól kb. 200 méterre, a másodikat az út túlsó oldalán kb. 100 méterrel fennebb ásatták be (egyik páncéltörő fészek ma is látható). Ezen páncéltörő ágyúkat mi magunk is „diótörők”-nek csúfoltuk. Ez volt az egyik nagy hibája az akkori magyar hadvezetésnek, hogy a határszélre ilyen kis kaliberű ágyút (és ebből is csak kettőt) helyeztek el, melyek hatástalanok voltak a szovjet harckocsikkal szemben, ami súlyos következményekkel járt a gyalogságra nézve. Ezt a magyar hadvezetés már 1944 áprilisában felismerte, és Kolomea térségéből a Honvédelmi Minisztérium rendeletével a hátországba szállította, kicserélve 75 mm-es páncéltörő ágyúkkal a 27. gyalogezred (27. hadosztály) páncéltörő ágyúit. Ezt Gocz József ma is élő, sepsiszentgyörgyi tüzértiszt mondta el.
Tévedés volt az, hogy a Magyarós-tetőre ilyen sok, kb. 350-es létszámú harci egységet helyeztek el, bizonyára az első világháború eseményeire gondolva, amikor a komoly harcok a Magyarós-tető el- és visszafoglalásáért folytak a magyar miskolci 10-es, a munkácsi 11-es ezredek és az oroszok között!
Lent a völgyben kb. 300 honvéd maradt, a II. és IV. lövészszázad, 1 páncéltörőszakasz, valamint a távbeszélő-, árkász-, utász-zászlóaljtörzs 8 golyószóróval, 4 géppuskával, 2 páncéltörő ágyúval a 11. székely határőr-záaszlóalj keretében. Honvédeink többsége fiatal volt, akik az 1924 és 1925-ben születettek közül kerültek ki, és akik csak féléves kiképzést kaptak, kevesebbjük „öregek”, „apáink”, akiknek a katonai kiképzéséről nem tudunk, ayt visyont tudjuk, hogy a fegyvereik karabélyok voltak, Mauser, Mannlicher puskák átlag 20 golyóval.
Tisztjeink és altisztjeink mind idős tartalékosok voltak, akik 1942-ben a székely határőrzászlóaljak parancsnoki keretének átképzésén vettek részt mint tartalékos főhadnagyok, hadnagyok, zászlósok és hadapród őrmesterek.
A IV. század szálláskörzete az erődszázad laktanyájának udvarán, az épületek padlásán volt. Innen jártak le mindennap a védelmi sáv állásainak elkészítésére és a téli óvóhelyek felépítésének munkálataihoz. Itt a házikók építésénél szakszerű munkát végeztek a kőröspataki, árkosi idősebb gazdaemberek, a szentkirályi és kilyéni fiatalok, ezek mind ügyes honvédek voltak, akiknek a szálláshelye a Kukorica-patak mellett volt, a határtól 300 m-re. Az ettől fennebb lévő fenyőerdőből termelték ki az épületek nyersanyagát. A házak el is készültek Ütő Dániel idős honvéd vezetésével és augusztus 20-án be is költözött a század.
A székely határőrzászlóalj mellett még a völgyet védte a 32/1-es erődszázad kb. 200 főnyi legénységgel, akik az 1941–42-ben épült laktanyában laktak, kő alapon faboronás, zsindellyel fedett szép, csinos házakban (a mai napig is állnak ezek a „magyar kaszárnyák”). A völgyzár egy jól kiépített erődből állott, melyet parancsnoka, Némay László százados nekünk, karpaszományos tizedeseknek megmutatott, miután augusztus 20-án egy zászlóaljkihallgatáson zászlóaljparancsnokunk, Serfőző alezredes bejelentette, hogy el kell menjünk Dunántúlra a 2. tartalékos tiszti tanfolyamra. (Az elsőt Tusnádfürdőn 1944. január 1. és március 29. között elvégeztük.) Incze Pál, Kányádi Dénes, Serester Álmos, Szendrey Zoltán, Szőts Dániel, Vajna Gábor és Vargha Jenő karpaszományos tizedesek boldogan készültünk az útra, de augusztus 23-a, a román átállás keresztülhúzta az elutazást. Mit láttunk az erődben?
A földbesüllyesztett beton óvóhelyek, bunkerek félkör alakú elhelyezése a laktanya utolsó épületének felső domboldalától egy kőfal mellett az Úzpatakáig tartott, golyószóró- és géppuskafészkekből nekünk hetet mutattak meg. Ellenséges tűz esetén ezekben talál fedezéket a völgyzár legénysége. A legbelső az út szélén balra volt, kilövés nélkül, a következőkben ferdén elhelyezett kilövő nyílás, tüzével a többi bunker előterét lőtte, kereszttűz alatt tartva a bunkerek előtti térséget. Egyik harci állás, a legmagasabban fekvő, a parancsnoki volt, melyen periszkóp is találtatott. A domboldal fái alatt rejtve és fedve levő bunkerek előtt pár méterre zegzugos vonalú, összefüggő lövészárokban a védők helyezkedtek el. Előtte egy tankakadály zárta el keresztben a völgynek ezt a szakaszát: négysoros, földbe rögzített, beton gúlák, sakktáblaszerűen elhelyezve, keskeny gyepfelület 5-6 éves fenyőcsemetékkel beültetve. Egy átjárónyílás volt rajta, közel a laktanyához, a nyílásban betonba alapozva menettel ellátott csavarrudak, ezekre voltak rögzítve az előre elkészített, vasúti sínekből heggesztett háromélű, talpas, gúla alakú bakkok. A kisvasút számára a patak közelében egy másik átjáró is volt sorompóval. A gúlák előtt fűbe rejtett drótháló következett, melybe magasfeszültségű áramot vezettek. A laktanya háta mögötti épületben egy Budapestről hozott motor működőtt magasfeszültségű transzformátorral, ez látta el árammal a spanyol bakkokat és a drótakadályokat. Sajnos, az orosz betöréskor nem működött, mert nem kapcsolták be a gépet, kezelőjét lelőtték. A bunkerek háta mögött, a Rác-pataka előtti oldalban földbesüllyesztett, álcázott raktár és konyhai építmények voltak, mögöttük 2 aknavető és 1 páncéltörő állás, nem láttuk, hogy milyen kaliberűek. A Rác-patak szájánál, mielőtt az Úzpatakba ömlene, a keskeny, sziklás szoros oldalában 2 aknakút volt nagy mennyiségű trikettő robbanóanyaggal töltve, hogy szükség esetén berobbanthassák a sziklát a völgybe és az tökéletesen elzárja a keskeny szorost, mely Aklos felé vezet. Még több ilyen aknazár volt lennebb, melyek ekrazittal voltak betöltve, de egyiket sem robbantották be, mert augusztus 26-án, mikor az oroszok betörtek, elfoglalták azt a raktárt a Sóvető-patak elején, melyben a gyutacsokat raktározták. Van olyan szemtanú, aki azt állítja, hogy e napon érkeztek meg Szentmárton felől a gyújtófejek és tányéraknák, de akkor itt már ellenséges csapatok voltak. Ha lett volna robbanóanyaggal ellátott aknazár, Némay százados úr biztos felrobbantotta volna visszavonulásukkor. Az erődnek az is nagy hibája volt, hogy sem páncélököllel, sem páncélrémmel nem volt ellátva.
A völgyben tartózkodott még a 34. határvadász zászlóalj, a X. székely utász zászlóalj és a 68. honvédcsoport híradós századának egy-egy szakasza, 8 csendőr és 30 katonazenekartag. Egy zászlóaljnyi munkaszolgálatos is ott volt a völgyben, a kaszárnyával szembeni barakkokban, őket augusztus 25-én hátrarendelték és 26-án hátramenekültek Aklos felé. A telepen kb. 50 ló is volt, melyek a lőszert és az aknavetőket (2 cső), nehézpuskákat (2 cső), géppuskákat (4 Schwarzloser) vitték fel a Magyarós-tetőre. A 24-es üteg 4 ágyúját öszvérek (mulik) cipelték fel a Magyarós oldalára. A téli szálláshoz szükséges félig nyers fenyődeszkákat kettesével mi hordtuk fel a tetőre. (Én személyesen is, mint karpaszományos tizedes – tehát nem a munkaszolgálatosok, akik anyaországiak voltak.)
A telepen egy erős ipari központ működött. Mi úgy tudtuk, hogy 8 gáteres fűrészüzem, több mint ezerkétszáz fakitermelő munkással, ennyien tartozkódtak ott augusztus 26-án, plusz a 80 család kb. 300 lakossal, akiknek iskolájuk, óvodájuk, kultúrotthonuk volt, a kaszárnyában mozit is nézhettek. Aklos és Dormánfalva között keskeny vágányú erdei kisvasút működött, mely a fűrészüzemen keresztül vezetett, ahol nagyon sok szárításra váró, „kásztába” rakott fűrészdeszka állt.
Augusztus 25-én Gyimesre áthelyezték a 32. határvadász portyázó századot. Az ezeréves határ és az erőd közötti területen közel 1000 magyar honvéd volt (beleértve a Magyarós-tetőt is). Hadászatilag gyengén voltak kiképezve az öreg székely határőrök, beleértve tartalékos tisztjeinket és a katonazenekar tagjait, gyenge hadászati felszerelést kaptak a gyalogosok (lövészszázadok) és a védelmi erők is (se páncéltörőágyúk, páncélöklök, páncélrémek, se légvédelmi gépágyúk nem voltak). Nem kapott minden honvéd rohamsisakot, gyalogsági ásót, szuronyt, gázmaszkot, egyeseknek kicserélték a gurtni derékszíjukat bőrövre, de ellátták őket pokróccal, sátorlappal, kenyérzsákkal, kulaccsal, csajkával, köpennyel és dögcédulával.
És akkor jött az „árulás”, vagy az ügyes szovjet hadicsel. Aki 1944. augusztus 25-én az Úzvölgyében volt, egyöntetűen –a mai napig is – vallja és 62 éven át elismétli gyermekeinek, unokáinak, feleségének, szüleinek, hogy ezen a pénteki napon német tisztek érkeztek oldalkocsis német katonai motorbiciklivel Dormánfalva (Dărmăneşti) felől a zászlóaljparancsnokságra, jelentkeztek Serfőző zászlóaljparancsnoknál, aki áthívatta Némay erődszázad parancsnokot és elbeszélgettek a visszavonuló német tisztekkel, akik a határvédelem megszervezését „vizsgálták” meg. A két magyar parancsnok részletesen ismertette a védelmi vonalat, rámutatva annak hiányosságaira is. Hogy volt-e utána „früstück” is, vagy hogy él-e az a magyar katona, aki az evés-ivás alatt még hegedült is a vendégeknek, nem tudom, de nem ez a lényeges. Gondolom, hogy hadizsákmányként sok német egyenruha, irat került az oroszokhoz, és a Vörös Hadseregben akadt németül perfektül beszélő orosz-szovjet ember is. A zászlóaljparancsnokságon szolgálatot teljesítő Vargha Jenő távbeszélő karpaszományos tizedes ma is él Kolozsváron, ő bevezette a vendégeket a parancsnokságra és látta a német oldalkocsis motorkerékpárt, melyre felszállva eltűntek a látogatók. Van, aki azt mondja, hogy visszamentek Románia felé (Bartha Mihály honvéd, ma is él Sepsiszentgyörgyön), van aki látta Aklos felé menni őket (Kovács Béla honvéd, ma is él Sepsiszentgyörgyön). Aklos felé menve letérhettek a Kászonok felé, ahol már szovjet csapatok álltak. A budapesti hadtörténészek nem ismerik el, hogy oroszok voltak a német ruhába öltözöttek, mert:
– a szovjet katonai leírások, a 2. és a 3. Ukrán Front felszabadító
hadműveletei, Zaharov, M. V. és mások nem említik ezt;
– a magyar katonák „bűnbak”-ot keresnek a csúfos vereség magyarázatára;
– ha a szovjet kémek megismerték a völgyzár helyzetét, miért haladt olyan lassan a két szovjet hadtest előnyomulása a határtól az erődig (reggel 9 órától délután 3 óráig?).
„Nem mese ez, gyermek” – mondom én Arany Jánosra gondolva.
Augusztus 25-ről 26-ra virradó éjjel nagyon sokan láttuk a felénk vonuló gépjárművek fényeit, hallottuk a tompa motorzúgásokat. Másnap délelőtt meggyőződhettünk, hogy nem német csapatok visszavonuló hátvédje volt ez, hanem az oroszok felvonulása a Kárpátok irányába, vagyis felénk. Vezetőink nekünk azt mondták, hogy a németek vonulnak vissza. Délelőtt 9 óra tájban az első szovjet páncélosra rálőtt a mi 37 mm-es páncéltörő ágyunk, melyet Páll Samu, a Málnásfaluban ma is élő honvéd kezelt. Az orosz tanknak semmi baja nem esett, visszalőtt, mögötte megindult a nagyszámú kerekdobtáras géppisztollyal lövő orosz gyalogság. Páncéltörőink ezt látva a lovakat befogták a „mozdonyba”, felültek reá és elvágtattak Aklos felé. Zágoni Rezső (aki ma is él Chicagóban) a záaszlóaljtörzstől Dálnoki nevű fegyvermesterrel reggel kimentek a határra, és az első kispáncéltörő ágyúba beöntötték a fékolajat, onnan visszamentek, hogy a második ágyúnál is elvégezzék a munkát. Találkoztak 60-80 főnyi német katonaruhába öltözött emberrel, akik úgy tettek, mintha az utat javítanák, de amikor az orosz tank megérkezett, kimentek a hegyoldalba (ők is oroszok voltak) és a mieinket, akik az úton vonultak vissza, lelőtték. A határon álló honvédek közül az első ismert halott a csíkkozmási Potyó Lőrinc golyószóros volt, aki egyik honvédtársával együtt halt meg az orosz tankból kapott sorozatlövéstől, ketten megsebesültek, és aki tudott, Veresvíz irányába elmenekült (többek között Gocsman Sándor, sepsiszentkirályi és Jakab Álmos, sepsiszentgyörgyi 11-es székely határőrök). A Veresvíz volt a Nemere-hegység irányába az ezeréves határ, az Úzpatakába ömlött, onnan az ezeréves határnál feltért a Magyarós-tetőre és az ormon haladt Csobányos-telepe irányába, észak felé.
A IV. század (11. székely határőr) a betörés után megkapta a parancsot: visszavonulni Magyarós-tetőre. Incze Pál karpaszományos tizedes (ma is él Szárazajtán) mint rajparancsnok személyesen vett részt a visszavonulásban. Ő azt állítja: Antal törzsőrmester a Kukorica-patak feje felé vezette vissza az egyik szakaszt és azt mondta: „Incze, maga a rajával utóvéd lesz!”
A géppuska kezelője jelenti: „Tizedes úr, a fák közti résen látom a ruszki tankokat és a gyalogosokat, az úton vonulnak, eresszünk rájuk egy sorozatot”. Incze Pál látja, hogy kb. 300 m-re egy páncélos araszol előre és kiadja a parancsot: „Lőjön rájuk”. A bátor géppuskás Jakab Péter egy hevedert lőtt ki. Ennek inkább erkölcsi hatása volt: nem egyetlen lövés nélkül vonultak vissza!
A II. század legénysége a fűrésztelep deszka kásztái közé állt fel, de mikor meglátták a tankokat (ekkor már 20-22 „darab” nyomult előre, volt aki zöldre festett vörös csillaggal ellátott T-34-eseket is látott), megrémültek, néztek hátra, hova tűnjenek? Dr. Vajna főhadnagy pisztollyal próbálta helyben tartani őket, de midőn továbbment, hogy a páncéltörő ágyút védett helyre állítsa, a Magyarós-patak hídjánál rémület és káosz keletkezett, a honvédek az erőd felé tartottak az ágyúval együtt. Nem fogadtak szót, a parancsot nem teljesítették, menekültek, talán jobb is volt, mert akiket az orosz utolért, agyonlőtte. Fogoly itt nem volt. (Itt lőtték meg Czegő Zoltán honvédet is). „Gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködtek”, és „szép piros vitézekből lett fekete csontváz”, ahogy Gyóni Géza, az első világháború hadifoglyainak nagy költője írta Krasznojarszkban.
Kovács Sándor (ő az Úzvölgyében született, ma is él Csíkszentmártonban) a következő halottakról tud: Epreskert 9 katona, Rosenberg-kastély mellett 6, gyárirodánál 2, rönktér felsővége 3, gyümölcsösben 9, Sóvető-patakában 1, temető mellett 1, futballpályán 5, Csorgókert kb. 36, Csuklyánka 13, Rác-patak 2, József főherceg-forrása 4 és Mátyás király-erődnél 28 halott honvéd.
Az oroszok 12 óra felé érkeztek az erődszázadhoz, s addig csak 4 harckocsijukat lőtte ki a Magyarós oldalában elhelyezett kézdivásárhelyi üteg. Az erőd, gyenge felszerelése ellenére, három órán át tartotta magát, de az oroszok Sóvető-patakán felmentek, s ott a közelben eredő Rác-patakán leereszkedve az erőd mögé kerültek. Ekkor Némay százados visszavonulást rendelt el. Az életben maradt honvédek a Saj-havas felé menetelve egyesültek azzal a zászlóaljjal, mely segítségükre sietett, de már késő volt.
A belső bunkerbe behúzódó Dániel Pált és 11 honvédtársát az Ilja Ehrenburg brosúrái által lelkesített ruszkik a „Lődd le a fritzet, mielőtt karját felemeli!” jelszóval lekaszabolták és tankokkal eltiporták. Pihenjenek békében. Egyetlen fakereszt maradt meg az útszélén, az övéké, a többit 1980-ig a román hatóságok mind eltávolították.
Ugyancsak súlyos mészárlás történt a Magyarós-patak jobb partjának alsó részén, ahol a 11-esek katonazenekarát váratlanul megtámadták, s a húsz zenészből csak négyen menekültek meg, befutva az erdőbe. Itt halt meg a már említett árkosi Farkas Mihály honvéd, kántortanító. A Böbl Gyula ezredes által szerzett drága hangszerekből sikerült 10 darabot hátramenekíteni.
A lassúbb orosz támadás eredménye az a szerencse volt, hogy kb. 11 óra tájban a civil lakosság 1300-as létszáma a gőzmozdony befűtése után elmenkülhetett az Aklos irányába induló vicinálison (a keskenyvágányú erdei kisvasút farönkszállító kocsijain). A mozdony fütyült, vészjelzést adott, aki nem fért fel, gyalog menekült el (pl. Csillag Gyula és családja). Egy asszony, mivel nem tudott elmenekülni, kb. egy napot az árnyékszékben tartózkodott, így élte át az oroszok átvonulását a fűrésztelepen.
A 11. székely határőr-zászlóaljtörzs 12 óra körül menekült visszafelé, nem a patak és vasút szűk völgyén, mert ott az előrenyomuló orosz tankoktól féltek, hanem az erdőn keresztül. A 12 km-es utat másnap reggelig tették meg, ezalatt az oroszok a patakon és vasúti síneken tankokkal és gyalogosokkal feljöttek egészen Aklosig.
Mi lett Serfőző alezredes, a 11. székely határőr-zászlóaljtörzs parancsnokának sorsa? „Csapot-papot” otthagyva elmenekült. Dr. Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvos, aki mellette szolgált, elmondta nekem a háború után, hogy a hadbíróság halálra ítélte, de egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert és azzal öngyilkos lett, hogy a szégyen (akasztás) ne érje. Sós Ferenc, kökösi velünk harcoló honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest. Serfőzőről azt mondhatjuk, hogy nem volt parancsnoknak való tiszt, és nagy hiba volt rábízni egy völgyzár védelmét.
De mit csináltunk mi fent a Magyarós-tetőn? Gyávák voltunk. Mentségünkre szolgál, hogy az I. és III. lövészszázad gyengén volt felszerelve, az aknavetők – 8 cm-esek – nem lőttek messzire az 1340 méter magasságban fekvő tetőről. De azért egy oldaltámadást megkísérelhettünk volna géppuskáinkkal, golyószóróinkkal, nehézpuskáinkkal, a 24-es tüzér hegyiágyúk támogatásával. De Szabó Géza tartalékos főhadnagy, századparancsnok, aki átvette a hegyen lévő egységek parancsnokságát, nem mert reszkírozni, az öreg honvédek sem lelkesedtek, hanem inkább az otthon maradt feleségeikre és teheneikre gondoltak, így észak felé küldött ki Csobányosba egy felderítő rajt. Amíg a raj visszatér, nézzük meg, mi történt a 2 nap alatt Magyarós-hegyén? Debreczy Sándor tartalékos zászlós, aki szakaszával a völgyből felmenekült a hegyre, leküldött két ügyes vállalkozó honvédet, hogy nézze meg, mi van lent a völgyben. (Az összeköttetés megszűnt a zászlóaljparancsnoksággal.) A szerpentinen a kanyarban összetalálkoznak 2 lovassal, megállítják, az „Állj, kezeket fel!” parancsra az első megadja magát, a második bevágtat a bozótba és elmenekül. Khakiszínű katonaruhában volt a lovas, lábán csizma, fején román katonasapka, fegyvere nincs, iratai nincsenek, lova pirosszínű, jó erőnlétben levő nagy állat. Szőke, piros arcú fiú románul válaszol a zászlós úrnak, hogy ő nem ért egyet a romániai változással, és a német csapatok után akar menni. De akkor a társa miért futott el? Futásával bizonyította, hogy társa vallomása hamis. Valószínűleg az orosz felderítők küldték őket, hogy nézzék meg, mi van Magyarós-tetőn. Egy másik román hegyivezetőről, felderítőről is tudunk, mert tartalékos zászlós honvédek elfogtak egy civil ruhás embert, bekísérték és átadták a zászlósnak, aki nézi az előállítottat és románul mondja: „Servus Nicuşor”. Ugyanis a kém az 1940 előtti Csík vármegye román főispánjának a fia volt, a zászlós pedig Zsögödfürdő igazgatójának a fia, akiknek szülei együtt vadásztak Csobányos vidékén, jól ismerve a terepet. Hogy mi lett a sorsa az elfogott román „felderítőnek”, azt nem tudjuk, mert hátrakísérték a frontról Csíkszeredába. Tehát román vezetők voltak az Úzvölgyében, de román katona egy sem harcolt ebben a térségben. Valószínűbb, miszerint nem román ember mutatta meg az oroszoknak, hogy az erőd előtt van Sóvető-pataka, mögötte pedig Rác-patak. A szovjet hadseregnek is kellett legyen térképe, sőt magyar és német hadi-katonai térképei is.
Augusztus 27-én, vasárnap este visszatértek Csobányosból a felderítők és jelentették, ellenség ott nincs, szabad az út. Egy sziklahasadékba tároltuk az aknagránátokat, gázmaszkokat és a többi, „felesleges” anyagokat, a meglévő lovakra felmálháztuk az aknavetőket, géppuskákat és elindultunk a hegyi ösvényen lefelé. Csobányos-völgyében a m. kir. honv. 13. székely határőrzászlóalj állt védelemben. Erdővidéki székely emberek, fiaikkal együtt kellett volna megvédjék a szülőföldjüket. Felszerelésük ugyanolyan gyenge volt, mint a 11-eseké. Tartalékos tisztjeik parancsoltak, a 3. század az ezeréves határnál, a völgy nyílásánál mélységben több vonalon helyezkedett el. Parancsnokuk Vitéz Egyed Géza tartalékos főhadnagy, Bodosi igazgató-tanító volt. Az oroszok alulról támadtak, hatalmas tüzet zudítottak a vonalra, amit a honvédek is viszonoztak. Szerencsére a székely lövészárok az erdő között húzodott, és a fák is védelmezték őket. Kolumbán Géza, nagybaconi honvéd golyószórókezelő volt kiépített állásban. Előtte egy keskeny sík terep, azon egy mélyedés, melyen az oroszok szivárogtak felfelé. Kb. 60 m-re Géza leterít egy géppisztolyos ruszkit, és látván, hogy meghalt, kiugrott az állásából, futott a halott felé, hogy elvegye annak géppisztolyát. Ebben a pillanatban a mélyedésből egy másik orosz géppisztolyának sorozatával lelövi Gézát, aki azonnal meghal. A golyószórós állásban lévő honvédtársak kellett volna fedezzék Gézát, de harci tapasztalat nálunk, magyar honvédeknél még kevés volt. A golyószóró éppen olyan jó fegyver volt, mint az orosz Kalasnyikov, a magyar honvédségben is sok bátor honvéd találtatott, nem volt mindenki gyáva gyászlegény.
Délelőtt 10 óra körül, augusztus 27-én a 32. határvadászzászlóalj segítségül küldött egy 7 tagú kerékpáros rajt a határsorompó irányába, felderítés céljából. Az oroszok cselt alkalmazva mind a hét kerékpárost visszaengedték, akik jelentették, hogy a határsorompóig nincs ellenség. Ekkor feltűrt ingujjal, jobb csuklóba akasztott puskával az út két szélén libasorban megindultak a 32-es határvadászok. Alig hagyták el a második útkanyart, két oldalról, a fák sűrűjében elrejtőzött oroszok olyan iszonyatos tüzet nyitottak, hogy csak néhány véres katona támolyoghatott vissza. Ekkor a 13-as székely határőr-zászlóalj megkapta a visszavonulási parancsot és erőltetett menetben Csíkmenaságra érkezett. Az elesettek nagy része temetetlenül maradt.
A csobányosi harcnak vége lett, de a 13-asok még Muhar-tetőnél (Suhar) szeptember 9-ig tartották a vonalat, amikor megkapták az Úzvölgye térségéből való visszavonulási parancsot a Maros vonalra.
A 11-esek a 24-es tüzérekkel együtt alig értek vasárnap este Csobányosba, mikor hatalmas tüzet kaptak az ott várakozó oroszoktól. A váratlan támadás pánikot keltett, több halott (Kajcsa András), sebesült (Nagy István hadnagy, Kovács Béla honvéd) és fogságba esett (Nagy Balázs nehézpuskás) lett az eredménye az újabb orosz hadicselnek. A nagy zűrzavarnak a sötétedés vetett véget. Az oroszok foglyaikkal elvonultak, mi pedig szervezetten visszavonultunk Csíkmenaságra. De nem minden életben maradott jött velünk, hiszen a kézdivásárhelyi tüzérekkel sokan Aklos felé indultak. Sajnos kevesen jutottak el Aklosra, mert az oroszok elfogták őket, és velük mint hadifoglyokkal temettették el a halottakat. Ezek között volt Páldeák Béla, ma Sepsiszentgyörgyön élő géppuskás is.
Akik Menaságra érkeztek, Pottyond falu előtt az erdő szélén beásták magukat, a sepsiszentgyörgyi Tibád Géza tartalékos hadnagy vezetésével több orosz támadást visszavertek és szeptember 11-ig tartották a vonalat. Ekkor este 10 órakor parancsra visszavonultak a Maros vonalra, elhagyván az Úzvölgye térséget.
Az Úzvölgyében az ezeréves határ és az erőd közötti területen csak oroszok és magyarok harcoltak. Románok nem, itt és ekkor németek sem. A Moldvából visszavonult német csapatok nem álltak meg a Kárpátok gerincén húzodó székely határvadász-, határőr-zászlóaljak védelmi vonalában, hogy azokat megerősítsék, hanem átözönlöttek, és az Olt völgyében rendeződtek. A 2. Ukrán Front jobbszárnya a németek nyomában több helyen átlépte a magyar határt és közvetlen hadi érintkezésbe került a magyar csapatokkal. Így az Úzvölgyében a szovjet „Gorskov”-csoport részei, a 7. gárdahadsereghez tartozó 2. lovas-gépesített csoport 5. lovashadteste (Ravasz István adata) 20-30 harckocsival egy nap alatt, a már leírt súlyos harcok után, 15 km-re Akloshoz érkezett. Ezután avatkoztak be a németek. A szászrégeni repülőtérről felszálló német Ju-87 „Stuka” zuhanóbombázók több szovjet tankot semmisítettek meg, de ehhez hozzájárult 4 magyar gépágyú is. Leghősiesebben a 26. határvadász-zászlóalj támadott, legnagyobb veszteséget is ő szenvedte el a Botsarka-tetőn, Akloson a csinódtelepi híd mellett, az aklosi út 7 km-énél, az úzvölgyi úton, valamint Csíkszentmárton és Csíkmenaság előtt. Ugyancsak vitézül harcolt a 34-es határvadász-zászlóalj a Karacsi-tetőnél, az aklosi úton, Csinódnál, majd Menaságon. Bátran viselkedett a 18. székely határőr-zászlóalj a Kecskehegyen, a Kati csárdánál, Kecskés-tetőn, Menaságnál, Újmenaságnál. Sok Felsősófalvi honvéd halt hősi halált a Kecske-hegyen.
A Radnóczy László ezredes vezette 68. székely határvadászcsoport felvonult Csíkszentmárton, Csíkbánkfalva és Csíkszentgyörgy térségébe. Harcoltak még ebben a térségben a 11. és 12. székely határőr-zászlóaljak, valamint a 32/1 erődszázad emberei is. A halottak száma igen nagy volt. Fiókánál, Sároson, Jáhoroson, a Rugát-tetőn, Nagyárnyékaljánál álló és mozgó harcok voltak. Fiókánál és Szállásnál a német repülőgépek és a páncélvonat tévedésből nagy kárt okozott a magyar egységekben (kb. 500 halott). Kevés orosz repülőgép is több menekült életét oltotta ki.
Az 1944. augusztus 26. és szeptember 11-e közötti harcokban kb. 2000 magyar halt meg. Körülbelül 120 német és 10 000 orosz katona sebesült vagy halt meg és tűnt el. Az oroszok kb. 20 000 emberrel és nagyobb tűzerővel támadtak, mint a magyarok. A németek szemrehányást tettek, hogy a székely-magyarok nem tudták azokat az orosz csapatokat feltartóztatni, amelyek őket Sztálingrádtól a Kárpátokig kergették.
A Székely Határvédelmi Erők eleve reménytelen, de mégis hősi harca véget ért. Lent a völgyben fejetlenség uralkodott, de senki nem volt felelős. Aklos után mintha feltámadott volna az ősi vitézség: inkább meghalni, mint meggyalázva élni. Áldozatok vagy hősök voltak? Inkább egy végveszélybe sodort kicsi ország katonái. Háborúba vezényelt emberek, két tűz közé szorítva, akik szülőföldjüket védték. Nem akarták, nem ők csinálták a háborút, de ha már belesodródtak, belekényszerültek, harcoltak – nem üres szólam – utolsó csepp vérükig. Tették, amit kellett, amit lehetett, amit a becsület megkívánt.
Adassék tisztelet emléküknek!
Sepsiszentgyörgy, 2006 májusa